Megerőszakolás után kivégzett diáklányok, emberrablás és kínvallatás – ilyeneket csinálnak a csúnya, gonosz bácsik.
A Csúnya, gonosz bácsik világában hatalmas szerep jut a hiedelmeknek és feltételezéseknek. A rendőrségnek például ezek megléte már önmagában is elég arra, hogy testi erőszakot alkalmazva vallasson egy szerencsétlen tanárt (Rotem Keinan), akit egyik diákja vélt látni azon a környéken, ahol egy rituális gyilkosságot hajtottak végre. Aztán – hogy ne legyen olyan egyszerű a képlet – sajnálhatjuk mindkettőt: a pedagógust éppúgy elbocsátják ideiglenesen állásából, mint a telefonkönyvvel őt szétverő zsarut (Lior Ashkenazi), akinek túlkapását egy bátor tinédzser filmezte le rejtekéből.
Mindkettejüknek egy-egy diák okozza tehát a vesztét, de az utóbbi esetben legalább van bizonyíték is. Nem mintha ez különösen zavarná Mickit, hogy az önbíráskodás talajára lépve folytassa az ügy felgöngyölítését, immáron rendőri kötöttségek nélkül. Ásó, fegyver, elektromos sokkoló, és már jöhet is a parkban békésen olvasgató tanár bácsi becserkészése és szóra bírása. Illetve csak jöhetne, ha nem bukkanna fel hirtelen a legutóbb meggyilkolt lány apja (Tzahi Grad), hogy válogatott eszközökkel revansot vegyen szeretett gyermeke feltételezett gyilkosán.
Hármuk macska-egér harcát az teszi különösen érdekessé, hogy igazából nem tudhatjuk, melyikük a valódi áldozat. A szerencsétlen tanár, aki annyi kínzás után is azt állítja, hogy ártatlan, úgyhogy ideje lenne végre hinni neki? A rendőr, aki sajátos módszerekkel akarta ugyan kideríteni az igazságot, ám az apuka felbukkanásával mocskosabb szerepbe kényszerült? Vagy a szadista szülő, aki mellesleg szintén egy állami szerv, a belső ügyosztály prominense, így akár plusz információja is lehet a gyilkos kilétéről?
Ez persze már kezd éppúgy spekuláció lenni, mint hőseink feltételezései, melyekre a film teljes cselekménye épül. Érdekes megfigyelni, milyen remekül működik a nézői többlettudás (vagy inkább többlet-nem-tudás) fricskája: minden alap nélkül elkezdünk hinni az egyik szereplőnek, csupán azért, mert a rendező nem adott egyértelműen értelmezhető jeleket, hogy ki a jó és ki a rosszfiú a történetben. Ezzel szoros összefüggésben ki kell térnünk a film műfajiságára is: hiába az ártatlannak vélt áldozat, thrillerként szükségünk lenne az említett többlettudásra, ami a szorult helyzetben lévő szereplőre váró fenyegetéseket illeti. A cél ugyan a gyilkos kilétének kiderítése, vegytiszta krimi mégse lehet, hiszen elmarad a valódi nyomozás, helyette azonnal a kínvallatás képeit látjuk. És ha már bűnügyi műfajok: a rend őreinek lépései egyértelműen a gengszterfilmek főhőseinek módszereit idézik.
És akkor még nem is szóltunk a film húsba maróan fájdalmas, az éjszakánál is feketébb humoráról: a patikamérlegen kimért poénok mértani pontossággal lettek elhelyezve a film legfeszültebb pontjain. Ráadásul roppant visszafogott, ízléses, mégis hatásos gegekről van szó, mint amilyennel például a film előzetesében is találkozhatunk a kalapácslendítést megzavaró, gyerekes dallamot játszó mobilcsörgés másodperceiben, amikor a fájdalomokozásba épp belemerülő Gidinkát az anyukája hívja.
Aharon Keshales és Navot Papushado rendezőpáros nevét tehát érdemes lesz megjegyeznünk, ha a jövőben is találkozni szeretnénk remekműveikkel. Előző (és egyben első) közös filmjüket, a Veszettséget is láthatta itthon a nagyérdemű a 2012-es Titanic Nemzetközi Filmfesztivál keretében, ahol már az is sok elismerő szót kapott. Az eltelt néhány év csak jót tett a szerzőpáros művészetének, ami azóta még kiforrottabb lett. Nem csoda, hogy Quentin Tarantino is szimplán az év legjobb filmjének nevezte a Csúnya, gonosz bácsikat, hiszen minden megvan benne, ami a közönség igényes és felhőtlen szórakoztatásához szükséges.
