Magazin

Jacques Tati – Arc és test a hangos burleszk filmben (I.)

Hatvan évvel ezelőtt, mikor a filmteoretikusok és már maguk az alkotók is úgy gondolták, hogy a burleszknek befellegzett a semmiből hirtelen előtűnt egy bohókás francia úr, bizonyos Jacques Tati és jellegzetes szürke ballonkabátjában egy személyben megteremtette a hangos burleszk filmet.

A hangosfilm megjelenése egy új korszak kezdetét jelentette a filmgyártásban, ezzel egyidejűleg azonban a burleszk sírfeliratával is egyenlő volt. A francia Max Linder meg sem élte az új technika bevezetését, Charlie Chaplin és Buster Keaton jellegzetes karakterei pedig többé már nem voltak életképesek ebben az új közegben. Míg utóbbi karrierjének gyakorlatilag véget is vetett a hang bevezetése, a kalapos Charlie az 1936-os Modern időkkel búcsúzott közönségétől – a némafilmek végével úgy tűnt, a burleszk korának is végérvényesen befellegzett. Jacques Tati ezt azonban másképp gondolta: az 1950-es években visszahozta a hangosfilmbe a klasszikus burleszket, kibékítve a némafilmes hagyományt a legkorszerűbb hangtechnikával. Azzal pedig, hogy így összehangolta a kettőt múlhatatlan érdemeket szerzett a hangosfilmgeg megteremtésében.

Jacques Tati és Hulot úr – Az image

Az, hogy Tati éppen a burleszk világát választotta tehetsége kibontakoztatásának színteréül, nem volt minden előzmény nélküli. Már 1931-ben, a Racing Club rugbyjátékosaként sportpantomimekkel szórakoztatta a közönséget, amik kiváló alapanyagként szolgáltak kezdeti rövidfilmjeihez, de későbbi nagyjátékfilmjeiben ugyanúgy visszaköszöntek egy-egy jelenet erejéig, mint ahogy arra részletesebben is ki fogok térni.

Akárcsak Chaplin és Keaton, Tati is egy személyben volt írója, rendezője és szereplője is filmjeinek, ez a kollektív szerzőiség pedig elődeihez hasonlóan egy jellegzetes karakter kidolgozásával párosult. Ami Chaplinnél a kalapos-bajuszos csavargó Charlie, az Tatinál a rövid ballonkabátos, kinőtt nadrágú, pipázó Hulot úr, akivel ma már szemrebbenés nélkül azonosítjuk megformálóját.

A Tati-image azzal, hogy megteremtett egy senki mással össze nem téveszthető, uniformizált testű figurát tökéletesen megfelel a klasszikus burleszki hagyományoknak, a Playtime ráadásul egy egész sor összetévesztésen alapuló geget is ráépít Hulot úr jellegzetes kinézetre. Esernyője Charlie sétapálcájával rokon, és mint minden rendes burleszkfigurának, az ő fejét is kalap ékesíti, igaz, az inkább egy halászsapkára emlékeztet. Az image azonban nem csak külsőleg felel meg a némafilmes burleszkfigurákkal szemben támasztott elvárásoknak: ugyanolyan kívülálló figura ő is, mint elődei, csak más szempontból. Hulot úr gyermeteg szemmel csodálkozik rá a világra, jóindulatú és segítőkész, tetteivel azonban ahelyett, hogy mások hasznára válna, egyre-másra okozza a galibákat, sokszor anélkül, hogy ennek akár csak a legkevésbé is tudatában lenne. Ennek megfelelően a társadalom rendre ki is közösíti, ő azonban rendszerint még ezt sem veszi észre – vagy legalábbis nem úgy reagál rá, mint akit különösebben foglalkoztatna.jacquestati
Ami az aktivitás-passzivitás kérdését illeti, egyértelműen előbbi kategóriát képviseli, a káoszt ő maga idézi elő filmjeiben (akárcsak Chaplin), hogy aztán végig aktív résztvevője is maradjon, legyen szó egy műanyaggyártó gép elrontásáról (Nagybácsim) vagy a strandolók nyugalmának megzavarásáról egy kettétört s ennélfogva cápává alakult csónak segítségével (Hulot úr nyaral). Aktivitásának legjobb példája azonban a Kisvárosi ünnep – akkor még Hulot helyett – Francois-ja, aki egy az amerikai postásokról szóló film hatására saját maga is felpörgeti a levélhordást. Valóságos akrobatikus biciklis száguldást mutat be , keresztül-kasul mindenen, a minél jobb teljesítmény érdekében pedig még a biciklire való fel- és leszállást is külön gyakorolja a vándorcirkuszosokkal. Tati ebben a jelenetben nem mellesleg a burleszkekben megszokott üldözési jelenetek paródiáit is nyújtja azzal, hogy egy üldöző nélküli üldözést mutat be a filmvásznon. Ám ahogy Francois figurája (akinek sűrű fekete bajusza nem mellesleg mint egyfajta maszk teszi őt hasonlatossá a nagy elődökkel pl. Charlie Chaplin, Snub Pollard, Ben Turpin)  átalakul Hulot úrrá, úgy ez az aktív mozgás is egy másfajta, egészen sajátos jelleget ölt, aminek gyökerei a sport által elsajátított mozgáskultúrában keresendők.

Tati és a hangosfilm

Még mielőtt azonban részletesebben is belemennék a test és a mozgás elemzésébe, elengedhetetlen kitérni Tati hangosfilmhez fűződő viszonyára. Ő ugyanis annak ellenére, hogy a hangosfilm időszakában élt és alkotott, egy teljesen új aspektusból közelítette meg azt.

Jacques Tati nyíltan szövegkomikum-ellenes volt (a Marx-fivérek humorát sem szerette, pont emiatt), ennélfogva filmjeiben sem a dialógusban gyökerező poénhegyeken van a hangsúly. „Egy komikus helyzetet vagy arcot megjegyzünk, míg a filmbeli humoros mondatot rögtön elfelejtjük”  – vallotta, s ennek megfelelően is cselekedett életművében. Ha elő is fordul ugyan a beszéd filmjeiben, ezek a dialógusok jelentéktelenek, semmi lényeges információval nem bírnak – ha egyáltalán érteni lehet őket. Tati ugyanis – a beszédet helyettesítendő – kifejlesztett egy érthetetlen „halandzsanyelvet”, s ezt nagy előszeretettel is alkalmazta filmjeiben, leginkább Hulot úr szájába adva az ily módon leginkább hümmögésekre és motyogásra emlékeztető szavakat. A nyelv mellőzését mutatja az is, hogy a Hulot úr nyaralban az egyetlen értelmes kifejezés, ami a címszereplő száját elhagyja, a bemutatkozása.

A beszéd mellőzése azonban nem egyenlő magának a hangnak a mellőzésével, aminek ellenben nagy szerepet szentel Tati. Filmjeibe oly módon építi be nagy számmal a különböző zajokat és zörejeket, hogy azok gyakran egy-egy humor forrásává válnak és a komikus hatáskeltést célozzák meg. Nem ritka, hogy egy geget egy hangeffekt készítsen elő, hogy aztán a háttérbe vonulva átadja helyét a látványból fakadó humornak.  (folyt.)

Zsély Csilla

2007 szeptemberétől koptatom az ELTE-BTK filmes tanszékének padjait, és mint minden rendes bölcsész, én is igyekszem mindig (legalább) két lábbal a föld felett járni. Habár a filmezés gyakorlati oldala mindig is jobban foglalkoztatott (az amatőr filmkezdeményezéseket mostanra már szerencsére leváltották a kiforrottabb művek), 2009 őszén egy szép napon mégis az írásra adtam a fejem, és megpályáztam egy helyet az akkor épp munkaerő-frissítésen munkálkodó Filmtekercsnél. Azt pedig, hogy a filmezés és az arról való írás milyen békésen megfér egymás mellett, mi sem bizonyítja jobban, minthogy újabban már szorgosan igyekszem elsajátítani a sajtóakkreditációk minden csínját-bínját, mint a fesztivál rovat vezetője.

Filmek: Az animációs filmek iránti már-már beteges rajongásom talán életem első moziélményére, a Toy Story 1996-os megtekintésére vezethető vissza, a forma iránti lelkesedésem azóta töretlen, és újabban egy animációs blog elindításához vezetett. Egyébként nagyjából mindenevő vagyok, bár szívszaggató melodrámák, kaszabolós horrorok és zombifilmek kerüljenek. Abszolút kedvencként Tim Burtont említeném, A majmok bolygója kivételével.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com