Magazin

„Maga egy szexista, nőmegvető őskövület” – James Bond és a nők

James Bond nem lenne az, aki a nők nélkül: M, Moneypenny és a Bond-lányok mind meghatározó elemei a filmeknek. De vajon a 007-es tényleg valódi úriemberként kezeli őket? És vajon hogyan állja meg a helyét a Bond-Nő kapcsolat 2021-ben? Beleástuk magunkat a témába.

A James Bond-filmek lassan 60 éve, idén immáron a 25. felvonással uralják a kém- és akciófilm műfaját, és bár sikert elsősorban annak a képességüknek köszönheti, hogy képesek a folytonos megújulásra – főként a címszereplőt alakító színész konstans változtatásával –, a franchise-t mégis átszövik az állandó toposzok. A narratíva felépítésétől és megszokott konfliktustípusaitól az ikonográfiájáig, illetve visszatérő karaktertípusaiig (mint az extravagáns főgonosz vagy a Bond-lány) mind megtalálható a sorozat összes filmjében. Ahogy az sem számít, hogy épp Roger Moore humoros lazaságában vagy Pierce Brosnan sármos eleganciájában találkozunk Bonddal: ő mindig ugyanaz a (rázott, nem kevert) Martinit iszogató, a szabályokat kritikusan értelmező brit titkos ügynök marad, akit sajátos viszony fűz a nőkhöz.

A 007-es és a nők kapcsolata az egész szérián átívelő, meghatározó eleme a filmeknek. James Bond ugyanis szinte nem létezik nők nélkül: ők az ellenségei, szövetségesei és szeretői (akik leginkább a kémhez fűződő relációjukban léteznek), de még a főcím sem lenne ugyanaz nélkülük. A Casino Royale (2006) kivételével mindegyik táncoló női testek sziluettjeit szerepelteti, vagy ahogy Sabine Planka fogalmaz: „a Bond főcímek a nők deindividualizációjára, tárgyiasítására és leplezetlen szexualitására támaszkodnak”. Egyetlen rendeltetésük, hogy egyfajta előételként meghozzák a férfi nézők étvágyát az utána következő főfogásra (magára a filmre), és fenntartsák a figyelmüket azzal, hogy

a sematikus tárgyként ábrázolt testük által vásznat biztosítanak a fantáziájuk kivetítéséhez.

Az, ahogy a főcímekben bánnak a nőkkel, párhuzamba állítható azzal, ami a női karakterekkel történik az alkotás további részében: vágy tárgyaivá degradálódnak és kizárólag a férfiak, specifikusabban a nemének filmbéli képviselője, Bond szexuális kielégüléséért léteznek. A női testek ábrázolása azonban a 25 főcím során éppúgy fejlődött (ha csak minimálisan is), ahogy a filmbéli karakterek reprezentációja is. A franchise nagyjából hasonló attitűddel viseltetett a női karakter felé a Sean Connery-féle kezdetektől Timothy Dalton utolsó filmjéig (így ezt ezúttal egy egységként kezelhetjük), hogy aztán a Pierce Brosnan nevéhez fűződő korszakban elkezdjenek normává válni a feminista ideológiák (a női M bemutatása, Moneypenny és a 007-es kapcsolata, illetve az egyre aktívabb Bond-lányok okán). Majd a korábbi hagyományokat revizionáló prequelként értelmezhető Casino Royale-tól ismét egy újabb, elkülöníthető blokkról beszélhetünk – a nyitó szekvenciákban például csupán ekkor történt érzékelhető változás.

A Craig-érát indító alkotás főcíméből látványosan hiányoznak a táncoló sziluettek (egyedül Eva Green Vesper Lyndje jelenik meg egy kártyán), a továbbiakban azonban visszatérnek a női testek, de mind a Skyfallban (2012), mind a Spectre-ben (2015) Bond kerül a fókuszba. Utóbbiban ezen felül nemcsak a nőket, hanem Daniel Craiget is szexualizálják, míg előbbiben azzal együtt, hogy szexuális tárgyak maradnak, a nőket legalább nem iktatják ki (mint akár az Aranyszemben (1995), ahol az emancipált nő válik az egyik legnagyobb fenyegetéssé Bond számára) és marginalizálják.

Ez egyébként azért is lehetséges, mert a filmben Bond nem kap kompetens női szövetségest vagy épp ijesztő ellenfelet, a Bond-lány szerepét így kvázi Judi Dench M-je tölti be.

Korábban természetesen egyetlen részben sem ilyenformán azonosítottuk M-et: a karakter elsődlegesen – Paul Stock elméletét idézve – „Anglia és az angolság megtestesítője, míg Bond Nagy-Britanniáé és a britségé”. Azaz: alapvetően hasonlóak, mégis egyfajta oppozíció határozza meg a kapcsolatuk dinamikáját. A kölcsönös bizalom nem magától értetődő sem a Dr. No (1962) férfi M-je, sem az Aranyszemben Judi Dench által megformált női M és a maga 007-ese közt. Azonban mindkét M sikerrel elnyerte az ügynöke hitét, amit előbbi azzal reprezentál, hogy M eléri Bondnál a fegyvere lecserélését, utóbbi pedig azt, hogy megkérdőjelezze a nemi szerepekről alkotott elképzeléseit.

Judi Dench, mint M A világ nem elég (1999) című filmben 

A Casino Royale-ban azonban – bár ugyanaz a színésznő alakítja – egy teljesen más M-mel találkozunk, ahogy Bond is minden eddigi reinkarnációjától különbözik. Nem véletlenül érezhetjük kezdetben, hogy Daniel Craig megformálásában James Bond a zord macsóságával túlkompenzál. A Casino Royale-ban nem egy gyakorlott dupla nullás ügynökkel találkozunk, így Bond egyfajta belső bizonytalansággal küzd, amit a kém reprezentálása is aláhúz. Mert ahogy azt Lisa Funnell írja: a Casino Royale-ban „Craiget olyan ikonográfián keresztül ábrázolják, amivel a Bond-lányt szokás azonosítani, nem Bondot”. Ebből fakadóan pedig Bond a film során minden alkalmat megragad férfiassága bizonygatására, aminek oltárán az erős női karaktereket – így Vesper Lyndet és M-et – áldozzák fel a hatalmuk elvesztésével (Anna Katherine Amacker és Donna Ashley Moore elmélete szerint).

Így kezdődik meg M anyafigurává válása, ami a Skyfallban éri el ödipális csúcsát:

hatalma elvesztése után a főnöki tekintély anyaivá válik, ezáltal Bond és M kapcsolata egyre bensőségesebb lesz, hogy M-ből a végzetét jelentő filmben már kvázi-Bond-lány legyen. És mint olyan azonnal halálra ítéltetett, abból fakadóan, hogy James Bond happy endje az aktuális nőjével mindig csak ideiglenes: így vagy úgy el kell őt veszítenie. Ugyanezen filmben a franchise másik állandó (és esetében mindig női) figurája is egyfajta Bond-lány státuszt kapott: Eve Moneypenny.

Naomie Harris, mint Moneypenny a Skyfallban (2012)

A Casino Royale-ból és A Quantum csendjéből (2008) hiányzó, de a Skyfallban visszatérő, kezdetben csak egyszerűen Eve-ként ismert ügynök függetlenséggel rendelkező, aktív szereplő, akit a franchise 24 filmjének eddigi egyik legerősebb női karaktereként mutatnak be. A Skyfall végére azonban Eve-et nemhogy eltiltják a terepmunkától, hanem íróasztal mögé, titkárnői pozícióba „száműzik” – ezáltal megfosztva őt a professzionális autonómiájától, azt üzenve, hogy egyetlen nő sem fenyegetheti James Bond státuszát ügynökként; akár úgy, hogy véletlenül meglövi bevetés közben, akár átvitt értelemben, miután ugyanazon a területen dolgozik, ahol Bond. Eve-t tehát „megfegyelmezik és domesztikálják (…), hogy ezáltal transzformálódjon a »rendes« Moneypennyvé: a Moneypennyvé, akinek asztal mögött a helye” (Kristen Shaw).

A Naomie Harris által megformált Moneypenny pedig ekképpen amolyan kronológiai elődje lesz a karakter Dr. Noban megismert, Lois Maxwell-féle változatának

– melyet a munkakörnyezete is aláhúz. Hiszen az iroda Skyfallban látott elrendezése a pontos mása annak, ahogy M és Moneypenny „domeszticitás reprezentációval körülvett” (Amacker-Moore) szobája elkülönül egymástól a Dr. Nóban. Az építészetileg is szimbolizált alárendeltség Bond és Moneypenny viszonyában is tetten érhető: a nő passzív, szubmisszíven szerelmes az ügynökbe, aki csupán játszik az érzelmeivel és nyíltan tárgyiasítja őt. „Elvinnélek vacsorázni, de a főnök megöl, ha illegálisan használok állami tulajdont” – mondja neki egy ponton Bond, mire Moneypenny csak annyit válaszol: „Hízelgéssel nem mész semmire.”

Roger Moore, mint James Bond a Holdkeltében (1979)

Azonban még ezek kétes a szóváltások is egyenrangúbbak annál, mint amit a Moore-érában tapasztalhatunk: különösen a Holdkeltében (1979), illetve az Polipkában (1983) Moneypennyből hiú, deszexualizált vénkisasszony lesz, kvázi anyaszerepbe helyezkedik,

így az egyensúly ismét felborul.

Talán a (maga módján) legprogresszívebb ábrázolása a titkárnőnek a Brosnan-érában látható. Samantha Bond megformálásában Moneypenny sokkal aktívabb szereplővé válik, szinte Bonddal egyenlővé, aki képes meghúzni a határokat a Bond és közte fennálló örökké flörtöléssel és civódással teli viszonyban: nem fél felszólalni a 007-es szexista viselkedése ellen („Tudod, hogy ezt a viselkedést szexuális zaklatásnak minősíthetném?” – hangzik el az Aranyszemben), miközben ugyan vágyakozik Bond iránt, nem teszi magát könnyen elérhetővé („Sosem voltam a tiéd” – szúrja oda egy alkalommal). Mindez pedig – ahogy a karakter korábbi verzióinál is tetten érhető volt – a nő környezetében is reprezentálódik: a Holnap markában (1997) című filmben például egy női főnök „feminista erődjében” (Amacker-Moore) dolgozik.

És bár mind M, mind Moneypenny megkerülhetetlen összetevői a franchise receptjének, a mindenkori Bond-lányok nélkül nem lenne ugyanaz a sorozat. Ők azok, akik mindennél jobban alárendeltek és tárgyiasítottak lesznek, akik végképp nem létezhetnek James Bond nélkül és akik

évtizedeken át koruk meghatározó szépségideáljai, egyszersmind szexszimbólumai voltak.

Egy Bond-lány tehát mindig szexi – még halálában is. Az első Bond-lány, Honey Ryder a ’60-as évek normájához képest megbotránkoztatóan kihívó bikiniben bukkant elő a habok közül, a Goldfinger (1964) Jill Mastersonjának hullájára 007-es aranyba borítva talál rá, a szabály pedig a femme fatale-okra – mint az első antihősnőre, a Tűzgolyó (1965) Fiona Volpéjára vagy az Aranyszem Xenia Onatoppjára – különösen vonatkozik.

Goldfinger (1964)

Kezdetben a férfitekintetet kiszolgáló vonzerő volt szinte az egyetlen jellemzője a Bond hódításainak tárgyaiként szerepelő nőknek. Még akkor is, ha Honey-hoz hasonlóan késsel a kezükben ismertük meg őket, Bond közelében azonnal bajba jutott hölggyé változtak. Kiváltképpen így volt ez a Moore-érában, mikor minden addiginál több nőt kellett megmenteni – gyakran magától Bondtól. Az Élni és halni hagyni-ban (1973) például Bond manipulálással éri el, hogy a szűz Solitaire akarata ellenére lefeküdjön vele, Az aranypisztolyos férfiban (1974) pedig még ennél is kevésbé alapult konszenzuson Andrea Anders és James első intim pillanata. Timothy Dalton érkezése azonban fordulatot hozott az egyre erőszakosabbá váló Bond karakterében: az ő nevével fémjelzett

Halálos rémületben (1987) és A magányos ügynök (1989) című filmek voltak az elsők, amikben a női főszereplőt nem látjuk meztelenül.

A férfi nézőknek kedvezve ezeket a nőket általában olyan áthallásos nevekkel terheltek, mint Pussy Galore (Goldfinger), Mary Goodnight (Az aranypisztolyos férfi) vagy Holly Goodhead (Holdkelte) vagy még utoljára az Aranyszem Xenia Onatoppja. De a tárgyiasítás csúcsa nem egy rossz viccként működő név jelentette, hanem az, hogy a színésznőknek szerződésbe foglalt kötelességük volt (fél)meztelenül modellt állni a Playboy magazinnak a produkció népszerűsítésének érdekében (míg a Bond-központú reklámok órákra és autókra korlátozódtak).

Csak kétszer élsz (1967)

A karakterek, valamint a színésznők való életbeli ilyetén lealacsonyítása sokak karrierjének sem tett jót. Mert míg a Bond-lány szerepét kitörési lehetőségnek is láthatják sokan, addig a Fiona Volpét alakító Luciana Paluzzi a Bond-lányok az örökkévalóságnak című dokumentumfilmben elárulta, hogy „szerepelni egy Bond-filmben egyszerre áldás és átok. Mert amikor visszamentem Olaszországba, az akkori nagy rendezők, Fellini, Antonioni – azok, akik igazán számítottak, nem akartak velem dolgozni. Nem vettek komolyan.” Ezzel Lois Chiles, Holly Goodhead megformálója is egyetért. Szerinte akkoriban „nem volt menő Bond-lánynak” lenni. Pláne akkor, ha az illető ázsiai, fekete, netán valamivel idősebb volt a 29-es átlagéletkornál. A fekete és ázsiai nőket a film xenofóbiával és rasszizmussal kezelte (a kétértelmű és egyben rasszista név kategóriáját kimeríti Chew Mee Az aranypisztolyos férfiból), a leszbikus Pussy Galore-t pedig Bond „átállítja”, hiszen a Goldfinger homofób elmélete szerint Pussy azért hitte, hogy leszbikus, mert korábban bántalmazták.

A ’90-es években viszont azáltal, hogy a Bond-Nő kapcsolat nyomás alá került, egyfajta változás indult el.

Elkezdtek kikopni a kértételmű nevek a 007-es világából: a Casino Royale-ban Vesper expliciten visszautasítja, hogy Bond Miss Tiffany Broadchestnek nevezze őt – ezzel eltávolítva magát a tárgyiasító attitűdtől. A Halj meg máskor-tól kezdve valódi tárgyak váltják fel az objektumként kezelt női testet a mozik marketingje során: Jinx bikinijét, rúzsát és autóját reklámozzák a nő helyett. És igen, a Brosnan-, illetőleg a Craig-éra második felében már távolról sem csak biodíszletként szolgáltak a Bond-lányok, hanem elkezdtek fizikailag, intellektuálisan és szexuálisan is egyenlőek lenni a 007-essel – mely a képernyőidőben is megmutatkozott. „Nem tudom, mennyit látszódtam a filmen – mondja Paluzzi –, de biztos nem annyit, mint a mai Bond-lányok.” Talán e tendencia csúcsát jelentheti a konkrét 007-es tisztségét viselő Nomi a napokban debütált Nincs idő meghalni-ban (2021), aki a saját jogán válhat kidolgozott, Bonddal egyenértékű szereplővé.

 

Hivatkozások:

Sabine Planka: Female Bodies in James Bond Title Sequences In: Lisa Funnell (szerk.): For His Eyes Only. New York. Columbia University Press. 2015. 139-148

Anna Katherine Amacker, Donna Ashley Moore: “The Bitch is Dead”: Anti-feminist Rhetoric in Casino Royale. In: Robert G. Weiner – B. Lynn Whitfield – Jack Becker (szerk.): James Bond in World and Popular Culture: The Films are Not Enough.  Newcastle upon Tyne. Cambridge Scholars Publishing. 2011. 144-156.

Paul Stock: “Dial ‘M’ for metronym: Universal Exports, M’s office space, and empire”. In Christoph Lindner (szerk.): The James Bond Phenominon: A Critical Reader. Manchester. Manchester UP. 2003. 215.

Kristen Shaw: The Politics of Representation: Disciplining and Domesticating Miss Moneypenny in Skyfall. In: Lisa Funnell (szerk.): For His Eyes Only. New York. Columbia University Press. 2015. 70-79.

Rakita Vivien

Rakita Vivien az ELTE Bölcsészkarán végzett film szakon. Kedvence a midcult, illetve a történelmi és gengszterfilmek, valamint sorozatok széles skálája. 2017 óta tagja a Filmtekercs csapatának.

WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com