Magazin

James Cameron filmjei Z-től A-ig

James Cameron

Sorba rendeztük James Cameron mozis játékfilmjeit a legrosszabbtól a legjobbig. Mindössze kilenc tételt számlál az eddigi életmű, mégis egymást érik a kultfilmek egyetértesz a sorrenddel?

9. Piranha 2. – Repülő gyilkosok (1982)

Ha alkalmanként még a vak tyúk is találhat szemet, akkor Hollywood egyik legsikeresebb rendezője nevéhez miért ne fűződhetne a világ egyik legpocsékabb (horror)filmje? A sors furcsa fintora ugyanis, hogy a később – A bolygó neve: Halál és a Terminátor 2. – Az ítélet napja sikerei után a „folytatások királyának” becézett James Cameron legelső rendezése is egy második rész volt, csak éppen minden idők talán legrosszabbikja.

A jórészt szörnyű színészekkel, angolul nem beszélő olasz stábbal, Jamaicában forgatott filmnek semmi köze sincsen a Joe Dante által jegyzett, 1978-as eredetihez. Nem csak hiányzik az arra és Dante későbbi filmjeire jellemző fekete/metahumor, ami kiemeli a Piranhát a többi Cápa-koppintás közül, de önmagában szemlélve is szinte értékelhetetlen. Egy dögunalmas, lassú, gagyi és mindenféle feszültségtől mentes fércmunka. Az eseménytelensége miatt még színtiszta trash baromságként sem túl élvezetes.

Bár van pár olyan tulajdonsága, amelyek előrevetítik Cameron későbbi karrierjét.

Hiszen eleve folytatás, ami bizonyos szinten ambiciózusabb, mint az elődje. Fontos szerepet kap a búvárkodás, feltűnik benne Lance Henriksen és a film legviccesebb pontján egy pirája pont úgy ugrik ki egy fickó mellkasából, mint ahogy az Alien-filmekben szokás. Hogy mindezek ellenére miért nem érezhető semmi a rendező későbbi filmjeinek remek feszültségépítéséből, nagyszerű vizuális effektjeiből és erős atmoszférájából?

Nos, mert valójában ez nem Cameron, hanem a producer Ovidio G. Assonitis filmje. Cameron eredetileg csak a speciális effektusokért felelt volna, a rendezői székbe csak azután került, hogy Assonitis menesztette az eredetileg felvett Miller Drake-et. Ám az olasz-görög producerrel való folyamatos konfliktusa miatt két hét munka után őt is lapátra tették. A végső vágásba sem volt beleszólása, az eredmény pedig őt is elborzasztotta egy pletyka szerint el akarta lopni a filmet, de ezt később cáfolta. Emiatt Cameron le is akarta vetetni a nevét a kész filmről, de ezt jogi okokból nem tehette meg – Assonitisnek kellett egy amerikai név a finanszírozás miatt. Meg gondolom, ezzel akarta elfedni azt a tényt, hogy a Piranha 2. – Repülő gyilkosok nem hogy nem jobb a korszak olasz gyártású Cápa-koppintásainál, de még azok között is a legrosszabbak egyike.

Bár később Cameronnak volt lehetősége elkészítenie a saját rendezői változatát, a széles körben elérhető kiadványok a mai napig a moziváltozatot tartalmazzák.

Cameron sokáig próbálta eltagadni, hogy ez az első rendezése. Ám később valamennyire megbékélt vele, és a Terminátor 2. DVD-kommentárján humorsan mint a „legkitűnőbb repülő, gyilkos halas” filmet említette. Ám Cameron karrierjét és a filmtörténetet nézve az alkotás legfontosabb, egyetlen érdemi hozadéka az olaszországi premier idején történt. Cameron rosszul lett és ágynak esett, lázálmában pedig felsejlett előtte egy fémtest, ami egy konyhakést szorongatva mászik el egy robbanástól… (Pongrácz Máté)

8. True Lies – Két tűz között (1994)

A Claude Zidi Titkolt titkos ügynök (1991) című komédiája nyomán készült Két tűz között némileg kilóg James Cameron rendezései között közül. Bár látványos – a legjobb vizuális effektusok Oscar-díjára is jelölték –, monumentalitásában elmarad a rendező többi filmjétől, nem hiányzik azonban belőle a rá jellemző professzionalitás, így a direktor egyik legszerethetőbb filmje. A saját felesége (az alakításáért jutalmazott  Jamie Lee Curtis) előtt titkolózó ügynök (Arnold Schwarzenegger) rendkívül humoros története személyes kedvencem, ami elsősorban annak köszönhető, hogy egy percig sem veszi túl komolyan magát. Valamennyi színészre önironikusan áll az általa megformált karakterhez – a piti bűnöző szerepében feltűnő Bill Paxton egyenesen csúcsra járatja a humort.

két tűz között

Persze a Cameronra jellemző akciójelenetek sem maradnak el: előkerül néhány rakéta és vadászgép is, de még ezeket a jeleneteket is inkább a humor, mintsem a speciális effektusok szervezik – gondoljunk csak azokra a pillanatokra, melyekben a feleség kezébe kerül a fegyver. A film tele van idézhető idézetekkel és szellemes csavarokkal, és mindvégig tökéletesen egyensúlyoz a vígjáték és az akciófilm határán  – Cameron tökéletes példát állít mindkét műfaj szerelmesei elé, és ezzel is bebizonyítja, hogy nem véletlenül van a legnagyobbak között. (Molnár Kata Orsolya)

7. Titanic (1997)

James Cameron legtöbb projektjéről elmondható, hogy a hatalmas rendezői ambíció és a brutális költségvetés miatt rengetegen jósoltak neki orbitális bukást. De még az Avatar négy folytatásának hírét övező cinikus bizalmatlanság is semmi ahhoz képest, amit az emberek Cameronról gondoltak a Titanic készülésének idején. Az akciófilmes rendező nekiáll romantikus drámát forgatni egy századelőn elsüllyedt hajóról? És erre valahogy elkölti a világ összes pénzét (kb. 200 millió dollárt) is? Na, az ilyen típusú végtelen hübrisz vezetett az elsüllyeszthetetlennek hitt hajó végzetéhez! Azzal kevesen számoltak, hogy Cameron megalomán munkastílusa, kiváló érzéke a magával ragadó akciószekvenciák rendezéséhez és a szentimentális történetek iránti rajongása tökéletesen egyesül majd a másfélezer ember halálához vezető hajószerencsétlenségnek állított hollywoodi mementóban. 

Bemutatása után minden idők legtöbb bevételét hozó filmje lett (azóta az Avatar és a Bosszúállók: Végjáték letaszította a dobogó harmadik fokára), és bár popkulturális emlékezete megosztó (bizonyos körökben a nyál és a giccs mintapéldájaként tekintenek rá), a Titanic kiállta az idő próbáját. Megríkató szerelmi tragédia és lebilincselő katasztrófafilm, megfűszerezve némi társadalomkritikával. Lehetetlenül gyönyörű színészek (Kate Winslet és Leonardo DiCaprio nem véletlenül repültek a film után az A-lista élére), lenyűgöző díszletek (Cameron megépítette a Titanic replikáját, mert miért is ne), romantika, horror, grandiózus látvány, emberi tragédiák – a teljes csomag. Bár a 3D technológia miatt az Avatar-filmekre szokás mondani, hogy na, ezt a moziban kell látni, a Titanic számomra sokkal inkább jelent egyet a nagybetűs Mozifilmmel. (Rácz Viktória)

6. Avatar (2009)

Homérosz, Vergilius, Jókai vagy éppen Tolkien – minden korszaknak és kultúrának megvannak a nagy mesélői. Az ezredforduló legnagyobb világálmodója kétségkívül James Cameron, aki a film méliès-i útját követve egész életművében a tudomány és a trükkök irányából kutatta a mozgókép teremtő erejét. Technológiai forradalmárként természetesen egyre nagyobbat és nagyobbat álmodott, mígnem

2009-re meg nem alkotta az első, teljes egészében 3D-s kamerával forgatott nagyjátékfilmet, egyben Pandora bolygójának lenyűgöző élővilágát.

Cameron ötletes megoldása, hogy főhőse egy sérülés miatt kerekesszékben éli az életét, vagyis épp olyan „pozícióban,” mint a mozinéző. Így amikor Jake Sully elkezdi bejárni az őserdőket, a veterán katona azokat az élményeket éli át és mozdulatokat teszi meg, amit a 3D-től elragadtatott néző is. 2009-ben leesett az állunk a pandorai lebegő hegység és a monumentális méretű otthonfa láttán, miközben elbűvölve tanulmányoztuk a bolygó flóráját és faunáját: a mindent beragyogó Lelkek Fájától a négy szárnnyal repülő ikránokon át a párducszerű thanatorokig. Miközben a valóságban természetesen egyikük sem létezett. És dramaturgiai szempontból pont az az Avatar legszemélyesebb gondolata, hogy James Cameron ugyanazzal a csodálattal tekint a természet alkotta élővilágra, mint a digitális világokra. Nem véletlen, hogy a Sigourney Weaver által alakított tudósnő oly nagy áhítattal beszél a hálózatokról.

Ha viszont problémákat szeretnénk találni a grandiózus sci-fi-vel kapcsolatban, a toposzoktól hemzsegő történet és az alulírt szerzői cselekményelemek felé kell fordulnunk. A kékbőrű Na’vik és az unobtániumra hajtó emberek szembenállásában nem nehéz felfedezni az indián-telepes konfliktusokat, így pedig könnyedén eljutunk az életfával gazdagított Pocahontas-történetig. Jake Sully kulturális hovatartozást felülíró személyiségfejlődése pedig olyan filmekből lehet ismerős, mint a Farkasokkal táncoló vagy Az utolsó szamuráj. Persze az Avatar mindenekelőtt egy ősi regéket újraéneklő mese, így kárhoztatni leginkább azért érdemes a filmet, mert a kizsákmányoló cég volt már embertelenebb, az amazon hősnő pedig volt már erőteljesebb a rendező életművében. Ökokritikája viszont ma is becsülendő lenne a klímaváltozással birkózó emberiség számára. (Kiss Tamás

5. Avatar: A víz útja (2022)

Decemberben ismét ráébredhettünk arra, James Cameron, a filmkészítő mennyire hiányzik napjaink mozijaiból. Nincsenek túl sokan azok között, akik ekkora grandiózussággal képesek történetet mesélni, ráadásul ilyen részletgazdag kivitelezésben. A technológiai csodaként aposztrofált Avatar folytatása, A víz útja valóban a párját ritkítja rengeteg aspektusában, legfőképp a film technikai megvalósításában. És itt nemcsak arra kell gondolni, hogy szép a látvány, mert gyönyörű – tényleg visszahozza azokat az időket, amikor a CGI-t nem lustaságból, hanem külön művészetként használták;

ezután sok aktuális blockbuster bújhat el szégyenében.

Pandora sose nézett ki jobban, Cameron pedig új innovációkat volt kénytelen kitalálni filmjéhez, hogy a performance capture-t a víz alatt is eredményesen tudják használni. Nem aprózta el a fickó, a filmvászonra álmodott bolygó lélegzik, a karakterek bevonnak a világba, a 192 perces játékidő pedig megteremti azt az elmélyülést, amire vágyik a néző. Nemcsak Pandora eddig nem látott oldalában merítkezünk meg, hanem a karakterekkel is sok időt tölthetünk el. Jake Sully (Sam Worthington) szigorú és féltő családapaként, Neytiri (Zoe Saldana) harcos anyatigrisként, de még az előző rész visszatérő főgonosza, Quaritch (Stephen Lang) újjászületett na’viként új érzelmi azonosulási pontokat szolgáltat, míg a középpontban lévő család valóban érdekes és szerethető.

Az Avatar: A víz útja egy magabiztosan elkészített alkotás, leiskoláz mindenkit a nyomában, és érzelmileg is jobban behúz elődjénél. Már csak emiatt is működőképesebb alkotás elődjénél, még akkor is, ha az archetipikus sztorielemek sokaknak nem lesznek elegendőek. (Szécsényi Dániel)

4. A mélység titka (1989)

James Cameron pályája minden pontján igyekezett bevésni a szakma tudatába, hogy nem kérdés, ki a vizek ura. Vonzalma a nagy kékséghez már korán felszínre tört, és bár nem a már említett Piranha 2-vel bizonyította a fétis mögött rejlő tudást, mindenképpen hasznos tapasztalatnak számított későbbi, manapság kevéssé emlegetett eposzához. A Terminátor és A bolygó neve: halál mindenesetre épp annyira sikerültek tökéletesre, hogy a mester máig egyetlen valódi szégyenfoltját kitörölve meggyőzzék a Fox vezetőségét katasztrófathrillerének rentábilitásáról. Az pedig, hogy A mélység titka mégsem lett kasszasiker, éppen a filmtörténet egyik legismertebb kreatív összeférhetetlenségének és agyonvágásának „köszönhető”. 

Az Avatar: A víz útja szolgáltatja ezen lista aktualitását, A mélység titka pedig talán az ideális összevetési alapot.

Azon túl, hogy mint minden Cameron-mozi, gyönyörű és kreatív, drámai és bájos, még álnaiv ökokritikát is megfogalmaz. Az emberiség megérett a pusztulásra, ami viszont nem szükségszerű, vagyis a jóknak a gonoszok miatt nem szabad, hogy szenvedés legyen a jussuk. A film érzelmi csúcspontjának ereje, hogy ezt nem Bud (Ed Harris) gondolata, hanem az intelligens idegeneké, akik az egyén mentalitását kifogásolják. Cameron idealizmusát ráadásul egy olyan társadalmilag túlfűtött szettingbe ágyazza, amelyet a hidegháború paranoid fegyverkezési versenye táplál.

A mélység titka egyértelműen Cameron szerelemprojektje, ereje pedig a nüanszokban rejlik, legyen szó magáról a tengeralattjáró ajtajairól, azok dekompresszió közben ellátott funkciójának hangsúlyozásáról, vagy a meghibásodásukkor felszínre törő nyers, elementáris félelemről, amit a beáramló kék halál vált ki bárkiből. Gyerekként azért nem tudtam megnézni a Titanic bizonyos jeleneteit, mert fiziológiai értelemben sokkot kapott a szervezetem a fuldoklást látva. Az elmúlt években azért bőven megedződött az ingerküszöböm, ám A mélység titka még így is próbára tett, főleg Lindsey (Mary Elizabeth Mastrantonio) haláltusájának érzelmi kavalkádja közben. Ez pedig egyetlen dolognak köszönhető; James Cameron példátlan fanatizmusának. Egyrészt legkedvesebb médiuma, másrészt imádott ökoszisztémája felé, e kettő között a színészek tényleg csak mellékszereplők. Testi-lelki biztonságukra fittyet hányva (Harrist majdnem megfullasztva, Mastrantoniót pedig pánikbeteggé téve) vezényelte le az állításuk szerint is gyönyörű mélytengeri pokoljárást. (Gyenes Dániel)

3. Terminátor – A halálosztó (1984)

Megkérdőjelezhetetlen tény, hogy James Cameron csakis nagyobb, látványosabb, grandiózusabb filmeket csinált a Terminátor első része után, de ez nem teszi 1984-es kitörését múltbéli lábjegyzetté, gyönge szárnypróbálgatássá, amit csak jobbak követtek. Címszereplőjéhez hasonlóan a Terminátor a lecsupaszított, de megtörhetetlen gépcsontváz a külső látvány mögött, a film, amelyben a legtömörebb, legzsigeribb módon már ott vannak az író-rendező tematikai és vizuális védjegyei. Egy klasszikus, ami későbbi klasszikusok fundamentuma lett és sok tekintetben még mindig minden idők egyik legjobbja: akcióban, sci-fiben vagy akár horrorban is.

Schwarzenegger Terminátor

Cameron mindig is nagyravágyó álmodozó volt, aki a vászonra akarta az álmait festeni, de a Terminátor rémálmokból született: személyesből (a tűzből kiemelkedő gép látványa, ami a Piranha 2.-ből frissen kirúgott rendező éjszakáit kísértette) és olyanból, amit az emberiség nagy része ’84-ben magáénak érzett. Hidegháborús feszültség túlpattanása, nukleáris apokalipszis és még valami annál is rosszabb: az általunk épített gépek, amik ellenünk fordulnak és nincs, ami megállítsa őket.

A romvárosok és a haldokló emberiség utópiája, ami időutazással jelenükbe is átcsap, darabokra robbantva mindennapi életünket.

A Terminátort viszont nemcsak mai napig hatásos (és érvényes) tematikája tette klasszikussá, hanem az a félelmetes rendezői precizitás, amivel Cameron elérte, hogy filmje egy percig se tűnjön alacsony költségvetésű B-filmnek: persze egyes effektjeit már megrágta az idő vasfoga, de fantasztikus tempókezelését, pulzálóan acélos képi világát, lendületesen vágott akciószekvenciáit és feszültségkezelését abszolút nem. A ’80-as évek egyik legjobban strukturált akciófilmje, zéró üresjárattal, tökéletesen kiválogatott szereplőgárdával (de tényleg, el tudtok mást képzelni Sarah Connor vagy Kyle Reese szerepében?), az egész csomagot két dolog koronázza meg. Schwarzenegger hátborzongató, „emberi tank” jelenléte és Brad Fiedel tébolyult szintetizátorfutamai. Sok elsőfilmes remeklésben ott van az a megfoghatatlan „kis plusz”, amitől még egy hosszú karrieren belül is kiemelkedőek maradnak. A Terminátor is pont ilyen kvázi-elsőfilm: ezer imitátort szült, de hozzá méltó csak egy akadt. A folytatás. (Szabó Kristóf)

2. A bolygó neve: Halál (1986)

A világ legjobb sci-fi akciófilmje a zabolátlan James Cameron rendezésében” – írta a cikkünk a mozis újrabemutató alkalmából. Az Alien-tetralógia mindegyik darabja a maga rendezőjének saját képére formált munkája volt; az Aliens így lett James Cameron mérhetetlen egójának kifejeződése.

A kezdetektől az övé volt a film: Walter Hill és David Giler producerek az első forgatókönyv-vázlattól neki adták, lenyűgözve az akkor még szintén alig ismert rendező víziójától (a Terminátor akkor még nem jelent meg), ami alaposan kitágította a szűk folyosókkal és klausztrofóbiával operáló első Alien univerzumát. A horrorból akciófilm műfajváltás annyira pofátlan, hogy bele is bukhatott volna a franchise, Cameron azonban minden idők egyik legintenzívebb filmjét készítette el.

A film az első résznél is inkább megalapozta az Alien-univerzumot (kifejtette a Weyland-Yutani cég szerepét, megteremtette a királynőt, protagonistává változtatta az androidot…), de még fontosabb, hogy a film skáláját egy hajóról és egy xenomorphról immár teljes várossá és idegenek százaivá növelte meg, előkészítve egy egész filmes univerzum létrejöttét. Ahogy az első filmnél, itt is markánsak a lelki témák is: a film egyrészt az anyaság tematikáját dolgozza fel a maga brutális Ripley-Newt vs. Királynő csatájával, másrészt a túlélő Ripleyből harcos Ripleyt teremt,

nem mellesleg megszilárdítva az első részben megalapozott, akkor forradalmi női akcióhős figuráját.

A filmet rendkívüli intenzitása, feszes rendezése, mai szemmel is csodás díszletei és kellékei, és Cameron kivételes érzéke az akcióhoz olyan élménnyé teszik, ami 1986 óta is ritkaság: egy A-kategóriás, szerzői minőségű, elsőrangúan rendezett akciófilmmé. (Havasmezői Gergely)

1. Terminátor 2. – Az ítélet napja (1991)

Tapasztalataim szerint a Terminátor 2. – Az ítélet napjára érthető okokból akció-sci-fiként szokás hivatkozni, a magam részéről viszont gyakran tekintek rá úgy, mint arra a filmre, ami észrevétlenül, de bevezetett a horrorok világába. Nem egyszerűen a T-1000-es robot (Robert Patrick) által elkövetett, koponyaszaggató gyilkosságokra gondolok, hanem az általa kiváltott paranoiára: ez a teremtmény a testrablók tulajdonságait megörökölve gyakorlatilag bármivé képes átalakulni, így bárhol és bármikor felbukkanhat. A vele való találkozás éppolyan hátborzongató, de csodával határos élményt kínál, mint egy fiktív rémalak a horror műfajából. Sőt, igazából döbbenetesebbet is.

A folyékony fémből épült halálosztó mind a mai napig a határtalan mozgóképes alkotóerő szimbólumaként működik. Ahogy ez a gyilkos teremtmény az elmegyógyintézetben játszódó jelenetben padlócsempéből rendőrré alakul, átsétál egy fémrácson, majd emberi karját liftajtókat szétfeszítő szerszámmá alakítja, abban egyszerre rejlik ott a számítógépes technológia kínálta téboly és kimeríthetetlenség. És annyira gyönyörű, ahogy James Cameron nemcsak eseménysorok szintjén éri el, hogy rettegve kövessük nyomon a T-1000-es ténykedését, hanem

önreflexív módon a CGI csodáját is ezen dramaturgia szolgálatába állítja.

Bár a Terminátor 2. – Az ítélet napja egy 31 éves zsánerfilm, nőalakja miatt is képtelen az öregedésre. A fekete trikójában gépfegyvert markoló Sarah Connor minden, csak nem vágytárgy: látnoki ismereteitől összeomlott Kasszandra, tébolyult fegyverbolond és vehemens anyatigris. Minden idők legtökösebb női akcióhőse egy olyan maszkulin miliőben próbálja életben tartani megváltó gyermekét, ahol az elmegyógyintézet gondozói megnyalják a leszedált, vagyis magatehetetlen nők arcát. Linda Hamilton mellett Arnold Schwarzenegger csak egy cool nagybácsivá szelídített farkas ebben a filmben – akit persze nagyon meg lehet szeretni és nagyon meg lehet siratni.

A film akciójelenetei mind a mai napig lehengerlők: nemcsak dinamikusak és téttel teltek, hanem dramaturgiai értelemben kreatívak és érzelemgazdagok is. Imádom például, hogy a T-1000-es gépszörny pusztításvágyát Cameron az üldözésjelenetekben a kamionok erejéhez társítja. Imádom, amikor az elmegyógyintézetből menekülő Sarah Connor halálra rémül a megmentésére igyekvő terminátortól. És imádom, hogy 2022. december 23-án nem kell emberi koponyákat széttaposó robotokkal harcolnom, mert egy háromtagú, diszfunkcionális család 1991-ben megmentette a világot. (Kiss Tamás)

Filmtekercs.hu

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com