Valaki titokban használja őket, valaki nyíltan beszél róluk, de kétségtelen, hogy a szexjátékok egyre népszerűbbé válnak. Ezt a tényt támasztja alá listánk is, amiben olyan mozifilmeket és sorozatokat gyűjtöttünk össze, amik már elég felszabadultak voltak ahhoz, hogy egy-egy szexjátékot is sztorijukba ágyazzanak. (FIGYELEM! A KÖVETKEZŐ CIKKBEN KORHATÁROS, 18 ÉVEN FELÜLI OLVASÓINKNAK SZÁNT TÉMÁT BONCOLGATÓ ALKOTÁSOKRÓL LESZ SZÓ!)
A hollywoodi mozifilmekből nemcsak a klasszikus értelemben vett romantikus történetek költöztek át a sorozatok világába, hanem a szexjelenetek is. Ez azért is furcsa tendencia, mert – bár a szexualitást övező tabuk még csak repedeznek – a médiában egyre hangosabbak azok a hangok, amik szexuális önfelfedezésre bátorítanak. Talán e szellemiségnek is köszönhető, hogy a szexjátékok cselekménybonyolító szerepe viszont médium- és műfajfüggetlennek tűnik. Mindegy, hogy mozi vagy streaming, egész estés játékfilm vagy sorozat, Oscar-díjas akciófilm vagy blockbuster sci-fi, a szexjátékok – a hétköznapjainkhoz hasonlóan – egyre gyakrabban tűnnek fel a mozgóképeken. Össze is gyűjtöttünk 10 olyan alkotást, ahol egy szexshop vagy egy örömszerző játékszer nemcsak hangsúlyos, de emlékezetes szereppel is bír. Kalandra fel!
Nincs művészet erotika nélkül. A willendorfi Vénusztól a római szobrokon és a barokk festményeken át a mangákig a meztelenség és a szexualitás végigkíséri a kultúrát, ihletőforrása a legkülönbözőbb műalkotásoknak. Tágra zárt mozi című cikksorozatunkban film és erotika kapcsolatát vizsgáljuk a vágyaim.hu támogatásával.
Bolhafészek (Phoebe Waller-Bridge, 2016-2019)
Ki lepődne meg azon, hogy Phoebe Waller-Bridge szexbe menekülő, szexfüggő és a szexről teljesen nyíltan beszélő protagonistájának története szerepel ezen a listán? A Bolhafészek (Fleabag) egyik legfontosabb eleme épp az az ellentmondás volt, hogy a szexről való elmélkedések és beszólások a sorozat legviccesebb részletei közé tartoztak, miközben az egyénben, az emberekben és úgy magában az életben való csalódottságot és kiábrándultságot is a szexuális (inter)aktusok jelképezték.
A teljes alkotásra jellemző nyíltság, természetesség és humor pedig az első évad szexshop jelenetére is igaz, némi extra habbal a tortán. Fleabag nővérének keres szülinapi ajándékot, és persze, hogy egy kezdőknek ajánlott vibrátorra esik a választása. Noha a szexjátékot könnyű lenne leírni annyival, hogy a testvérét mindig megbotránkoztató karakter poénból veszi a kis kütyüt, hogy ismét felháborítsa nővérét, a játéknak ennél sokkal nagyobb szerepe van a sorozatban. Fleabag tudja jól, hogy Claire elégedetlen a hálószobában és, hogy férje, Martin egy ideje nem bújik vele ágyba. Így ha éppen kicsit kicsavart módon is, de a gesztus szívből jön és figyelmes. Ezzel pedig csak újfent bizonyítja Waller-Bridge, hogy a szexnek számtalan rétege van, sok pedig közülük jóval mélyebb, mint az, hogy két test egymásé lesz.
A bizonyos jelenet azonban egy másik fontos eleme miatt is emlékezetes, mivel
Fleabag éppen az esti randijával áll a szexbolt közepén, ahol ő mint hal a vízben lubickol a mellesleg egészen hétköznapi szexjátékok és kellékek között, addig a férfi érezhetően feszeng és zavarában azt se tudja, merre nézzen.
Ekkor lép a képbe – szó szerint – egy hatalmas műanyag/gumi vagina, amely kapcsán Fleabag elejti az önmagában nem extrémen vicces poént, miszerint neki van egy ilyenje. Az ezt követő hitetlenkedés és visszakérdezések sora teszi ezt a párbeszédet ikonikussá, amelyben a legvégén Fleabag csak ráhagyja a férfira, hogy már persze, hogy nincsen rajta éjjel-nappal egy vagina, mert az milyen lenne már.
Waller-Bridge olyan habkönnyűen ejt el feminista értékeket és ideákat, hogy a nagy nevetések – és a még nagyobb sírások – közepette nézőként nem is mindig erre ugrik elsőként a fókuszunk. De a már-már bájos ajándék kapcsán felmerül a női maszturbáció normalizálása, valamint az, hogy nőként ugyanannyi helye van Fleabagnek egy szexboltban, hogy saját vagy egy másik nő öröméért vásároljon, mint egy férfinak. Fontos tehát, hogy nem egy férfi izgatásáért és kielégítéséért találjuk őt a boltban. Míg a randijával való párbeszéd utalhat azon férfiakra, akik igen is elvárják a nőktől, hogy szexualitásukat, vágyaikat és testüket eldugva éljék mindennapjaikat, hogy ne adj isten nyomást gyakoroljanak a férfiakra, vagy zavarba hozzák őket önnön magabiztosságukkal. (Kajdi Júlia)
Égető bizonyíték (Ethan Coen & Joel Coen; 2008)
Valamikor a 2000-es évek elején a Coen tesók felfedezték, hogy az addig sármőrként eladott George Clooney valójában elképesztően jól alakítja a tökfilkókat, kiváló nevettető is. A szomorú, hogy a színész képességét szinte kizárólag csak a testvérek tudták kamatoztatni; egyik legjobb variációjuk erre az Égető bizonyíték volt, amely egy kaotikus átveréssztorit mutat be párhuzamos szálakon. Ezek közül az egyik a Clooney által megformált, szövetségi rendőr köré épül, aki amellett, hogy több nővel is kacérkodik a filmben, erősen paranoiás tendenciái miatt az egyik főszereplőre is váratlan halált hoz egy emlékezetes jelenetben.
Ám amikor nem szorong, Harry – a saját szavaival élve – igazi „hobbista”, és szívesen bütykölget a pincéjében, ha úgy adódik ideje. Az edzőtermi dolgozó Lindával (Frances McDormand) egy csodás mozirandi után visszatérnek a férfi lakására, aki a legnagyobb közvetlenséggel invitálja meg a nőt házának alsó szintjére. A fekete komédia remek érzékkel thrillerzenére vált, miközben Harry előadja, mennyire drágán gyártják ezt a berendezést, amit ő egyedül készített el. És hogy mi ez a szerkentyű? Egy szexuális célra kifejlesztett hintaszék, ami az ingadozás közben egy dildó segítségével juttatja el használóját a csúcsra.
Az intimjáték teljesen ad hoc módon bukkan fel a történetben, és Coenék természetesen csak egy viccnek tartogatták a groteszk módon bemutatott eszközt. A legnagyobb meglepetés azonban akkor jön, mikor a jámbor Linda valósággal elalél Harry leleplezésétől és fantasztikusnak nevezi azt, miközben a férfi a lehető legtárgyilagosabb módon beszél ezermestersége eredményéről. A dildószék természetesen még véletlenül se akarja felnyitni az emberek szemét azzal kapcsolatban, hogy mennyire természetes ilyen módon megélni a szexualitást; a rendezőpáros inkább a karakterek építésére és a történet abszurditásának fokozására használja ezt a pajkos poént. (Szécsényi Dániel)
Grace és Frankie (Marta Kauffman & Howard J. Morris; 2015-2022)
A címszereplő rivális feleségek ki nem állhatják egymást Marta Kauffman és Howard J. Morris népszerű vígjátéksorozatában. Férjeik közös coming outja után azonban egymásra maradnak. Bár az összecsiszolódás nem könnyű, szép csöndben legjobb barátnőkké válnak. Az ismeretlen helyzet a kezdeti nehézségek után sok szempontból felszabadítóan hat rájuk. Grace (Jane Fonda) és Frankie (Lily Tomlin) újraépítik életüket, idővel ismerkedni kezdenek.
Ezen az úton fedezik fel változó testüket és saját szexualitásukkal kapcsolatos blokkjaikat. Ám amikor felismert vágyaikról környezetüknek is beszélni kezdenek, azt tapasztalják, hogy nemcsak a fiatalabb generációk, de a velük egykorúak sem érzik komfortosnak a témát. Az időskori szexualitást övező tabukról igyekszik lerántani a leplet közös vállalkozásuk, ami ugyan egy érzelmileg nehéz helyzetre adott, instant reakció eredménye, később mégis nemes célt szolgál. Grace friss tapasztalataiból kiindulva speciális vibrátort fejlesztenek ki hozzájuk hasonló korú nők számára. De erről szól Frankie házi síkosító receptje is, amit Grace egyik lánya, a családi céget vezető Brianna (June Diane Raphael) piacra is akar dobni. A speciális kütyük köré természetesen számos, humoros szituáció épül, miáltal a sorozat szórakoztatóan beszél egy fontos, mégis mellőzött témáról.
„Az öregedéstől nem félni kell, hanem ünnepelni azt” – állítja Jane Fonda. A könnyed, sokszor érzelmes Grace és Frankie pedig azt üzeni a világnak, hogy hetven fölött sem áll meg az élet: legyen szó akár újrakezdésről, forradalmi ötletekről, régi vagy új szerelmekről, ismeretlen vágyakról. (Kalmár Lalita)
Hisztéria (Tanya Wexler, 2011)
A történet szerint egy ifjú orvost, Dr. Mortimer Granville-t (Hugh Dancy) elbocsátják állásából túlzottan modern nézetei miatt. Új munkát talál Dr. Robert Dalrymple (Jonathan Pryce) segédjeként, ahol altesti masszázzsal kezeli a hisztériával diagnosztizált hölgyeket. Dr. Granville népszerűvé válik a hölgyek között, különösen Dr. Dalrymple kisebbik lánya, Emily (Felicity Jones) szemében. Ugyanakkor Emily nővére, Charlotte (Maggie Gyllenhaal), a női jogok aktivistája kritikusan néz az orvos tevékenységére.
Az élet írja a legjobb történeteket – de a legpikánsabbakat is? Az tény, hogy a viktoriánus Angliában előszeretettel diagnosztizálták a hölgyeket hisztériával, egy homályos definíciójú betegséggel, az viszont már erősen vitatott, hogy ezt a kor doktorai genitális masszázzsal igyekeztek volna kezelni. A film – melynek ez a tézis adja kiinduló gondolatát – Rachel Maines történész 1999-ben megjelent The Technology of Orgasm című könyvén alapszik, amely azt állítja, hogy a nők nemi szervének kézi masszírozása az ókor óta elterjedt, orvosi gyógymód volt. Maines állítását megfelelő források híján többen is vitatják,
az viszont tény, hogy 1883 körül Dr. Joseph Mortimer Granville szabadalmat nyújtott be egy (sokak szerint inkább izomlazításra szánt) elektromechanikus vibrátorra, amelyet Granville kalapácsának neveztek el.
Hogy mire és mire nem használták az eszközt, bízzuk a szakértőkre, azt azonban magunk is eldönthetjük, hogy az alkotók elég szórakoztató teóriával álltak-e elő (mely egyébként nem előzmény nélküli, hiszen Alan Parker 1994-ben, Promenád a gyönyörbe című filmjében már „alkalmazott” klitoriszmasszást a kór kezelésére).
A magát szórakoztató kis romkomnak mutató Hisztéria ironikus, néhol egyenesen szarkasztikus hangvételével jóízű társadalmi szatíraként is megállja a helyét, bizonyítva, hogy prüdériáról, női emancipációról, szexuális forradalomról nem kell mindig túl komolyan beszélni – az üzenet így is célba ér. (Molnár Kata Orsolya)
Minden, mindenhol, mindenkor (Dan Kwan & Daniel Scheinert; 2022)
A Danielsek függetlenfilmes agymenése – ami tavaly képes volt letarolni minden díjátadót és az Oscar csúcsáig menetelni – a címéhez hűen tényleg minden… Egyszerre egy kisrealista dráma egy mosodát üzemeltető, 50-es éveiben járó, kínai bevándorló asszonyról és családjáról, egy Mátrixot idéző, a valóság szabályait felrúgó, harcművészeti akciófilm, egy romantikus dráma egymás megbecsüléséről és az elszalasztott lehetőségekről, egy anya-lánya történet az elfogadásról és a szeretet erejéről és végül egy teljesen elborult, szürrealista vígjáték a végtelen multiverzumban rejlő lehetőségekről. Természetes tehát, hogy ebből a mixből nem maradhatnak ki az ököl nagyságú, anál dildók sem.
A szokatlan szexjáték a Jamie Lee Curtis által alakított adóügyi ellenőr, Deirdre Beaubeirdre asztalán díszeleg, aki a hónap számvevőjeként három darab, ilyen alakú, patinás díjat is bezsebelt. Kinézetük ellenére Deirde nagyon is büszke az elismerésekre és nem rest velük eldicsekedni a horogra akadt mosónőnek, Evelynnek (Michelle Yeoh). Viszont ez a legendás ereklye később még visszatér a cselekménybe, hiszen Evelynnek a legnagyobb akció hevében kellene megakadályoznia, hogy ellenfele szuperképességekre tegyen szert oly módon, hogy beleül az egyik ilyen díjba. Természetesen megtörténik, aminek meg kell történnie, és egy perccel később hősnőnk már két, kung-fu erővel „felvértezett” irodai dolgozóval folytat élet-halál harcot, miközben mi, nézők a könnyeinket törölgetjük az elmebeteg rendezőpáros borzasztóan kreatív, altesti poénján.
Viszont a szexjátékokkal felvértezett dramaturgia még több ponton visszaköszön a cselekményben. Egy biztonsági őr lágy zongoraszóval aláfestett, dildókkal történő agyonverése mellett, ha elég szemfülesek vagyunk, kiszúrhatjuk, hogy a végső összecsapásnál a szemüveges irodista – akit Evelyn úgy szabadít fel az agykontroll alól, hogy domina ruhában kipeckeli a férfi száját és elfenekeli – nem más, mint a film egyik társíró/rendezője, Daniel Scheinert. Érdekes téma lehet, hogy egyszerű poénról vagy művészi önvallomásról van-e szó, de az biztos, hogy Danielsék multiverzumában a felnőttjátékok az élet egyik elengedhetetlen, multifunkcionális eszközei. (Sztepanov Márkó)
Pánik (Till Attila, 2008)
„Vegyünk egy fütyit” – javasolja a Pánik unatkozó dámája, Elli (Bánsági Ildikó) hasonlóan jómódú, de az életében tátongó űröket kerülgető barátnőjének, Ilonának (Egri Márta). A plázázó hölgyek be is sétálnak a szexshopba, ahol nem merik levenni a napszemüvegüket és rögtön szado-mazo kellékekbe botlanak. Végül meglesz az áhított dildó is a bolt turkáló részlegén – amit aztán undorodva dobnak be az első kukába. Pedig hát a legtöbb fütyit használta már valaki előtte…
Till Attila első nagyjátékfilmje széles tabló a kétezres évek Magyarországának frusztrációiról, kisebb vagy nagyobb elfojtásairól, pszichés zavarairól. A meleg rendőrpáros, az anyját űrlénynek képzelő, ezért megölni vágyó srác vagy a pánikbeteg főhősnő mellett a legizgalmasabb karakter éppen Elli. A Pánik vállaltan él a túlzás eszközével, Elli és a szexshopos jelenet is kellően elrajzolt, de ettől még nagyon is ismerős. A sötét, zsúfolt bolt, az unott eladó és a prűd, de kalandot kereső, elhanyagolt, sznob középkorú nők találkozása egyszerre vicces és kényelmetlen. Olyan világok ütközése ez, amelyek a társadalmi tabuk miatt a lehető legtávolabb állnak egymástól – Elli és Ilona valami nagyon provokatívat akar tenni, ezért térnek be a szexshopba, és az élmény azért lesz kínos, mert ők annak élik meg.
Elli és Ilona, akárcsak a film többi szereplője egy olyan társadalom áldozatai, amely túl elfoglalt ahhoz, hogy odafigyeljen a másikra, amely nem veszi figyelembe az egyének vágyait, nem törődik a testi-lelki szükségletek kielégítésével. Bár a hölgyek kalandjából nem lesz tragédia, Till Attila végig azzal játszik, hogy mikor szakad el a cérna, mikor hull le az álca és szabadul ki mögüle a szörnyeteg – egy dildóvásárlás viszont még soha nem ártott meg senkinek. (Gyöngyösi Lilla)
Plasztik szerelem (Craig Gillespie, 2007)
Ryan Gosling beleszeret egy guminőbe? Lehetne egy korhatáros vígjáték premisszája is, de Craig Gillespie 2007-es filmje, a Plasztik szerelem egy pillanatra sem neveti ki főhősének romantikus érzelmeit. A vágy tárgyát képező, a valódi nők testével „anatómiailag megegyező” szexbaba ugyanis nem egy kanos csávó kielégítésére szolgál, hanem egy elmagányosodott, érzelmileg súlyosan sérült férfi számára nyújt (egyébként nemi együttléttől teljesen mentes) társaságot.
Az emberi kapcsolódásra majdhogynem képtelen Lars fejében a szexbaba Bianca nagyon is létezik, és ha már ezt a tévképzetet nem tudja megcáfolni sem a családja, sem a pszichológus, sem a kisváros lakói, mindenki belemegy a játékba. Bár a Plasztik szerelem abszurd sztorija rengeteg humoros pillanattal szolgál, végtelen empátiával viszonyul Larshoz és még a szexbaba Biancához is, akit olyannyira bevonnak a közösség életébe, hogy a végére már a néző is érzelmi kötődést alakít ki az élettelen tárggyal. Bianca templomba jár, Bianca önkénteskedik, Bianca bulizik… egy idő után már nem csak Lars képzeletében létezik, a többi lakó és a nézők fejében is kialakul egy kép a lányról.
A Plasztik szerelemben a szexjáték az eredeti funkcióját nem látja el, helyette hihetetlenül fontos terápiás eszközzé válik. Bianca életre kelése nem valami beteges perverzió eredménye: jelenlétével segít Lars számára feldolgozni a saját, gyerekkori traumáját. A férfi értő fülekre talál Biancában. Lars eljátssza, hogy funkcionális felnőtt és eljátssza, hogy párkapcsolatban van, ezáltal pedig fokozatosan válik tényleges felnőtté és éretté egy valódi párkapcsolatra. (Rácz Viktória)
Szárnyas fejvadász 2049 (Denis Villeneuve, 2017)
Denis Villeneuve Szárnyas fejvadász 2049 című alkotása sok szempontból pontosabb értéséről tesz tanúbizonyságot Philip K. Dick gondolatiságának, mint a Ridley Scott-féle, „eredeti” adaptáció, 1982-ből. Ezt a hűséget látom megcsillanni mind a kérdésfelvetésben – Scott-tal ellentétben Villeneuve valóban rákérdez arra, hogy álmodnak-e az androidok (elektronikus bárányokkal) –, mind abban a rendkívül éles és kreatív megoldásban, hogy a film ezt az ontológiai disztópiát két szóval összeköti a kafkai létélménnyel (Joe K/Josef K). A valóság szövete úgy foszlik nyugtalanul újabb és újabb rétegekre szegény Joe számára, hogy közben sosem lesz semmi tisztán és egyértelműen az, ami.
Mindezt remekül szemlélteti Joe és a hologramlány, Joi kapcsolatának dinamikája. Azon túl, hogy Joe önbecsapásában és kételyeiben az egyik legkomolyabb „felbujtó” a lány személye – aki mindeközben nem más, mint egy ügyesen megírt, nyelvi AI –, szerelmük a testiség megélésén keresztül teljesedik ki. Joe felbérel egy prostituáltat – egy másik androidot –, aki fizikai jegyeiben egészen hasonlít szerelmére, majd miután rávetítik testére Joi-t, a két lány szinkronizálja mozdulatait. Ezáltal létrejön egy olyan igazhamis aktus, amely akképp teszi lehetővé a pár együttlétét, hogy az fizikai értelemben mégsem valósul meg.
Ez – kis túlzással – ma egy kiterjesztett valóságot tükröző AR-szemüveggel kivitelezhető történet lehetne, ahogy az sem titok, hogy már számtalan pornófilmet gyártanak kifejezetten VR-szemüvegekre. A jelenet mindemellett számtalan egyéb kérdést is felvet a szexrobotokkal, illetve a prostitúcióval kapcsolatban is, viszont hűen PKD hagyományához, a film minden válasza a kétértelműségben végződik. (Gerdesits Pál)
Szex és New York (Darren Starr, 1998-2004)
Lehet szeretni vagy utálni, a Szex és New York a kilencvenes évek végének máig meghatározó sorozata, aminek méltán van helye ezen a listán. Carrie, Samantha, Miranda és Charlotte harmincas, szingli kalandjait kérdés nélkül el lehetne vágni a Bechdel-teszten, mégis megkockáztatom, hogy Darren Starr sorozata sokkal feministább, mint azt elsőre gondolnánk.
Az első évad első részében a lányok azon tanakodnak egy (szokás szerint lehetetlen időpontban szervezett) brunch fölött, hogy lehet-e úgy szexelni, mint egy férfi, és ha igen, érdemes-e. Bár ma már nem meglepő, de akkor szenzációszámba ment, hogy harmincas, szingli nők nemcsak szexről, hanem önkielégítésről, mi több, szexjátékokról beszélnek. És nagy eséllyel az ártatlan, szende Charlotte volt az első nő a kereskedelmi televíziózás történetében, aki napokra otthon maradt csak azért, hogy a „Nyuszi” nevű vibrátorával töltse az idejét céltalannak tűnő férjvadászat helyett. Ugyanebben a részben Carrie drágának tartotta az akkor 92 dolláros eszközt, de Miranda emlékeztette, hogy sokkal többet költenek cipőkre és így legalább tudják, hogy mikor és hogyan lesz a következő orgazmusuk. And just like that, Carrie-vel együtt szingli és párkapcsolatban élő nők százai gondoltak bele abba, hogy az önmaguknak való örömszerzés hosszú távon jobb befektetés, mint egy pár Manolo Blahnik.
A Lena Dunham-féle Csajok és a Bolhafészek utáni időszámításban már csak megmosolyogjuk a szexshopban toporgó, manhattani hősnőinket. De akkor forradalminak számított, hogy az (alkalmi) szexistennő Samantha felszedett egy dildó modellt, de ahogy megunta, a sarokba dobta, vagy hogy Miranda kérdőre vonta bigott, katolikus takarítónőjét, aki az éjjeli szekrényében tárolt vibrátort egy Bibliára cserélte. Vitathatatlan, hogy a Szex és New York számos téves képzetet propagált férfi-női kapcsolatokról (Carrie és Big viszonya, hogy csak a legnagyobbat említsük), mégis elsők között adott láthatóságot harmincas, szingli nőknek, illetve létjogosultságot annak, hogy nők a saját testükről, élvezetükről, gyakran kizárólag szexuális viszonyaikról beszéljenek. Az izzadtságszagú és gyakran nézhetetlen És egyszer csak… reboot helyett érdemes visszatérni az első évad szókimondó és negyedik fal ledöntős részeihez. Talán ma is találunk benne valamit, amit magunk sem próbáltunk még. (Incze Kata)
A szürke ötven árnyalata (Sam Taylor-Johnson, 2015)
E. L. James erotikus bestsellerének moziverziója egy toxikus párkapcsolat elnyomó hatalmi dinamikáját mutatja be, melyben maguk a karakterek válnak megszemélyesített szexjátékszerekké. A szürke ötven árnyalata filmes adaptációja azonban olyannyira szemérmeskedő a botrányregényt sikeressé tevő, kendőzetlen szexualitás ábrázolásában, hogy mindössze a pár évvel korábban bemutatott A nimfomániás prűd konzumváltozatát idézi. A testiség kizárólag a tárgyiasítás legvégső formájaként szolgál a titokzatos multimilliomos üzletember, Christian Grey (Jamie Dornan) és az irodalmat hallgató egyetemista lány, Anastasia Steele (Dakota Johnson) felszínes románca során.
A férfi különböző anyagi javak fitogtatásával igyekszik kifejezni domináns pozícióját: a fallikus szimbólumként meredező felhőkarcoló, a maszkulinitás metaforájául szolgáló autógyűjtemény és az egyre jelentősebb értéket képviselő spontán ajándékok pedig le is nyűgözik a hölgyet, aki szüzességét odaadva veti alá magát domináns partnerének.
Hiszen Christian egy sármos ösztönlény, egyszerre kifinomult és állatias, akiben a nők sztereotip szexuális vágyai manifesztálódnak.
Az érzelemmentes fantáziák ugyanakkor a végletességig fokozódva kényszerítik állandó passzivitásba a hősnőt. A férfi idővel nem csupán anyagi és testi védelmet kínál, hanem kész tényleges tulajdonává degradálni választottját egy szerződéssel, melynek aláírásával Anastasia saját kiszolgáltatottságának feltételeit rögzítené. A nő ugyanakkor nem elégszik meg azzal, hogy a „játszószobában” sorakozó fenyítők, anál dildók, csiklócsipeszek és kötözők állandó kellékei közé kerülhet.
A szürke ötven árnyalata pornófilmszerű dialógusokra és szituációkra épülő cselekménye a szexualitást övező érzelmi bevonódás jelentőségére hívja fel a figyelmet, melynek hiányában a legkifinomultabb erotikus játékszerek (vagy a legkívánatosabb partnerek) sem többek a testiség mechanikus ingereit kiszolgáló használati tárgyaknál, ahogy az ezeket prezentáló film sem kínál a látvány élvezeténél tartalmasabb szórakozást. (Lubianker Dávid)
A cikk a vágyaim.hu támogatásával jelent meg.
