Magazin

Johnny Depp felemelkedése és hanyatlása

Johnny Depp sablonos korszaka

Kevés az olyan színész, akinek a karrierjében nincsenek rosszabb pillanatok, aki időnként ne hozna téves döntéseket. Azonban Johnny Depp karrierje már bő tíz éve hullámvölgyben van – miközben évente kijön egy-két, de akár több filmje is. Miután a Sweeney Todd főszerepéért Oscar-jelölést és Golden Globe-díjat is kapott, pályafutása rohamosan hanyatlani kezdett: vagy felfújt, de súlytannak bizonyuló alkotásokban vállalt kétes értékű szerepet – amelyek részben pont az ő sztárperszónájára építették a hírverést –, vagy sablonokból építkezve, önmaga árnyékaként haknizott végig egy sor produkciót. Rengeteg kritika érte őt amiatt, hogy benne ragadt Jack Sparrow szerepében, de a helyzet ennél egy kicsit bonyolultabb:

Depp több szereptípust váltogatott az utóbbi tíz-tizenkét évben, amelyek közül csak az egyik vezethető le a tántorgó kalózból.

Természetesen érthető, hogy a színész alkotómunkáját tartósan meghatározta A Karib-tenger kalózai főszerepe, hiszen túlzás nélkül ikont teremtett vele, miközben az első filmeket a közönség és a kritika is egyhangúan imádta. A siker miatt számolatlanul érkeztek a folytatások A Fekete Gyöngy átka után, így nem is nagyon volt lehetősége elvágnia magát a karaktertől, ám ahogy a történet is egyre vékonyabb és ötlettelenebb lett, úgy Depp szerepformálása is egyszerűsödött. A 2011-es Ismeretlen vizeken és a 2017-es Salazar bosszúja már olyan, mintha Johnny Depp a Jack Sparrow-t játszó Johnny Deppet játszaná: a figurát néhány gesztusra redukálja, a manírok mögül már hiányzik a tartalom, a meglepetés, a szerethetőség.

A Karib-tenger kalózai: Salazar bosszúja

Ráadásul a színész a franchise két utolsó része között két, vagy az animált Rangóval együtt három ízben is egyszerűen ugyanebből a széles gesztusokkal operáló eszköztárból dolgozott. A szintén 2011-es Rumnaplótól a rajongók joggal vártak egy második Félelem és reszketés Las Vegasban-t, ám ezúttal Hunter S. Thompson forrásművéből nem egy Terry Gilliam-i lázálom kerekedett, csak egy se íze, se bűze karibi (!) nyaralás. A film legfeljebb arra hívta fel a figyelmet, hogy a gonzo újságírás nem csak abból áll, hogy valaki részegen nem csinál semmit, a posztmodern történetmesélés pedig nem egyenlő azzal, hogy egy mű nem szól semmiről.

A két évvel későbbi A magányos lovas Depp családbarát perszónáját és Gore Verbinski rendezőt is kölcsön vette A Karib-tenger kalózaiból – az eredeti hangvételt viszont ezúttal nem sikerült megteremteniük. Ma már bizonyára el sem készülhetne ez a kaland-western-szuperhősfilm, hiszen a whitewashing (Depp indiánt játszik) sokkal nagyobb felháborodást keltene, mint 2013-ban; ám valószínűleg senkinek nem tűnne fel a hiánya.

Mindeközben Depp a tántorgó szereptípusnak egy alváltozatát is kifejlesztette, ami talán még idegesítőbb,

hiszen feltűnőbb a stratégiája: ez a grimaszoló Johnny Depp. Széles mosolyok, szemmeregetések, meglepődött vagy ijedt fintorok igazi invenció és tartalom nélkül – Depp ilyenkor ezeket váltogatja mechanikusan. A típus előképe a 2010-es Az utazóban jelent meg, ahol Depp még inkább csak tanácstalan volt – ezzel párhuzamosan az egész film is zátonyra futott –, majd Kevin Smith kevésbé ismert filmjeinek, az Agyarnak és a Jógamániának a francia akcentussal birkózó mellékszerepeiben fejlődött tovább. A mélypontját a 2015-ös Mortdecai-ban érte el, Depp karrierjével egyetemben: a működésképtelen humorú, ízléstelen, vontatott és értelmetlen vígjátékban a színész harsány játékstílusa talán még passzolna a piperkőc karakterhez, ám a súlytalanságára és önismétlő jellegére már nincs mentség. A Mortdecai nem csak Depp miatt rettenetes élmény, ám mivel a nézők többsége feltehetően miatta választotta a filmet, az ostor mégiscsak rajta csattan.

Még szomorúbb, amikor Johnny Depp egy egykor virágzó karaktertípusát és játékstílusát váltja aprópénzre: ez az a gótikus, kicsit bizarr és nagyon izgalmas szerepcsokor, ami a Tim Burtonnel közös korábbi filmjeiben volt a csúcson. Ami azonban az Ollókezű Edwardban vagy az Álmosvölgy legendájában még friss és tartalmas volt, az a 2012-es Éjsötét árnyékban (ami Burton számára is mélypont volt) és a 2014-es Vadregény epizódszerepében már csak gépies utánzat, stílusgyakorlat – mintha az egykori

gótikus Johnny Depp romjait az új, tántorgó Johnny Depp ragasztaná össze a vámpírtörténetben és a mesemusicalben.

Szintén egy korábbi közös sikeren, a Charlie és a csokigyár még eredetinek és szintén ikonikusnak számító Willy Wonkáján élősködik a 2010-es Alice Csodaországban és folytatása, a 2016-os Alice Tükörországban Kalaposa – bár itt egy fokkal gyümölcsözőbbnek tűnik Depp szerepformálása, valójában a Kalapos is csak egy újabb strigula a színész különc karaktereinek katalógusában (és Burton szerethető szörny-univerzumában is). Kínosabb, hogy az eddigiek alapján Depp a Legendás állatok antagonistáját, Gellert Grindelwaldot is ugyanezekkel az eszközökkel formálja meg – és mivel a színésznek jelenleg a Harry Potter-spinoff harmadik része az egyetlen folyamatban lévő munkája, egyedül abban lehetünk biztosak, hogy ezt az irányvonalat még legalább egyszer látni fogjuk tőle. Hacsak menet közben nem kap mégis ihletet valami eredetibb létrehozásához a (villanásnyi) 2016-os és a 2018-as próbálkozáshoz képest.

Alice Csodaországban

Johnny Depp egy negyedik játékstílust is kifejlesztett az utóbbi évtizedben, amit akár félrecastingolásként is értelmezhetünk, ám látható, hogy a kilencvenes-kétezres években a hasonló műfajú filmekben is emlékezetesebb, súlyosabb alakításokra volt képes, mint a közelmúltban. Ezek Depp realisztikusabb szerepei: bár bevallottan vonzódik az excentrikus, radikális átváltozást igénylő figurákhoz, olykor hétköznapibb (anti)hősök bőrébe is szívesen bújik, jellemzően bűnfilmekben és thrillerekben.

Ám mostanában a színész egyetlen eszközzel próbálta eljátszani ezeket a szerepeket: a szigorú tekintetével.

A sort a 2009-es Közellenségek nyitotta, ami ugyan nem csak miatta lett tökéletesen jelentéktelen és felejthető gengszterfilm, de főszereplőként ő sem volt képes érdekesebbé és karakteresebbé tenni John Dillingert. Hasonló volt a probléma a 2017-es Gyilkosság az Orient expresszen esetében, amelyben Depp semmit nem tudott kihozni a főellenség, Ratchett figurájából (igaz, csak egy epizódszerep keretei között mozoghatott), az itthon be sem mutatott egyik utolsó, tévéízű próbálkozása, a City of Lies pedig a lassúsága mellett pont Depp rezignált, faarcú nyomozója miatt fullad érdektelenségbe. Ugyanez figyelhető meg az áltudományoskodó, egyre elrugaszkodottabb fordulatokkal operáló Transzcendensben, a Fekete mise pedig részben átfedést mutat a gótikus Johnny Depp-pel; a felismerhetetlenségig elmaszkírozott színész itt egy kegyetlen gengsztert próbál némi pszichopata mosolygással és kontaktlencse-villogtatással életre kelteni. Az eredmény szinte nézhetetlen, igaz, a filmben a többi nagy név is tanácstalanul lézeng.

A szigorúan néző Johnny Depp azért bosszantó, mert láthatóan minimális energiát fektet a karakterek megformálásába,

meg sem próbálja a sajátjainak érezni őket, így pedig a nézőhöz sem kerülnek közelebb. Itt válik a legnyilvánvalóbbá, hogy Depp nemcsak szereptípusokból dolgozik, hanem kifejezetten felszínesen használja őket – a legnagyobb színészeknek is vannak jól bevált manírjaik, amiket bármikor előhúznak a tarsolyukból, de szerencsés esetben ezek csak egy biztos alapot nyújtanak, amire az adott helyzetnek megfelelően építkezhetnek. Depp viszont mintha nem lenne jelen ezekben a filmekben, hanem csak a saját viaszfiguráját küldte volna el maga helyett, hogy besöpörje a gázsit.

Transzcendens

Mielőtt azonban végképp eltemetnénk őt: az utóbbi két évben megjelent egy halvány reménysugár, amelybe érdemes belekapaszkodnia neki és a rajongóinak is. Mostanában ugyanis Depp egy finom váltással elkezdett kisebb produkciókban, ugyanakkor értékesebb filmekben szerepet vállalni, a karaktereivel pedig mintha bocsánatot próbálna kérni a félresiklott karrierjéért és a rossz filmjeiért.

Ezeket a szerepeit láthatóan jobban megéli, természetesebben viselkedik bennük,

és ahogy a filmek, úgy ő is mondani akar valamit – ellentétben a korábban sorjázó üres szuperprodukciókkal és szemfényvesztésekkel. Az első biztató jel a szinte láthatatlan Richard búcsút mond (The Professor) volt, amelyben egy halálos betegségével szembesülő egyetemi tanár ráébred, hogy eddig rosszul élt, az utolsó hónapjaiból pedig szeretné a lehető legtöbbet kihozni – ebbe pedig az orgiáktól a vallomásokig sok minden belefér. A beszívott Holt költők társaságaként jellemezhető önreflexív indie legnagyobb erénye, hogy őszinte és kompromisszummentes, ezeket a kereteket pedig láthatóan Depp is élvezi. A sort a cikkünk apropóját adó A barbárokra várva folytatja, amelyben ugyan Depp szintén a szigorúan néző szereptípust hozza, ám teszi mindezt egy mélyen elgondolkodtató, művészileg kiemelkedő alkotásban, a szimbolikus keretek között mozgó filmbe pedig illik is a monolitikus figura.

A barbárokra várva

Legfrissebb filmje, a Minamata pedig ugyancsak az önreflexív értelmezési kereteket mozgósítja, hiszen W. Eugene Smith haditudósító életének egy szeletét meséli el, aki aközben, hogy feltárta a huszadik század egyik legsúlyosabb, egy egész közösséget megnyomorító ipari szennyezését Japánban, igazi háborút indítva egy nagyvállalat ellen, kilábalt az alkoholizmusából és a magánéletében is megtalálta a boldogság. Miközben a Berlinale sajtótájékoztatóján Depp óvatosan elejtette, hogy az alkoholizmus eljátszása közben volt miből merítenie, ez a filmcsokor komoly bizakodásra adhat okot arra nézve, hogy

maga a színész is felismerte, merre haladt a pályája, most pedig megpróbál új utak után nézni.

Ezek az apró független- és fesztiválfilmek nyilván nehezen és lassan építhetik újjá a romokban heverő reputációját, ám Depp esetében már az is nagy eredmény lenne, ha nem a magánéleti hanyatlásáról és a bírósági tortúrájáról cikkeznének a lapok, hanem a művészetéről. Az utóbbi filmek ugyanis azt bizonyítják, hogy Deppről még nem szabad lemondani, megvan még benne az a kíváncsiság, az a kifejezőkészség és az az ízlés, ami miatt évtizedekig rajongtunk érte. Érdemes tehát azért drukkolni, hogy minél több lehetősége legyen kibontakozni.

Gyöngyösi Lilla

Gyöngyösi Lilla az ELTE irodalom- és kultúratudomány szakán végzett. Specializációja a szerzői film, a western és az intermedialitás, mániája az önreflexió. Újságíróként és marketingesként dolgozik. A Filmtekercs.hu főszerkesztője.
gyongyosililla@filmtekercs.hu

Szádeczky-Kardoss Klára

Szádeczky-Kardoss Klára a Corvinus Egyetem kommunikáció és médiatudomány szakán végzett. 2016-ban csatlakozott a Filmtekercs szerkesztőségéhez. Újságírói tevékenysége mellett novellákat is ír.

WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com