Magazin

Ők is mi vagyunk – Jordan Peele Mi című filmjének elemzése

Az ünnepelt komikusból kortárs horror-mesterré avanzsáló Jordan Peele második rendezéséről, a Mi-ről baromi nehéz eldönteni, hogy egy zavarbeejtő, komplex társadalmi parabola, vagy egy csiricsáré Rorschach-tábla. Ennek fogunk a végére járni!

Árnyékhorror

Lehet imádni vagy utálni, egy biztos, hogy nehéz szó nélkül elmenni Jordan Peele Mi című filmje mellett, ami sok szempontból egy váratlan folytatása a rendező Oscart érő első művének, a Tűnj el!-nek. A moziból kiszédülve nehéz első benyomás alapján ítéletet mondani a filmről, mivel nagyon hatásosan manipulálja a néző érzelmeit, ennélfogva az élmény lassan árad szét, megköveteli a maga idejét. Rendkívül impulzív és radikális mozi, ügyes puzzle-jeivel pedig kiprovokálja belőlünk, hogy foglalkozzunk vele: azon ritka pillanata ez a mozi varázslatának, mikor a stúdiófilmek üvegplafonját iszonyú erővel üti át egy szerzői vízió. És végre azt mondhatom: még nem láttam ilyen filmet!

A történet központi tematikájának azonban szépen lekövethető, mélyre nyúló előzményei vannak. A doppelgänger-jelenség, melyet a szerző a film szimbolizmusa és a terror forrásaként jelöl meg, nagyon mélyen gyökerező félelem a kultúrtörténetben. A tudomány a genetikai diverzitás hiányával magyaráz valós eseteket, mikor két kísértetiesen hasonló személy sorsa véletlenül keresztezi egymást, a pszichés téveszmék világában pedig heautoszkópikus zavart idézhet elő skizofrénia, epilepszia, de akár agydaganat is. Létünk bizarr duplikációjának rettenete a zoroasztrikus Gilgames ​és Enkidu mesétől, a Tóra és a Biblia angyalain keresztül, melyek képesek magukra ölteni az emberek ábrázatát, számos irodalmi (Poe, Stevenson, Dosztojevszkij) manifesztumig terjed.

Mi (Us)

Rendkívül primer szorongáshoz nyúlt tehát a film. Hiszen mi lehet jobban a kontrollvesztés, az individuum feloldódásának tanúbizonysága, ha létünk meghasad és egy démonikus testet ölt a valóságban? Ez a dualitás a film szimbólumrendszerének alapja, ami, noha természetéből fogva egyszerűsít, a film rétegelt mondandójának társadalmi relevanciája nehezen vitatható.

Ha még nem láttad a filmet eddig és ne tovább, ITT megtalálod a spoilermentes kritikánkat.

Peeleverzum

Jordan Peele nem titkolta, hogy egy nagyon személyre szabott filmélménynek szánta második rendezését, nem véletlen, hogy az első poszter egy Rorshach-táblát ábrázolt. Nincs tehát kőbevésett jelentés a képsorok mögött, a sokféle értelmezés pedig mind elfér egymás mellett. Ez persze nem azt jelenti, hogy ne lenne rendezői szándék, csupán nagy teret enged a befogadói szabadságnak, amit amúgy teljes joggal fel lehet róni a filmnek. Elfogadható vádirat lehet, hogy csupán projekciós felület, mégis számomra körvonalazódni látszanak tudatos rendezői intenciók.

A Mi egy hibrid horror-eposz: stílusában rendkívül posztmodern hangnemet használ, a formai játékosság szinte végig jelen van, és bizonyos zsáner elemeket is a feje tetejére állít. A komplex esztétikán belül elég sok érzelmi húr megszólal, néha a legváratlanabb pillanatokban nevetünk, felváltva élvezkedünk és viszolygunk a home invasion terror alatt, végül pedig szorongunk a váratlanul felkavaró végkifejlet után. Tartalmát tekintve viszont ízig-vérig modern darab, ami már címével is feladja a leckét. Peele saját interpretációjában a Mi úgy fordítódik le, hogy saját magunk legnagyobb ellenségei vagyunk. Ez a későbbiekben érthetőbbé válik. Az eredeti cím, tehát az Us pedig mindezt erősítve az Egyesült Államokra reflektál. Gyönyörűen oldódnak fel ebben a címben a film motívumai, melyeket malterként tart egyben a kettősség.

Mi (Us)Osztva kettővel

A történet egy 1986-as flashbackkel indít, ahol Lupita Nyong’o karaktere gyerekként betéved egy üvegterembe és először találkozik klónjával. A tükör visszatérő eleme a történet vizualitásának. Ebben nem csupán a dualitás fejeződik ki, hanem az is, hogy a valóság egy sajátos reflexióját látjuk. Ebben a reflexióban nem minden kerül a helyére a racionalitás síkján, így célszerűbb a filmet egyfajta álomszerű, belső logika szerint értelmezni. A kettősség visszaköszön az olló mechanikájának szimmetriájában, a két közösen üdülő családban (ráadásul a fehér család gyerekei ikrek), a két történetszálban, a két párhuzamosan létező világban, illetőleg az eseményeket beizzító időpontban, a 11:11-ben. (De ez Jordan Peele második filmje is, akinek a vezetéknevében két e betű van.)

Tehát a 11:11 egy spirituális szám, ami a Santa Cruz-i parton mindkét idősíkban megjelenik egy kartonpapírt tartó veterán kezében, melyen az áll, Jeremiás 11:11. A baljós biblikus idézet az apokalipszis reménytelenségét idézi meg: „Ezért így szól az ÚR: Veszedelmet hozok rájuk, amely elől nem tudnak elmenekülni. Segítségért kiáltanak majd hozzám, de nem hallgatom meg őket.” A hosszabb ószövetségi passzusban Isten elmondja a prófétának, hogy büntetést mér az emberekre, amiért megfeledkeztek felmenőik Istennel kötött szövetségéről és hamis idolt követnek.

A Mi kontextusában a profetikus figyelmeztetés a jóléti társadalomban a valódi értékek elfeledésére és a kulturális gyökerek megtagadására hívja fel a figyelmet, ami átfogóan a saját kényelmébe feledkezett nyugati világhoz és specifikusan az afroamerikai identitás dualitásához is címzett kritika. Kezdjük az utóbbival!

 Messin’ wit that Indo’ weed

A filmben két alapvetően jómódú, különböző etnikai hátterű amerikai családot követünk nyomon. Mindkét család tagjai igyekeznek idomulni, közeledni egymáshoz kulturálisan. Mivel a fekete család áll a film fókuszában, ezért elsősorban a jelenség náluk van igazán kidomborítva. A történet során feltűnik a kódváltás (code-switching) jelensége, melynek kapcsán egyetlen beszédeseményen belül a beszélő több nyelv, esetünkben több nyelvváltozat, dialektus között ingázik. Ez a humor elsődleges forrása a Sorry To Bother You című szatírának is.

A családapát megformáló Winston Duke egy személyben testesíti meg a fekete szubkultúrát és a többségi társadalom elfogadása utáni sóvárgást. Abszurd költekezéseivel a fehér családapa karakteréhez idomul, az ő nyomására vesz hajót, irigyli a tartalék generátorukat és az egyetlen jóléti lépcsőfokkal színvonalasabb életüket. Ugyanakkor a Howard Egyetem pólóját viseli, ami egy neves afroamerikai magánegyetem, hip-hopot hallgat, mégis amikor a fia megkérdezi, mire utal az I Got 5 On It című szám szövege, zavartan tagadja, hogy a drogokról szólna.

Az édesanyát megformáló Lupita Nyong’o ezután hátrafordul és ujjaival csettintve adja az alapot a ritmushoz, melyben szemléletesen fejeződik ki, hogy a fekete identitásnak már csak külsőségeiben és nem tartalmában hordozói: élik a ritmust, sodródnak a flow-val, mégis tagadják a szöveg tartalmát. A fehér család erőltetett, néhol kínos lazázással igyekszik progresszív és „feketés” lenni, a wigga aspektus persze nem annyira hangsúlyos, de ők is hallgatnak például N.W.A-t, ami a cselekményben pont a Beach Boys derűs, játékos dallamai után csendül fel.

A két egymás mellé helyezett szám két homlokegyenest különböző Kalifornia hangja, míg a Beach Boys a gondtalan parti kultúra szimbóluma, addig az úttörő N.W.A. a gettóban rekedtek frusztrációjának dühös himnusza.

Ez a pillanat a második legfontosabb narratív csavar előtt kulminálódik, ekkor fedik fel előttünk, hogy nem csupán a fekete családért jöttek el a maguk démoni ikertestvérei, de barátaik, sőt az egész nemzet hasonló „kellemetlenséggel” kénytelen szembesülni. A home invasion horror itt fordul át valamilyen furcsa zombi-szerű, apokaliptikus küzdelemmé. A film egyik leginkább vitatott pontja, mikor felfedik előttünk a „lentiek” sorsának kilétét. Kiderül, hogy egy rejtélyes kísérlet után, melynek célja a polgárok manipulációja volt valamennyi amerikainak megteremtették a duplikált mását egy föld alatti világban, melynek az ország alatt húzódó alagútrendszer ad otthont.

A cél az volt, hogy irányítani tudják a fent élőket, azonban az emberi lelket nem sikerült megkettőzni, csak a testet, így kvázi fél lényként koegzisztál mindenki egymás mellett. A nagy felfedést sokan túlmagyarázásként értékelték, de úgy vélem, enélkül is elég kérdőjelet halmoz fel a Mi, így finoman szólva is lepereg róla a didaktikusság vádja. A nagy kérdés persze az, hogy mit reprezentálnak a föld alatt élők és a párhuzamos világ? A válasz a társadalom szegregáló természetében és az Egyesült Államok megosztottságában keresendő.

Fallal ölelni Amerikát

A Hands Across America visszatérő motívuma a filmnek. A ’80-as évek ikonikus társadalmi célú kampánya a szegénység teljes felszámolását célozta meg az Egyesült Államokban, ennek annyi volt a lényege, hogy mindenki egy országot átszelő élőlánchoz csatlakozik, miközben 10 dollárt kínál fel a jó ügyért. Ezzel szimbolikusan átölelve a kontinensnyi Amerikát. A kezdeményezés híresen nagy kudarcot vallott, ugyanis az összegyűlt 34 millió dollár nagy része adminisztrációs költségként lett elszámolva, és csupán 15 millió lett felajánlva karitatív célra.

A ’80-as évek naivitása, hogy kis lépésekkel küzdhetünk a nagy problémák ellen (pl.: Live Aid) ma már papírízű közönnyé változott. Elfogadtuk, hogy a világ szerencsétlenebb részein éheznek, hogy az utcán emberek alszanak: többé nem érzünk felelősséget értük. Az utolsó felkavaró képkockában egy sor bordó ruhába öltözött embert látunk, akik egymás kezét fogva egy végeláthatatlan láncot alkotnak. Erre a zavarba ejtő pillanatra valószínűleg örökké emlékezni fogunk. Hogy megértsük, mit is jelent mindez, azt javaslom, próbáljuk meg a Trump adminisztrációt, annak is különösen a xenofób belpolitikáját biblikusan értelmezni.

Miről szól ugyanis a fal, a tér megosztása? Donald Trump története a narratívaelemzés szemszögéből vizsgálva nagyjából úgy fest, hogy a hős kívül tartja a gonoszt, ezzel megóvva a közösséget az ismeretlen veszélytől. A Biblia szerint azonban még Istennek sem sikerült egy körül határolt területtel (a paradicsom, avesztáni nyelven pairidiaeza fallal bekerített keretet jelent) megvédeni az édent a külvilág ártó szándékától. Mert a kígyó, a bűn, a romlás mindig belülről fakad, azt pedig nem lehet fallal elzárni, vagy ha úgy tetszik, száműzni a felszín alá. Mert az elfojtott trauma annál ádázabb erővel tör a felszínre, minél tovább volt árnyékba taszítva.

A tudattalan sötétje

A központi karakter gyerekkorában elszenvedett poszttraumás stressz szindrómája ezen a ponton összeér a szociális olvasattal. Hiszen a társadalmak működése is hasonlít az egyénhez. Közösségek ugyanúgy szenvednek el kollektív traumákat, amik szintén démonként kísértenek, amíg meg nem történik a feldolgozás és az integrálás. A film meghatározó szimbólumvilága nem ágazik kétfelé: az egyéni és a szociális olvasat kiegészíti egymást. Nem lehet határozottan szétváló értelmezési dimenziókról beszélni. A végtelenségig a szőnyeg alá rugdosott konfliktusoknak egyének és közösségek viszonylatában is könnyedén tragédia lehet a vége.

Divatos lózung, hogy az Egyesült Államok sosem volt még annyira megosztott, mint ma. Ez természetesen nem igaz, elég csak a hatvanas évek tudatrobbanására gondolni, ami jóformán kettéhasította a nemzetet. Nem beszélve mondjuk az úgynevezett amerikai polgárháborúról. De ténykérdés, hogy egyre szorosabban és szervezettebben zárnak össze a kurzusok a tengerentúlon. Ez valamennyire globális jelenség is, mindenesetre Európában mindenképp jól tapasztalható. Ennélfogva egyre kevésbé hisszük el, hogy a túlpartról üvöltöző alt-rightos, neomarxista, genderista, fasiszta, kommunista vagy ne adj isten migráns ereiben is ugyanaz a vér folyik.

A történet tragikus állítása, hogy az emberiség megszűnt kollektívát formálni, és habár a dualitás mint a történet szimbólum rendszerének alapja, természetéből fogva egyszerűsít mondandója mégis rétegelt. A film egyik legerősebb pillanata, amikor a sarokba szorított, sokkolt család rémülten megkérdi támadóitól, hogy mégis kicsodák és mit akarnak. Mire ők annyit felelnek: amerikaiak. A napjaink közbeszédét eluraló törzsi gondolkodást ennél szemléletesebben és briliánsabban nem is lehetett volna leleplezni. A föld alá taszított idegenek ugyanis nem másik bolygóról vagy egy ismeretlen dimenzióból érkeztek: a mi társadalmunk termelte ki őket.

Később megtudjuk, hogy a Lupita Nyong’o által megformált két karakter, a családanya Adelaide és bizarr klónja, Red valójában helyet cseréltek, amikor a tükörteremben találkoztak. Adelaide elfojtotta magában az élményt, így nem emlékszik rá, hogy valójában ő volt az, aki a föld alatt született. A poszttraumás stressz szindróma valóban eredményezhet súlyos emléktorzulást, de akár komplett delete-et is nyomhat a memóriánkban.

A fordulat azonban elsősorban nem emiatt érdekes. A film szövetbe ágyazott törés vastagon aláhúzza a kétségbeejtő felismerést, hogy a lentről (szó szerint) feltörő primitív gonosz nem idegen, nem az ismeretlen világából érkezik. Csupán a körülmények tragikus következménye. És ugyanolyan jogon lehetnénk a helyükben, ha kevésbé kegyes hozzánk a sors és egy ingerszegény, sivár földalatti világban kell leélnünk egy életet.

A finálé kiteljesedésével Adelaide átváltozását hatásosan jeleníti meg vizuálisan a film: az ártatlanságot szimbolizáló fehér ruhát az erőszak fokozódásával egyre sűrűben borítja be a vörös vér színe, így képletesen és szó szerint is ellenségévé, Reddé válik.

A sematikus testcserés csavar azonban végletekig dekonstruálja a „mi és ők” meghatározását, ami hagyományosan a jobboldali hierarchiák sajátja. Azzal, hogy Jordan Peele ugyanazt az arcot rendeli a „jó” és a „rossz” pólusaihoz, végérvényesen kiüresíti a jelentésüket. Mert nem a vérség, a rassz vagy egy olyan mesterségesen konstruált fogalom, mint a nemzet vagy a vallás határozza meg, kik vagyunk. Ha létezik olyan disztingválás, hogy mi és ők, akkor mi ők vagyunk, és ők mi. Ami pedig minket mivé tesz, nos az pusztán a vakszerencse.

A kultúránk DNS-be foglalt doppelgänger-félelmét szintén megsemmisíti a szerző. Hiszen az individuum elvesztése sokszor nem egy horrorba illő vérengzés eredménye. Nem a félelem forrása. Az énvesztés ugyanúgy lehet az empátia következménye, amely a nyugati kultúrkörben egyre kevésbé sajátja a társadalmainknak. Az együttérzés elvesztése pedig a társadalmi feszültségek fűtőanyaga, hiszen sokkal könnyebb téglákat dobálni az ismeretlen felé, teleplakátolni egy országot vonuló, arctalan tömeggel. Rettegni a saját paradicsomunkon kívülről érkező, falon túli gonosztól.

Jordan Peele levette ennek a gonosznak az álarcát, hogy a maszk mögött feszülő tükörben ráeszméljünk: ők is mi vagyunk.

Avatar

Papp Atilla

Papp Atilla a Budapesti Corvinus Egyetem kommunikáció és médiatudomány szakán végzett, 2018 óta tagja a Filmtekercsnek. Akut celluloidfüggő, a százmilliós blockbustertől a filléres kísérleti filmig minden érdekli.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés

VlogTekercs

Kilépve a karanténból, de még annak hatása alatt elkészítettük a VLOGtekercs Romantika és nevetés listáját! 12 olyan vígjátékot és-vagy romantikus filmet listáztunk nektek, amit azoknak is látniuk kell, akiket egyébként hidegen hagy valamelyik műfaj. Az egy tucat film között van tinikomédia, animációs film, kicsit alpári, vagy éppen visszafogottabb, de egészen abszurd mozi is, hogy az egész család kedvére válogathasson. Igyekeztünk az elmúlt húsz év filmterméséből válogatni, de volt néhány klasszikus darab, amit annyira a szeretünk, hogy muszáj volt feltennünk a listára. Ráadásul arra is figyeltünk, hogy mindegyik filmet megtaláljátok valamelyik hazai streaming-szolgáltatón!

Inkább elolvasnád?

 

  • Műsorvezetők: Németh Míra, Énekes Gábor
  • Vágó: Nagy Tibor
  • Főcím: Gyenes Dániel
  • Projektvezető: Nagy Tibor
  • Producer: Molnár Kata Orsolya