Idegenség kívül-belül, nyelvrombolás, öncsonkítás és a szex is mindig valahogy olyan furcsa – ezek most nem a középiskolai élményeim, hanem az a bizarr lista, amit akkor kapunk, ha Jorgosz Lantimosz alkotói kézjegye után kezdünk kutakodni.
Testről…
Lantimosz filmjeinek egyik markáns jegye a testiségek, érzéki tapasztalatok megjelenítése, illetve a test uralma fölötti küzdelem. Míg a Kinetta főszereplői nők ellen elkövetett erőszakos bűntényeket játszanak újra, addig Az Alpok amatőr „színi társulata” családokkal szerződik, hogy elhunyt hozzátartozóik helyébe léphessenek. Mindkét filmre jellemző, hogy a „megjátszott” és a cselekmény szempontjából „természetes” jelenetek összecsúsznak a darabos és teljesen elidegenedett színészi játékának köszönhetően.
A testi elidegenedettség a filmről-filmre visszatérő öncsonkításokban, a saját testtel való kapcsolat milyenségében is tetten érhető. A kutyafog főszereplője egy téglával töri ki a szemfogát; A homárban egy férfi a saját fejét veri az asztalba/falba/medence szélébe annak reményében, hogy elered az orra vére; Az Alpok egyik amatőr színésze a saját arcát kénytelen összevarrni; az Egy szent szarvas meggyilkolásában egy fiú a saját karjából harap ki egy darabot; miközben A kedvenc Abigail-je egy könyvvel püföli el saját magát egy furcsa hatalmi játék egyik lépéseként.
…és lélekről
Mindez a verbalitás terén is tetten érhető: a darabos, tárgyilagos, élettelen és gyakran megdöbbentő megszólalások tovább fokozzák az (ön)idegenségérzetet, miközben sokszor éjfekete humorral színezik át az adott jelenetet – ennek talán legeklatánsabb példája az Egy szent szarvas meggyilkolása, amelyben visszatérő toposz, hogy a főszereplő házaspár tinédzser lánya előző héten kezdett menstruálni.
Valamint kettejük szövete
E két, önmagában is bizarr elem torzszerűsége a görög rendező által megálmodott szexjelenetekben csúcsosodik ki. Ezeknek az aktusoknak már a Másik jelenléte általi szabályozottság, az azzal való játék és kitettség is szervezőelemévé válik – ez a biopolitikai aspektus azonban a görög weird wave egyik alapvető jellemvonása is egyben. Ami Lantimosz sajátja lehet mindebből, az a probléma igen tág horizonton való ábrázolása.
A Kutyafogban az atya szavai mint törvény írják elő az incesztust két testvér között – noha jóságos Úr a család feje, hisz a fia maga választhatta meg (bekötött szemmel), hogy melyik testvérét találja formásabbnak. Az Alpokban a szex a valóság határainak átlépését – és főszereplőnk esetében a munkája elvesztésével összekötött alapos verés elszenvedését – jelenti, míg A homárban Colin Farrelnek csak azzal és úgy lehet, akivel szíve szerint egyáltalán nem szeretné, miközben valódi szerelme a szeme világával fizet a bujaságáért.
Az Egy szent szarvas meggyilkolása ágyjelenetei – a Nicole Kidman karakterén keresztüli Kubrick kikacsintáson túl – a mindig „tisztakezű” orvosoknak való tökéletes kiszolgáltatottságot fetisizálja azzal, hogy a szerepjáték részeként a családanya és feleség úgy terül el sebészférje előtt, akár egy szakszerűen elkábított páciens a műtőasztalon – példáját egyébként tinédzser lánya is követné saját udvarlójával. Ahogy az Egy szent szarvas meggyilkolásában, úgy A kedvencben is előkerül a szex mint fizetőeszköz, arról nem is beszélve, hogy mindkét film hangsúlyozza az élvezet és vonzalom színlelésében rejlő extra tőkeértéket – míg egy ponton Mrs. Murphy az életéért teszi magát, addig Abigail a ranglétrán próbál feljebb evickélni ezáltal.
Ahány ház, annyi szokás…
Mindez szoros összefüggést mutat azzal, hogy Lantimosz rendre olyan – gyakran hermetikusan – zárt közösségeket mutat be, amelyek az elszigeteltségükből fakadóan önálló, szigorú szabályrendszerrel rendelkeznek, és ahol a törvény megszegése olyan kegyetlen megtorlást von maga után, hogy az már sok esetben abszurdnak hat. Éppen ezért a belső alá-fölérendeltségi viszonyokat tovább élezi a Másik ember tekintetének való állandó kitettség, ami egyrészt jobban kirajzolja a mozdulatok mímelt, gépies jellegét, miközben ezeket a rendszereket sosem egészükben, hanem mindig fokozatról fokozatra ismerjük meg, ezzel is súlyosbítva a kafkai kiszolgáltatott összevisszaság feszültségét. Legyen szó egy amatőr forgatásról, egy uralkodói udvarról vagy egy kertes ház álvalóságának falairól.
…no meg annyi fal!
Ezt a klausztrofób élményt tovább növelik Lantimosz szűk, szögletes térszerkezetei. Érdekesség, hogy előszeretettel alkalmaz – filmenként mindössze egy-egy alkalommal, de akkor rendre megtörve a folytonosság élményét – különböző trükköket és torzításokat azokban a jeleneteiben, amelyekben a főszereplőink haladnak keresztül intézményesült hatalmi helyzetek helyszínein (halszemoptika a kastély folyosóján, vignettált felsőgépállás a kórház folyosóján, lassított felvételes ugróvágás az utcán sétálva).
Végezetül: a nyelvről
Lantimosz elsőre talán nehezebben felfedezhető, ám rendkívül markáns – és egyébként erősen nietzschei-szürrealista – jegye minden valószínűséggel a nyelvhez való viszonya. Filmjeiben a szavak gyakorlatilag elveszítik értelmüket: szereplői vagy alig-alig szólalnak meg, miközben érdemben nem mondanak semmit (Kinetta); vagy mondandójuk üres frázisokká, őszintétlen, manipulatív visszhangokká fakul, ezzel úgy rombolva a „valóságot”, hogy közben újabb és újabb jelentésrétegek is kerülnek rá (Egy szent szarvas meggyilkolása; A kedvenc). Illetve, ahogy azt a Kutyafogban is tapasztalhatjuk, a „kellemetlen” szavak egyszerűen elveszítik a jelentésüket azáltal, hogy más dolgokat kezdenek el jelölni, ezzel végeredményben egy másik, az elnyomók által kontrollált valóság alapköveivé válva. Nem hiába keresztelik el magukat Az Alpok dublőrei különböző hegycsúcsokról azzal az indoklással, hogy nevük így „nem árul el semmit” a tevékenységükről, miközben „az Alpok csúcsait semelyik másik hegy sem helyettesítheti” – Lantimosz szavai pontosan ennyit érnek, és ez így is van rendjén.
Jorgosz Lantimosz legutóbbi filmje, a Szegény párák a Velencei Filmfesztiválon debütált, a magyar bemutatóra azonban 2024. januárjáig még várnunk kell.
