Magazin

Karlovy Vary 2017: Jámborsággal itt semmire sem mész – A Ciambra

Jonas Carpignano A Ciambra címmel újabb változatot készített kedvenc témájára: az olaszországi cigányság és a migráció összefonódó problémájára.

Az olasz-amerikai rendező egész életművében ugyanazt a kérdést boncolgatja különböző terjedelemben: míg az A Chjàna rövidfilmben, a Mediterranea egészestés változatban meséli el az Olaszországba érkező bevándorló, Ayiva történetét. A Ciambra címmel pedig előbb egy éjszakába sűrítve, majd hosszabban is kifejti a dél-olaszországi cigány fiú, Pio morális dilemmái, megfelelési kényszerét és szűnni nem akaró megélhetési problémáit. Az idei, Cannes-ban is bemutatott-díjazott változat kissé kevésbé erőteljes, mint Mediawawe-en is vetített kisjátékfilm, de összességében kijelenthetjük:

érdemes volt visszatérni a kizárólag törvénytelen eszközökkel boldoguló, mégsem elítélhető Amato család életébe.

Bonyolítja a helyzetet, hogy Carpignano filmjeinek hősei át is járnak egymáshoz: az A Ciambra-filmek egyik fontos mellékszereplője az az Ayiva, aki az A Chjana és a Mediterranea főhőse volt, miközben a kamasz Pio is felbukkan a migránsfilmekben. Éppen a kettejük kapcsolata a legérdekesebb búvópatak a filmek mögött: meglepő szemszöget kínál napjaink egyik legégetőbb kérdésére, a cigányság migrációhoz való viszonyulására. Az új film után azonban úgy tűnik: immár folytathatatlan a történet, a rendezőnek új figurák után kell néznie.

Carpignano filmjeinek legnagyobb erénye, hogy amatőr szereplőkkel dolgozik, akik feltehetően önmagukat alakítják, így megkérdőjelezhetetlenül hitelesek. Ugyanakkor az életük az egyediség mellett kellően általánosítható, sőt, akár szimbolikusnak is tekinthető. Az A Ciambra roma hősének, Pionak a neve például jámbort jelent – ami csodálatos többletjelentéssel gazdagodik, hiszen

a tinédzser történetében éppen az a legnagyobb kérdés, hogy megmaradhat-e jólelkű, ártatlan gyereknek a fojtogató körülmények rabságában,

vagy a bálványozott bátyja nyomába lép, és ő is az egész életét a börtön és a lopás, seftelés szentháromságában éli le. Család és barátság, tisztesség és a létfeltételek megteremtése között őrlődik az embertelen terheket magára vállaló Pio – aki képtelen mérlegelni és tervezni, ami folyamatosan bajba keveri. Van-e remény számára? Az új nagyjátékfilm eldönti az előző filmekben görgetett kérdést, a lezárás pedig a rendező világképéről is sokat elárul.

Egy egészestéssé dagasztott kisjátékfilm esetében a legnagyobb kérdés, hogy van-e az eredetiben annyi tartalom, amit érdemes hosszabban is kifejteni. Az A Ciambra vitathatatlanul ilyen – ám Carpignano nem tud tökéletesen gazdálkodni a munícióval. A film hangsúlyai nem egyértelműek, ami azt eredményezi, hogy a megdöbbentően drámai és érzelmileg túltelített végkifejlet előtt egy hosszú üresjáraton kell átküzdeni magunkat. Pio felnövéstörténetete, döntései és azok következményei izgalmas és hálás témát adnak, de a rendező nem volt képes megteremteni hozzájuk az ideális kereteket. Ez hullámzóvá teszi az egyébként is epizodikusan építkező filmet: nem elég erőteljes az emberi kapcsolatokból szövődő háló a háttérben, ami pedig koherenssé és céltudatosabbá tenné az A Ciambrát. Ennek ellenére a mű roma szociodrámaként és coming-of-age filmként is megállja a helyét: ha másért nem, az utolsó húsz percért érdemes megnézni.

  • 7/10
    - 7/10
7/10

Gyöngyösi Lilla

Gyöngyösi Lilla az ELTE irodalom- és kultúratudomány szakán végzett. Specializációja a szerzői film, a western és az intermedialitás, mániája az önreflexió. Újságíróként és marketingesként dolgozik. A Filmtekercs.hu ötfős szerkesztőcsapatának tagja, a Papírfény rovat felelőse.
gyongyosililla@filmtekercs.hu

Podcast

Hirdetés

Hirdetés