Pénteken este nekünk is elkezdődött a fesztivál. Napi összefoglaló cikkünkben a helyszínről, a nyitóünnepség legkedvesebb részleteivel beszélünk, illetve arról, mire jó egy mosómedve. Néztünk persze filmeket is, szombaton az európaiak uralták a terepet, de vasárnap jöhetnek az amerikaiak is, sőt, reményeink szerint elkapjuk Anna Paquint is.
Kis tornyos szállodából elindulva vágtunk neki a második napnak. Ami persze nem olyan nagy szó, ha figyelembe vesszük, hogy Karlovy Varyban minden második ház tornyos. Ráadásul a második nap kifejezés is kicsit csalóka, mert noha tényleg már lement egy teljes nap a fesztiválból, a mi működésünk igazából most kezdődik. Check in, ismerkedés a környékkel és a fesztivál helyszíneivel, egyéb beindító rituálék, de az első filmek csak másnap indulnak.
Filmek
Sokan valószínűleg visszaadnának minden presscardot, ha azt mondanám, a szombatom egy szlovén gyászfilmmel és két dokumentumfilmmel telt.
Noha nem mondom, hogy már az első nap meg lenne a fesztivál várva várt filmje, azért a felhozatal mégsem volt rossz.
A szlovén Sonja Prosenc második nagyjátékfilmje a hivatalos versenyszekcióból, a History of Love szlovén-olasz-norvég koprodukcióban szól egy 17 éves lány különös gyászáról, miután autóbalesetben elveszíti anyját. Az anya nélkül maradt 5 tagú család mindegyik tagja másképp dolgozza fel a feldolgozhatatlant, a történeteket azonban mégis leginkább Iva szemszögéből látjuk, aki rajongva tiszteli az elhunytat, ezért egyre fájóbb szembesülni a halálba vitt részletekkel. A rendkívül lassú ütemben építkező filmhez még többnek tűnik a 107 perc játékidő, főleg, hogy igazi katarzis nélkül maradunk. Noha várhatóan nem ez lesz a szekció legjobb filmje, van azért néhány elég jó pontja. A főszereplő szlovén színésznő, Doroteja Nadrah például nagyon kevés beszéddel képest nagyon sokat mondani, amit néha persze a festményszerű szépséggel, néha a szimmetriával, néha annak hiányával tud a kamera is alátámasztani. A hangsúlyosan és jókor felcsendülő zene pedig érzelmileg is segít azonosulni a történtekkel (a történeti szál mondjuk elég csekély).
Nagyobb volt már az érdeklődés a Putyin tanúi című lett-svájci-cseh dokumentumfilmre. Vitalij Manszkij ukrajnai születésű dokumentumfilmes, akinek korábban a budapesti dokufesztiválon is vetítették már korábbi filmjét, az Észak-Koreában játszódó A nap árnyékábant. Ez a mostani Vlagyimir Putyin elnökségének első évét mutatja meg (3 hónapig ügyvezető + 9 hónapig megválasztott elnökként), ami pont egybeesik a 2000-es évvel. Manszkij akkortájt politikai PR-ral foglalkozott, így 105 perces filmje teljes egészében archív felvételekből áll. Ott van a kampány legfontosabb részleteinél, együtt izgulja végig a választásokat, ott van Putyin stábja mögött győzelem előtt és után. Kikérdezi, néha szembesíti az elnököt véleménykülönbségeiről, ami kifejezetten bátor dolognak tűnik. Közben azonban mai szemmel kommentálja, mondja el, melyik stábtag éppen mióta ellenzéki, vagy éppen él külföldön, neadjisten meghalt.
A rendkívül erős alapanyag azonban nehezen kap irányt.
A cél világosnak tűnik: elsőszámú forrásból megnézni egy azóta bőszen épített birodalom alapjait. Hogy az új Szovjetunió épül-e, arról az új elnök első intézkedései között meghozott régi-új szovjet himnusz visszaállítása ad felemás választ.
A napot a The Best Thing You Can Do with Your Life című német-mexikói dokumentumfilmmel zártam. Zita Erffa világjáró, kétnyelvű család legidősebb gyermeke, akit még négy másik követett. Filmesként saját szeretett öccséről, Lászlóról (a film alatt semmilyen magyar vonatkozása nem derül ki) készít dokut, aki egy nap belép a katolikus egyház (egyik) legkonzervatívabb rendjébe, ahonnan gyakran nem engedik mással találkozni, és ahol a felettesei elolvashatják leveleit. Mi visz rá ma egy fiatalt, hogy önként börtönbe vonuljon? Mi okozza itt mégis az örömét? Ezekre a kérdésekre ugyan korlátozottan kapunk válaszokat, a rendezőnek azonban jár a pacsi, hogy nem félt megmutatni magát, öccséhez való néha szeretetteljes, néha haraggal teli viszonyát, és hogy leginkább arra vállalkozott, hogy feltárja magában ezeket az érzéseket. Kicsit sikerült, kicsit nem, ugyanakkor a film talán legérdekesebb pontja, hogy noha az ész érvek a lány mellett szólnak, aki ha tehetné, rögtön hazavinné testvérét, kettőjük közül azonban mégis sokkal inkább a fiúból árad a harmónia.
A körítés
A fesztivál épülete előtt hatalmas plakátok emlékeztetnek az idén áprilisban elhunyt Milos Formanra, akinek az Egy szöszi szerelméből vett jelenet óriásplakátja díszíti a fesztivál előtti teret, s ezzel a filmmel is tisztelegnek a mester előtt.
A Thermal Hotel előtt rendezett nyitókoncerten Forman filmzenéi is felcsendültek, többek közt a Tűz van, babám!, a Valmont, az Amadeus és a Hair dallamai.
Az idei életműdíjat Jaromír Hanzlík cseh színész kapja a cseh filmművészethez való hozzájárulásáért. Ő is eljött, s akinek elsőre nem ugrik be, kiről is beszélünk, hát annak csak annyit kell mondani: „Unatkozik? Vásároljon mosómedvét!” Ő volt Pepin bácsi a Sörgyári capriccióban. Az őt idéző óriásplakát is ott sorakozik a többi között.
https://www.youtube.com/watch?v=hvY-wKjQHDo
Egyébként tele van a város fiatalokkal, akiket a filmfesztivál vonz ide. Fel-alá hömpölyögnek a sétálóutcákban, egészen különleges hangulatát keltve ennek az egyébként is szép fürdővárosnak. Ez a vidám és oldott a hangulat volt érzékelhető a pénteki megnyitón, amire szinte áthatolhatatlan tömeg gyűlt egybe a Thermál Hotel előtt. S nem ok nélkül tolongott a tömeg a két kristályglóbuszt tartó női szobor között futó vörös szőnyeg előtt, hiszen olyan neves vendég érkezett idén, mint Tim Robbins Oscar-díjas amerikai színész, rendező, forgatókönyvíró és zenész, aki személyesen vette át a Kristályglóbusz-díjat a világ filmművészetét gazdagító munkásságáért, s emellett zenésztársaival koncertet is ad a helyi városi színházban. Amúgy Tim Robbinst másnap a dugig telt nagyteremben is óriási nézőközönség ünnepelte Bob Roberts című filmjének levetítése előtt.
