Az előző cikkben a Karlovy Varyba tartó utazásról és a fesztivál nyújtotta lehetőségekről értekeztem. Jelen írásban a második és harmadik napomat is érintő balszerencsét, illetve az ennek köszönhető egyik legnagyobb élményemet írom le. Na zdraví!
Az előző cikk derűs hangvétele után épp itt volt az ideje, hogy valami belerondítson az összképbe. Szombaton és vasárnap egy rakat számomra fontos vetítésről maradtam le, cserébe amiket láttam, azok sem nyerték el a tetszésemet. Mindenesetre remek tanulópénz volt ez a két nap. Egy életre bevéstem az agyamba, hogy Karlovy Varyban miként működik a vetítésekre való bejutás…
A sajtókártyámmal minden, a versenyprogram részeként vetített filmre sorban állás nélkül bejutok, míg a versenyszekción kívül vetített munkákra nekem is – mint mindenki másnak – jegyet kell váltanom. Ez önmagában nem meglepő, azonban arra nem voltam felkészülve, hogy
a jegyeket legkorábban és egyben legkésőbb a vetítések előtti nap reggelén kell bezsebelni.
S hogy miért? Nos, előbb nincs rá lehetőség, később meg azért nem lehet, mert egy szempillantás alatt eladják mind. Mivel én szombat reggel (teljesen random módon) inkább cseh egyetemisták animációs rövidfilmjein flesseltem (abban a tudatban, hogy majd utána szerzek jegyeket), a vasárnap szinte minden fontosabb filmjéről lecsúsztam.
Így maradtam le többek közt Peter Strickland horror komédiájáról, az In Fabricről, a The Fading Village című kínai dokumentumfilmről, Hong Khaou Monsoon című alkotásáról, továbbá a fesztivál egyik legnépszerűbb filmjéről, az Apollo 11-ről. (Ez utóbbira végül egy másik nap sikerült jegyet váltanom.) Megnéztem viszont az East of the West szekció két indulóját: a délszláv Aga’s house-t és a litván Nova Lituania című darabokat. Ezeket és a többi élőszereplős nagyjátékfilmet egy külön cikkben tárgyalom ki.
A fenti mizériát csak azért nem vettem a szívemre, mert az említett animációs kisfilmek egytől egyig kiválóak voltak. Kilenc FAMU-s diák elmúlt években készült munkáját mutatták be a közönségnek, és nem tudom eléggé hangsúlyozni, hogy mennyire üdvös döntésnek tartom, hogy egy nemzetközi filmfesztiválon népszerűsítik az egyetemisták filmjeit. Most az öt kedvencemből szeretnék egy kis ízelítőt adni.
Happy End
Részeges vadászok, egy rezignált traktorvezető és egy hulla: csak néhány szereplő Jan Saska vidéki miliőbe helyezett, karikaturisztikus ceruzaskicceket idéző, vérgőzös fekete komédiájából. A mindössze hatperces alkotás több szálon futó cselekményét fordított időrendben ismerjük meg, így az elénk táruló eseményláncolat kiváltó oka egy film végi csavarban kulminálódik. A rendező egyetlen pillanatra sem ereszti el a gyeplőt, a véres, groteszk és mindenek felett kacagtató események folyamatosan egymásba torkollnak, így a történet az elejétől a végéig sodró lendületű marad.
A Happy End történetéről nehéz lenne spoiler nélkül mesélni, anélkül pedig nem érdemes. Maradjunk annyiban, hogy egy hulla egymástól független figurák életébe rondít bele egy megállíthatatlan lavinát indítva el. A sztorit a felszabdalt cselekményvezetésen kívül a konstans tempóváltás teszi különlegessé. A történet a vidéken honoló békét és ólmos lassúságú életet ütközteti a szempillantásnyi idő alatt lezajló, groteszk szekvenciákkal, állandó feszültséget és poénáradatot zúdítva a nézőkre.
Plody mraků (Fruits of Clouds)
A Fruits of Clouds vizualitás és narratív megoldások tekintetében kevésbé üt akkorát, mint a lista többi filmje, nekem mégis ez volt az egyik kedvencem. Ennek egyetlen oka van, ez pedig a téma. Kateřina Karhánková munkája egy csoport szőrös (leginkább koalákra hasonlító) kis lény mindennapjait mutatja be. A pihe-puha állatok egy éjsötét és ijesztő erdőséggel körülvett tisztáson élik meglehetősen eseménytelen és külvilágtól izolált életüket. Táplálkozásra is csak akkor hajlandóak, ha a szél a lakhelyükre fújja az áhított elemózsiát.
Ha figyelmesen nézzük, hamar nyilvánvalóvá válik, hogy ez az egész történet egy nagy allegória, mely arra igyekszik felhívni a figyelmet, hogy miért fontos a komfortzónánkból való kilépés, az új dolgok felé való nyitás. Karhánková egyszerű eszközökkel, mégis remekül érzékelteti, hogy a nagyobb siker (legyen akár anyagi vagy önismereti) érdekében gyakran kockáztatnunk kell, semmint ölbe tett kézzel arra várni, hogy a jó szerencse megtalál minket.
Schovka (Hide’n Seek)
Abszolút kedvencem Barbora Halířová Hide’n Seek című alkotása, mely címéhez hűen egy bújócskázás történetét meséli el gyermeki szemszögből. Talán még emlékszünk arra a bizsergető, zsibbasztó érzésre, amikor kölyökként bújócskát játszottunk a barátainkkal. Jelen kisfilm ezt a magával ragadó élményt tárja elénk, stílszerűen olyan vizuális eszközökkel, melyek képi világa a fantáziavezérelt gyermekrajzok korszakát idézi. Azt a periódust, amit a pszichológiai/pedagógiai szaknyelvben intellektuális realizmusként aposztrofálnak.
Az elnagyolt perspektívák, a túlzsúfolt ábrázolásmód, a szinkretikus látásmód jelei mind-mind felfedezhetőek Halířová filmjében. A tárgyak, sőt még az emberek is csupán referenciaként szolgálnak, a valós, fizikai terek és szabályok pedig feloldódnak a játék okozta mérhetetlen izgalomban. Itt minden a gyermeki képzelet alá van vetve, így történhet meg, hogy játék közben egyaránt remek búvóhelyként szolgálhat egy váza, anyu szoknyája, vagy a falon függő kakukkos óra.
Krvavé pohádky (Bloody Fairy Tales)
Egyértelmű közönségkedvenc Tereza Kovandová gyermekkorunk tündérmeseit átértelmező fekete komédiája. Az egyébként tényleg rettentően vicces sztorikkal operáló kisfilm lényegében az animációs szakma úttörő alakjának, Lotte Reiningernek és Quentin Tarantinónak a munkásságát gyúrja össze. Előbbitől a sziluettanimációs technikát, utóbbitól a véresen laza hangulatot és zenei repertoárt kölcsönözte.
Gyermekkorunk jól ismert esti meséi, így a Piroska és a farkas, a Hamupipőke, a Rapunzel vagy a Szépség és a szörnyeteg abszurd köntösben, mintegy blaszfemizálva élednek/értelmeződnek újra. Ebben a világban Hamupipőke nem az éjfélig tartó varázslat, sokkal inkább az uralkodói bálon való durva tivornya miatt veszti el üvegcipellőjét, míg a királylánynak hitt béka megcsókolása nem egy csodálatos átváltozáshoz, hanem súlyos fertőzéshez vezet. Legyen bármiféle kimenetele az eseményeknek, a véres és hahotázós pillanatok minden esetben garantáltak.
Pouštět draka (The Kite)
Martin Smatana szívmelengető alkotása elég szép utat járt be az elkészülése óta; a premierjét az idei Berlinalén tartották, most Karlovy Varyban szerepel, nemsokára pedig a világ egyik legfontosabb animációs fesztiválján, az Annecyn kerül műsorra. A történet egy nagypapa és egy unoka kapcsolatán keresztül beszél a halálról, annak természetességéről és elfogadásáról. Ami viszont igazán különlegessé teszi a The Kite-ot az a látványvilága és az, hogy a felhasznált technikákat milyen kreatívan építi bele a cselekménybe.
Mint az a lenti videóban is látható, az alkotó különböző anyagokat (így vattát, kartont, szövetdarabokat stb.) használt fel az animáció során, ám ezek nemcsak stilisztikai célt szolgálnak, a narratívában is fontos szerep jut nekik. Példának okárét az öregedés, majd a halál bemutatásának rettentően találó módja, ahogy a ruhaszövetekből megalkotott karakterek amortizálódnak. A rendező stilisztikába oltott metaforája az elmúlás lélektani folyamatát tárja fel, s talán nem túlzás azt állítani, hogy ennél szebben és őszintébben nem is lehetne erről a témáról beszélni.
A fentiekből talán kiolvasható, miért tartom olyan sokra ezeket a rövidfilmeket. Amikor beültem a vetítésre, halvány fogalmam sem volt róla, mire számítsak, s miután kijöttem a vetítőteremből, kilenc teljes értékű filmmel lettem gazdagabb. Eddig sem ódzkodtam az animációs filmektől, de valamiért nem is igazán foglalkoztam velük. Ez a kilenc alkotás viszont tagadhatatlanul meghozta a kedvem arra, hogy a jövőben több figyelmet szenteljek a film- és a képzőművészet eme szemet és lelket gyönyörködtető találkozásának.
