Három évtizeddel a mozgókép megszületése után a filmezés egy technikai találmányból történelmi távlatokban mérve pillanatok alatt vált gazdagon termő iparággá. A mozik terjedésével párhuzamosan a filmes tematikájú írások is fejlődésnek indultak. A röpiratokat, újságok és tanulmányok, hamarosan pedig komoly elméleti írások követték. Elsők között találkozhatunk Irzikowsky nevével is. A korabeli lengyel és lehetőségeihez mérten nemzetközi filmpéldákból, élményekből kiindulva írta meg A tizedik múzsát – amely egyébiránt egy időben jelent meg Balázs Béla A látható ember című korszakos munkájával.
Komoly esztétikai érzékkel és gyakran filozofikus, irodalmi intellektussal ír a mozgókép sikereiről és kudarcairól. Megelőzve korát, olyan nézőpontokat tár fel, ami napjainkig segítséget nyújthat a filmművészet elméleti megközelítésében. Mai szemmel visszatekintve szinte elképzelhetetlen, hogy egy állomásra érkező vonat kinematografikus képe pánikszerű rohamot váltson ki akár csak egy nézőből is. A megmozduló kép mégis ennyire elementáris erővel hatott. Ez önmagában is elegendő látványosságnak bizonyult, így a filmnek még sokáig kellett a magasművészet árnyékában élnie.
Az irodalom, színház, képzőművészetek, zene és tánc évszázados történelme mellett egy kis felvevőgép és vetítő nyújtotta attrakciók mozija valóban lenézhető, bazári mulatságnak tűnt fel. A korabeli közönség, vagy belenyugvással elfogadta, vagy egyenesen kiátkozta az új médiumot, mondván, hogy alpári történeteket mesél és csupán a szemet kápráztatja. A mozi azonban nemcsak anyagi, hanem esztétikai és minőségi fejlődésen is keresztülment. A történetmesélés egyre összetettebb lett, a film kezdte felismerni saját anyagát és ez a felismerés szépen lassan a közönség köreiben is magot vetett. Az ipar továbbra is a közízlést szolgálta, de a közízlés már nem elégedett meg egy hanyagul összetákolt fércmunkával. Egy-egy alkotó látványosan felülemelkedett kortársain és lépésről lépésre formálni kezdték a film médiumát.
1924-ben, amikor megjelent Irzikowsky műve, lázadóként tetszeleghetett bárki, aki kiállt a mozi mellett. Kevesen tudtak valóban releváns okfejtésekkel és az utókor számára is hasznos elmélettel szolgálni, de a lengyel író egyike volt ezeknek. Sorra veszi a film tematikai és technikai jellemvonásait, azokat, amelyeket a többi művészettől csent el, és azokat is, amelyeket a jövőben erősítenie kéne, hogy megmutassa készen áll, hogy elengedje az irodalom, vagy a színház pátyolgató kezét. Némiképp önellentmondásba kerül. A hetedik művészet egyszerre lehet zene és tánc is, egyszerre képzőművészet, próza, vagy drámai előadás, mégis szükségképpen más. Mindegyik művészeti ág feléled benne, ugyanakkor mindegyiket egy új, eleddig nem ismert szférába emelheti. Az alkotók, producerek, elméletírók és befogadók feladata tehát, hogy a filmet kiapadhatatlan lehetőségeihez méltón kezeljék.
A filmesztétika kérdései alcímet viselő könyv annak ellenére sem könnyű szórakozás, hogy Irzikowsky az irodalom felől érkezett, ami a nyelvezetén és hangulatán is érződik. Világos és szórakoztató, a lengyel temperamentum számtalanszor megnyilvánul benne, mikor odapirít egy-egy kortárs elméletíró vagy filmalkotó orra alá. A könyv megjelenésekor hiánypótlónak számított és az elméleti oktatást egészen biztosan azóta is segíti. Azok számára is izgalmas olvasmányt nyújthat, akik a filmet laikusként szeretik, de nem rémülnek meg a komolyabb esztétikaelméleti okfejtésektől sem.
