Magazin

Rémületesen jót röhögünk – Kedvenc horrorvígjátékaink

Literszámra ömlő vért, zavarba ejtő borzongást és morbid humort kínál a horrorvígjáték műfaja. Az elmúlt közel 40 évben kaptunk hideget-meleget, mi most a csiszolatlan gyémántokat hozzuk a felszínre!

A Netflixen október 7-én debütáló Hubie, a halloween hőse című film talán nem a legmegfelelőbb apropó arra, hogy belemélyedjünk a horrorvígjáték vegyes műfajába. Ám Adam Sandler újabb ámokfutása után talán mégis kellő figyelmet érdemel az a szubzsáner, mely sok esetben nem csak kifigurázta a horrort, de alakította is a parodizált műfaj útját.

Hogy miként képes a borzongás és a humor kéz a kézben járni, azt az alábbi 10 film jól prezentálja. Nem feltétlenül a legeslegjobb alkotások várnak a listán a horrorvígjáték műfajában – bár van jó pár olyan választás, amit nehéz kilökni az élvonalból –,

mindenesetre ezek a kedvenceink, az hótziher.

 

Szörnyecskék (Joe Dante, 1984)

Joe Dante a minőségi moziiparos fogalmának két lábon járó megtestesülése. Vérbeli B-filmes műfajmágus, akinek nevéhez a zsánermixek számos korai prototípusa köthető. 1984-es rendezése, és annak 6 évvel későbbi – szintén általa dirigált – folytatása a családi horror-vígjáték, elsőre bizarrul hangzó kevercsének mintapéldánya. Minden megtalálható benne, amitől egy szórakoztató celluloid jól működik, ráadásul már-már tökéletes arányban. Visszafogott ijesztgetés a horror velejét jelentő viszolyogtatással, a sokkhatásokat kioltó, dupla fenekű humor, és természetesen az igazi bűnös élvezetet jelentő, szeretve utált gumirémek.

Randall Peltzer (Hoyt Axton), a botcsinálta feltaláló, miközben kütyüivel házal, egy idős kínai boltjában rábukkan Gizmóra, a kis szőrmókra, akit fiának, Billynek (Zach Galligan) karácsonyi ajándék gyanánt hazavisz. A három egyszerű tilalom áthágása viszont szörnyű pusztítást vetít előre. A csendes kisvárosból a nyüzsgő New Yorkba áthelyezett második rész aztán már az önreflektivitást is beemeli a humorforrások közé. Popkulturális utalások tengerében úszunk, sőt, az alkotók az első film kritikusok általi fanyalgó fogadtatását is gúny tárgyává teszik.

Miközben a hús-vér színészek alázatosan asszisztálnak a véres történésekhez, a show-t teljes egészében a darabos mozgású, vállaltan művi szörnybábok viszik el. Gizmo figurája – korának Baba Yodája – mérhetetlen cukiságán túl végig hordoz magában egy megfoghatatlan idegenszerűséget. A már kifejlett kis pokolfajzatok pedig egyszerre visszataszítóak és fenemód karakteresek, és az ősi szülői félelmeket jelenítik meg ironikusan. Gyermekeinkhez hasonlóan a mogwaiok is előbb simulékony szeretetgombócok, majd felnőve (átalakulva) cigiző-alkoholizáló-dühöngő fúriákká válnak. Ezeket az elvetemült kis bajkeverőket egyszerre szeretjük és gyűlöljük. Rendületlenül, több mint három évtizede. (Szabó Zsolt Szilveszter)

 

Frászkarika – Veszélyes éj (Tom Holland, 1985)

Tom Holland 1985-s mesterműve, a Frászkarika – Veszélyes éj ékes bizonyítéka annak, hogy lehet úgy vicces horrort csinálni, hogy az ne váljon komolyan vehetetlen paródiává. Pókember névrokona ugyanis ritkán látott bravúrral képes egyensúlyozni a látszólag egymás ellen dolgozó műfajok között. A Frászkarikában a spielbergi ifjúsági kaland vegyül a klasszikus rémfilmek gótikus atmoszférájával, a korát megelőző műfaji reflexióval és a ’80-as évek kellemesen visszataszító gore effektjeivel. Holland legnagyobb bravúrja, hogy a filmje úgy képes vicces lenni, hogy az nem megy a feszültség, a gonosz félelmetessége vagy a főszereplői szerethetőségének rovására.

A Frászkarikában a humor forrása nem a hőseinek agyatlan viselkedéséből fakad, éppen ellenkezőleg. Holland ugyanis meglepő komolysággal közelíti meg a premisszát – amiben egy tinédzser fiúnak, egy levitézlett horrorszínésszel (Roddy McDowall zseniális!) karöltve kell szembeszállnia a szomszédba költözött vámpírral. Az abszurd alapszituáció ellenére sem megy el kötetlen baromkodásba, hanem éppen, hogy sokkal nagyobb hangsúlyt fektet a karaktereinek kidolgozására.

A Frászkarika pedig épp azért lesz vicces, mert a szereplői hús-vér figuráknak érződnek, akik épp úgy reagálnak a természetfeletti felbukkanására, mint ahogy mi tennénk. Utóbbit a Chris Sarandon által alakított vámpír képviseli, aki karizmatikus és fenyegető ellenfél. Jórészt neki – és a kidolgozott, szimpatikus hősöknek – köszönhető, hogy a film épp annyira feszült (helyenként pedig hátborzongató), mint amennyire mulatságos. Sőt, a finálé néhány szaftosabb jelenete a Gonosz halott filmekben is könnyedén megállná a helyét. (Pongrácz Máté)

 

Gonosz halott 2. (Sam Raimi, 1987)

Filmben ritkán vonzzák egymást az ellentétek, különösen, ha két olyan ellentétes hatást kiváltó műfajról van szó, mint a horror és a vígjáték. Vannak viszont, akik az iszonyatban is meglelik azt, ami kifacsarja belőlünk a nevetést, és vice versa, tömény rémületté formálják azt, amin egy pillanatra még jót derültünk. Ezt a törékeny és rendkívüli precizitást igénylő dinamikát kevesen tudják olyan boszorkányos kreativitással, sebességgel és ördögien gonosz gegekkel prezentálni, mint Sam Raimi és a Gonosz halott-trilógia, legfőképpen annak második epizódja.

Raimi az első részben még belecsepegtette, a folytatásra viszont már literszámra önti a filmvászonra nemcsak a vért, hanem a klasszikus némafilmes komédiák iránti imádatát, ahol a fizikai, esős, szenvedős poénoknak bárki áldozata lehet, legfőképpen a démonokkal harcoló főhős Ash Williams, akinek még a fél keze is odalesz. Mi pedig egyszerre iszonyodunk és röhögünk. A Gonosz halott 2. egy igazi őrültek háza, ami minden percében hoz valami új meghökkentő, eszement ötletet, szituációt, Raimi pergő-forgó, akár a házon is keresztülmenő kamerája egy perc nyugalmat nem hagy. Bruce Campbell pedig ugyancsak tökéletesen hozza a kiszolgáltatott áldozat és a tökös démonirtó közötti ingázást. Kötelező mozgóképes tananyag a Gonosz halott 2., nem csak a műfaj rajongóinak. (Szabó Kristóf)

 

Hullajó! (Peter Jackson, 1992)

Minden művészeti ágban évszázadonként néhányszor, ha megesik, hogy tömény szemétből csodálatos katedrális épül. Nos, a filmtörténet egyik legjobb fantasy-folyamát jegyző Peter Jackson második rendezése, a Hullajó! megszületése egy ilyen ihletett pillanat volt. Holott ez a film nem tesz egyebet, mint a horror (azon belül is a zombimozi) műfajának esszenciáját nyújtja – csak annak majd’ minden hatáselemét a végletekig fokozza. Így egy sajátosan reflexív humorba ágyazódik minden, ami addig az élőholtas rémisztgetésekben megjelent a filmvásznon. Egy szumátrai patkánymajom harapása által zombivá váló zsarnok édesanya alakja és a terrorja alatt nyögő népmesei fiú kálváriája és jellemfejlődése kellő súlyú drámai motívumokként gazdagítják a menetrendszerű hentelésekre épülő történetet. Így az abszurdan parodisztikus gegek nem hatnak üres hatásvadászatként, sőt, ez a feszültség végig remekül mozgásban tartja Jackson művét.

A Hullajó! azt az egészen elképesztő bravúrt valósítja meg, hogy mint műalkotás minden ízében zseniális. Nincsenek gyenge pontjai. Annyira koherensen jó, hogy akár a képi világát, akár a hangkulisszáját, a párbeszédeit, lendületét vagy épp a karaktereit vesszük alapul, nem lehet rajta fogást találni. Halálhörgésekből és az alaktalanná váló belsőségek bugyborékolásából harmóniák épülnek, a szereplők szájából örökbecsű egysorosok sorjáznak. Minden másodpercre jut egy sokkoló képzőművészeti remekként ható szörnybáb vagy egy vizuális orgazmust okozó stop-motion animáció. A történet fékevesztett tempója és a felejthetetlen figurák pedig már extra habként virítanak ezen a vérből, testnedvekből és romlottságból kevert tortán. A rút esztétikájának magasiskolája, ahol az ördög tényleg legbelül, a részletekben van. Csak bírjuk gyomorral! (Szabó Zsolt Szilveszter)

 

Sikoly (Wes Craven, 1996)

Vannak filmek, amikor a lehető legjobbkor érkeznek meg, és akkor parodizálnak egy zsánert, amikor arra a leginkább szükség van. A ’90-es évek közepére már többtucat slasher volt túl a csúcsán és bukott orbitálisat – Jason, Michael Myers, Freddy Krueger és társaik ekkor már a padlón voltak. Eljött az ideje egy új karakter kitalálásának. A Sikolyt pont a Rémálom az Elm utcában alkotója, Wes Craven vitte vászonra, aki tökéletes választás volt Kevin Williamson önironikus forgatókönyvére. A Sikoly ugyanis annyiban mindenképp kilóg a tízes listából, hogy a leginkább emlékeztet egy ízig-vérig horrorfilmre – ha azonban lerántjuk a gyilkos szellemmaszkját, egy komikust találunk alatta.

Történnek ugyanis látványos gyilkosságok, szaftos vérengzések, és valódi feszültség is megtalálható a Sikolyban, ám ezeket mind zárójelbe teszi a metanarratíva, mellyel a sztorit tálalják. A karakterek ugyanis tisztában vannak a horrorfilmek szabályaival, sőt kiderül, a késes ámokfutó is tudja, mit tehet meg a zsáner keretein belül, és mit nem. És amikor ilyen szinten figurázzák ki a műfaj unalomig ismert rendszerét, azt nem lehet faarccal végignézni.

A Sikoly új, friss vért indukált a horror zsánerébe, és a vígjáték elemeivel világított rá arra, mennyire eljárt felette az idő. Eközben pedig szüntelenül kommentálta a filmgyártás aktuális trendjeit, kellő cinizmussal reagált a folytatások típuselemeire és a remake-ek fantáziátlanságára. Szorítunk, hogy az ötödik rész, immár sajnos Craven nélkül, méltó utódja legyen ennek az örökségnek. (Szécsényi Dániel)

 

Haláli hullák hajnala (Edgar Wright, 2004)

Edgar Wright a Haláli hullák hajnalával tért át 2004-ben a sorozatok világából a nagyvászonra, és kezdte el ontani egyedi stílusú műfajkavalkádjait a nagyérdeműre. A később Cornetto-trilógiának (pontosabban A Cornetto három íze trilógiának) nevezett filmhármas (a 2007-es Vaskabátok és a 2013-as Világvége tartozik még ide) első darabja szokatlan kombinációját nyújtja horrornak és vígjátéknak: hősei – az egyértelmű jelek ellenére – sokáig észre sem veszik, hogy a körülöttük lévők nagy része zombivá változott, így a félelem és rettegés sokáig elmarad. Eszmélésük után aztán különféle megküzdési és menekülési stratégiákat vetnek be: előbbiből Shaun (Simon Pegg) lemezgyűjteményének fegyverként történő használata, utóbbiból a „tegyünk úgy, mintha mi is zombik lennénk” jelenete tudott igazán emlékezetes maradni.

Persze az egész film – a címétől kezdve (Shaun of the Dead), amit hál’ Istennek hozzáértők magyarosítottak – egyfajta sajátos főhajtás a modernkori zombifilmek atyjaként tisztelt George A. Romero Holtak hajnala (Dawn of the Dead) című klasszikusa előtt. Csak éppen itt a S.W.A.T. csapat helyén egy rakás szerencsétlen díszeleg főszerepben, akik között munkanélküli semmittevőtől kezdve reménytelenül szerelmes kocsmatölteléken át mindenféle karakter megtalálható – csak épp olyan nem, akiről akár egy percre is elhinnénk, hogy képes túlélni egy zombitámadást (vagy akár csak egy egyszerű munkahetet). Ráadásul a Romero-film viszonylag jól bevált bevásárlóközpontja helyett egy kocsmában barikádozzák el magukat hőseink, hiszen olyan menedéket keresnek, ami „ismerős, tuti hely, és lehet dohányozni”. De épp ezektől a gegektől, kikacsintásoktól és Wright egyedi, koromfekete humorától lett a Haláli hullák hajnala roppant szórakoztató és emlékezetes alkotás. (Hancsók Barnabás)

 

Zombieland (Ruben Fleischer, 2009)

A zombifilmek kétezres évekbeli virágzását meglovagolva az imádnivaló Haláli hullák hajnala után Ruben Fleischer rendező és a Rhett Reese és Paul Wernick alkotta írócsapat is elkészítették a maguk zombikomédiáját. A csapat a család, méghozzá a választott család intézményét helyezi a történet fókuszába, a nyomást pedig ezúttal az agyzabálók és a zombiapokalipszis jelentik. Hogy hogyan kell túlélni egy helyzetet, arra sok-sok szabályt kapunk, a legfontosabb közöttük azonban mégiscsak az összetartás.

Columbus (Jesse Eisenberg), a lúzer geek, az életművész Tallahassee (Woody Harrelson) és a testvérpár Wichita (Emma Stone) és Little Rock (Abigail Breslin) először 2009-ban verődtek össze, hogy önjelölt családként vegyék fel a harcot az élőhalottakkal. Míg az első rész a túlélésről és a szövetségkötésről szólt, a tíz évvel későbbi, nem kevésbé vicces folytatás már a diszfunkcionális család problémáit helyezi a középpontba. A közhelyes magánéleti helyzetek folyamatos kiforgatása önmagukban is működnének – zombis díszletek előtt azonban megsokszorozódik a szellemességük. A zombiklisék túltolása, az eszméletlenül vicces beszólások és a négy főhős lubickolása mindkét filmet a legmókásabb horrorvígjátékok közé emelik, Bill Murray felbukkanása azonban a műfaj legemlékezetesebb pillanataival is megajándékoz minket. (Molnár Kata Orsolya)

 

Trancsírák (Eli Craig, 2010)

Sok horrorvígjáték – köztük a listából több cím is – azért készült el, hogy gúnyt űzzön az ismerős elemekből, és kiforgassa őket. A Trancsírák egy fokozattal feljebb kapcsol: kifejezett célja, hogy kapát-kaszát fogva irtsa a sztereotípiát, melyet többek közt A texasi láncfűrészes mészárlás és hasonló filmek teremtettek. Nevezetesen a veszélyes vidéki suttyók horrorfilmes típusáról beszélünk: a lepusztuló Amerikán élő együgyű, mosdatlan, alkoholista, családjával vérfertőző, kannibál, perverz beteg állatokról. Kiket látva fejvesztve rohan minden középiskolás vagy egyetemista, aki vidékre téved egy közös kirándulás nyomán.

Pedig nem rossz fejek ezek az emberek, és különösen nem sorozatgyilkosok. A Trancsírák főszereplői, Tucker és Dale (Alan Tudyk, Tyler Labine) jóravaló, vidám fickók, akik csak egy hétvégi időtöltésre érkeztek meg régóta dédelgetett faházukba. Hát tehetnek ők arról, hogy a trash-horrorokon nevelkedett városi főiskolások darabolós gyilkosnak nézik őket? Nem bizony – legfeljebb egy kicsit, hiszen nem elég „nem főgonosznak” lenni, annak is kell látszani.

Eli Craig filmje meglepően morbid irányba indul el, miközben az igazi horrorrajongók majd’ ledőlnek a székről a röhögés miatt. Később a rendező a Sziklák szemét és testvérfilmjeit kiparodizáló Trancsírák után az Ómen-filmeket is célba vette a Kisördög című alkotásával. (Szécsényi Dániel)

 

A bébiszitter (McG, 2017)

A horrorvígjátékok trükkje az, hogy a készítők tudják, te láttál egy csomó horrort, és részben tudod, mi fog történni. Valójában tehát tartanak eléd egy görbe tükröt, melynek közepében egy horrort mutatnak, miközben a szélei tele vannak kiszólásokkal, összekacsintásokkal, szándékosan abszurd dramaturgiai megoldásokkal. A bébiszitter ebben az értelemben egy elképesztően szórakoztató film, különösen, ha sikerül sok réteget észrevenni a történetben.

Az amerikai tinik (és apáik) körében gyakorta felbukkanó toposz a dögös dadus mint kamaszkoruk (nedves) álmainak tárgya. Cole (Judah Lewis) az egyik legjobbat kapja az összes közül, Bee (Samara Weaving) nemcsak szexi, hanem laza, vicces és jófej is, aki nem szívja a kissrác vérét azért, mert kicsit kocka. Nem csoda, hogy a fiú fülig beleszeret, arra azonban nem számít, hogy miután a bébiszitter ágyba tette őt, a ház földszintjén egy sátánista szektát irányít.

A bébiszitter semmiképp nem hoz forradalmi változásokat a műfajba, horrorvígjátékként mégis az utóbbi évek egyik legjobb, legszerethetőbb darabja. Tele van intertextuális kiszólásokkal, önreflexív poénokkal, olykor nyílt paródiákkal, miközben a történet fő íve háttértudás nélkül is dekódolható. A végeredmény több szinten működik, egy végtelenül könnyű horrorvígjátékot kapunk, amin rengeteget dob, hogy a főszereplőket játszó színészek maximálisan élvezik az egészet. Bella Thorne és Robbie Amell is lubickol a buta tini szerepében, de igazán Samara Weaving emelkedik ki, aki egyedüliként kapott összetett szerepet: az ő bébiszitteréhez a mai napig vonzódom, pedig tudom, hogy engem is simán feláldozna a sátánnak, ha úgy hozná a kedve. (Tóth Nándor Tamás)

 

Boyz in the Wood (Ninian Doff, 2019)

A skót Ninian Doff elsőfilmes debütálásában néhány rakoncátlan tinédzsert engednek el a vadregényes felföldi tájon, hogy egy napos túra során kicsit átértékeljék a korábbi hibáikat. Ami azonban eleinte csak nyűgként megélt iskolai büntetésnek indul – esőben túrázás, szabadban alvás –, hamar halálosan komoly horrorba csap át, amikor egy csapat ijesztő álarcos öreg a fiatalok után ered. Tweed kosztümben, vadász sapkában, Wellington csizmában és hatalmas sörétes puskával felvértezve. Az egyszerre vicces és ötletes elemekkel dolgozó, ugyanakkor tényleg ijesztő és feszült film gyönyörűen egyensúlyban tartja a történet hangsúly-váltakozását.

A karakterek szerethetően nevetségesek, helyenkénti bénázásuk és a tinikre jól jellemző „én-tudom-a-legjobban” hozzáállásuk állandó poénforrása a filmnek. Ahogy a videóklipeket idéző képi világ is a lassításokkal, gyorsításokkal, színezésekkel vagy összemosásokkal: amikor a fiatalok és egy csapat jófej idős, mert hogy olyanok is vannak azért begombáznak, nézőként szinte mi is átéljük az élményt. Amikor pedig a nyirkos, sötétedő skót tájon menekülnek, amely általános kopársága miatt szinte nyílt terepre kényszerített prédává varázsolja a fiúkat, a körmünket rágva drukkolunk nekik.

Hitelesen hozni mindkét zsánert úgy, hogy közben érdekesek is legyenek a szereplők, frappánsak a vicces fordulatok, lehengerlően szép a helyszín és még mondandója is legyen a filmnek tényleg nem kis teljesítmény. Brit alkotás révén pedig a rájuk jellemző humor és a nyersebb, igazabb történetmesélés miatt végképp a listán a helye a Boyz in the Woodnak. (Kajdi Júlia)

Filmtekercs.hu

Filmtekercs.hu

A Filmtekercs.hu Magyarország legnagyobb független online filmes lapja és a te kedvenc újságod.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés

VlogTekercs

A melodráma igenis több a túlcsorduló érzelmektől. Viszont ehhez vajon az kell, hogy a szerelem beteljesületlen maradjon?

A VLOGtekercs ehavi adásában Spike Jonze A nő és Marc Webb 500 nap nyár című filmjei kerülnek terítékre. Bemutatjuk, hogy a melodráma (minden felszínes vélemény ellenére) nem feltétlenül süpped középszerűségbe. A két film összehasonlításával kiütköznek a műfajban rejlő lehetőségek, valamint az is, hogy azon túl miben újítanak az alkotók.

Műsorvezetők: Énekes Gábor
Szöveg: Énekes Gábor
Vágó: Nagy Tibor
Főcím: Gyenes Dániel
Projektvezető: Nagy Tibor
Producer: Molnár Kata Orsolya