Kettős fordulóponthoz érkezett az észak-olasz kisvárosban, Udinében évente megrendezett Távol-keleti Filmfesztivál (Far East Film Festival). Egyrészről idén ünnepelhette a 25. születésnapját, másrészt három év óta először volt lehetőség nemcsak digitálisan, hanem élőben is látni az ázsiai térség legújabb, legizgalmasabb filmjeit és azok rendezőit.
A fesztivál rendszere nem változott: tíznapos periódus, nyitófilmmel, zárófilmmel, óriási választékkal, amiben mindenki megtalálhatta a maga számára kedves programot. Tíz országból, több mint 40 tavalyi vagy idén debütáló alkotás versenyezhetett a nézők kegyeiért, a Teatro Nuovo Giovanni da Udine színház hatalmas előadótermében, amit csak erre az alkalomra alakítottak át moziteremmé. A fesztivál különlegességéhez hűen nemcsak a klasszikus Kína-Hongkong-Korea-Japán tengely képviselte magát, hanem Indonézia, Tajvan, Malajzia, a Fülöp-szigetek, de még Mongólia is. Sem a valós, sem a műfaji határok nem számítanak Udinében.
De a fő programon kívül több mint húsz, retrospektív vetítés is várta a nézőket a város másik oldalán lévő Visionario moziban, ahol sokszor az elmúlt harminc év leghíresebb, ázsiai kultklasszikusait játszották, felújított kép- és hangminőségben. A szervezők már az első napokban nagyot húztak Kiyoshi Kurosawa klasszikus pszichothrillerével, a ’97-es Gyógymóddal,
de ebben a szekcióban képviselte magát Hou Hsiao-hsien, Shunji Iwai, Park Chan-wook, valamint a gála egyik legfontosabb díszvendége, Johnnie To.
A kortárs hongkongi film kulcsrendezőjének meghívása szimbolikus, hiszen ’98-ban, az első gálán To volt a fő díjazott és az általa rendezett, zajos közönségsikert arató A Hero Never Dies volt a bizonyíték, hogy a kínai hatalomátvétel ellenére a hongkongi film minden sajátosságával és különleges hangnemével együtt, de létezik. És most 2023-ban is ki lehet mondani, hogy minden politikai feszültség és kulturális megszabás ellenére is még vannak, akik az egykori városállam művészetét tudják képviselni.
Természetesen az anyaország, Kína jelenléte is megkerülhetetlen, elég csak figyelembe venni, hogy az elmúlt hat hónap két legnagyobb blockbustere lett kiválasztva, a Hidden Blade című stílusos, második világháborús kémthriller (az ikonikus Tony Leung főszereplésével), valamint Zhang Yimou legújabb stílusgyakorlata, a Full River Red, ami jelenleg a második legtöbb bevételt hozó film 2023-ban. Aki a klasszikus sémákat megcsavaró, műfaji filmeket akarta, annak ott volt Dél-Korea (The Wild, Killing Romance) vagy Indonézia (Satan’s Slaves: Communion) szekciója, aki komoly társadalmi témákat feszegető, művészibb alkotásokat, annak Tajvan (Untold Herstory). A mindennapos emberi sorsok csöndes, realisztikus ábrázolására vágyókra meg várt Japán. Közülük is kulcsszerepet kapott a Plan 75, aminek főszereplője, az ikonikus Chieko Baisho a vetítés előtt vehette át a fesztivál életműdíját.
Jómagam nem tudtam a fesztivált teljes hosszában meglátogatni, viszont az ott eltöltött öt és fél nap számos filmélménnyel tudott megajándékozni, amikből a továbbiakban egy naplószerű beszámolót tartanék az olvasóknak. Célom, hogy megmutassam: a távol-keleti alkotások sokrétűsége számít a legmarandóbb élménynek Udinében. Természetesen a szűk, olaszos utcák és a pizza mellett.
Anastasia Tsang: A Light Never Goes Out (Hongkong)
Sok zsánert fejlesztettek tökélyre a távol-keleti országok az elmúlt évtizedekben: az átlagos kisemberek mindennapjairól és helykereséséről szóló csöndes, realisztikus drámák is közéjük tartoznak. Külön örömteli, hogy néha még Hongkongból is tudnak érkezni ilyen filmek. Alkotóik fiatal, kreatív rendezői hangok, akik nem akarják az ezredik kardozós eposzt vagy gengszterdrámát dirigálni, hanem inkább azt szeretnék megmutatni, mi történik a város utcáin. Még hatásosabb, ha a művészfilmhez egy kultikus színészt is sikerül megnyerni. A Still Humant Anthony Wong, az A Light Never Goes Out című filmet pedig Sylvia Chang viszi sikerre. A színésznő ebben a filmben egy középkorú özvegyet játszik, aki barátságot köt egy fiatal fiúval. Együtt próbálják beüzemelni az asszony volt férjének műhelyét, (ahol a várost egykor beborító neontáblák készültek) és megvalósítani a halott férfi kívánságát egy utolsó műalkotás elkészítésével.
A Light Never Goes Out tulajdonképpen azokról a mindennapi testi-lelki-szociális küzdelmekről mesél, amik generációkon ívelnek át, csak más-más formában. Traumafeldolgozás, magány, kitaszítottság és múltba kapaszkodás. Elpocsékoltnak érzett élet az egyik oldalon, gyökértelenség és jövőkép hiánya a másikon. Mindez ügyesen összehangolva a város egykori identitásának eltűnésével, amit Anastasia Tsang úgy tud megmutatni, mint amikor az öregedés alatt fokozatosan eltűnnek életünkből azok a dolgok, amiket magunkénak éreztünk. Vajon mihez tudunk ezzel kezdeni?
Az A Light Never Goes Out című filmet a nosztalgia, a humanizmus és a finom humor keveréke jellemzi, ami párszor veszélyesen közel kerül a giccshez, hogy aztán eltáncoljon előle. Megvan benne az az őszinteség, ami miatt nem lehet cinikus hatásvadászattal vádolni. Vagy csak én vagyok egy reménytelen romantikus, akit könnyen kenyérre tudnak kenni az ilyen filmek. 8/10
Chiye Hayakawa: Plan 75 (Japán)
Chiye Hayakawa disztópikus történetét öt évvel ezelőtt még csak a Ten Years: Japan című antalógiafilm részeként láttam (szintén Udine-ben), idén azonban megérkezett az egész estés változat is. Érdekes módon a 75 év felettiek eutanáziájából nemzetszintű tervet faragó jövőkép nem átfogóan van jelen, mint a rövidfilmes verzióban, hanem csak fel-felvillanóan. Annyit látunk belőle, amennyit a három fő karakter megél a szociális programból, a forgatókönyv szinte csak az ő személyes terükre és élményeikre koncentrál.
Látjuk a rendszer fenntartóját, a fiatal hivatalnokot; a békés halált önként, de kétségekkel fogadó, idős hölgyet, aki használja a szabályozott folyamatot; és a külföldi vendégmunkást, aki inkább csak ellavírozik ebben a fura szisztémában, ameddig jön valami jobb. A limitált perspektíva és a morális-szociális kérdések nem éppen látványos boncolgatása garantált, hogy sokakat frusztrálni fog, nem beszélve a lassú tempóról. A Plan 75-ben arcrezdülésekből, elejtett mondatokból fakadnak a legérzelmesebb pillanatok, esetenként képen kívül történnek meg. Ebből a szempontból tényleg erősebb, átfogóbb és hidegebb élű volt a rövidfilm. De még így is egy nagyon erős darab az emberi élet és halál méltóságáról, és egy 10/10-es jutalomjáték a 81 éves Chieko Baisho-nak: a japán film legendás színésznője egyszerre törékeny, elesett, magányos, mégis árad belőle egy olyan megtörhetetlen nyugalom és erő, amit egyszerűen nem lehet egy jellegtelen kórterem ágyához láncolni. 8/10
Upi Avianto: Sri Asih (Indonézia)
A távol-keleti kuriózumok lehetősége miatt ültem le megnézni a Wonder Woman indonéz változatát, ami a maga prózai, de hatásos egyszerűségével (igen, ez egy origin story) szórakoztatóbb élmény lett, mint az elmúlt 3-4 év csaknem összes amerikai szuperhősfilmje. De most tényleg: a Sri Asih-ot meglepően földhözragadt vagy inkább annak prezentált tétek, szimpatikus karakterek, egy kis helyi misztikum és csak annyi humor jellemzi, amit az adott helyzet megenged.
Upi Avianto az alacsony költségvetést nagyszerűen megkerüli a testközeli, helyenként egyenesesen csonttörő harcokkal, a limitált CGI-vel, a valós helyszínekkel, az igényes operatőri és kaszkadőrmunkával. Ügyes húzás a forgatókönyvíróktól, hogy egy MMA-ban képzett főhősnőnek adnak szuperképességeket, így van alapja a küzdőtudásának. Nem mellesleg a címszereplő valóban szegényeket ment, nem pedig épületeket dönt össze, miközben a gonoszok a dzsentrifikációt képviselik. Na, ilyet se fogunk mostanában látni Hollywoodban! Pedig a Sri Asih tulajdonképpen nem csinál semmi különlegeset, nem reformálja meg a szuperhősfilm műfaját, csak egyszerűen pont annyi szív, lelkesedés és „autentikus kosz” van benne, amitől azt érzi az ember, hogy kamera mögött álló emberek csinálták, nem pedig egy Los Angeles-i utómunkastúdió szerverfarmja. Decensen összerakott, igényes szórakoztatás, egyben bizonyíték, hogy a világ többi része is lassan kezd felnőni ahhoz a színvonalhoz, amit korábban csak Amerikától vártunk el. 7/10
Soi Cheang: Mad Fate (Hongkong)
Teljesen elszabadult vizuális és műfaji gesamtkunstwerk, Hongkong egyik utolsó filmes mohikánjától Soi Cheangtól, aki az utóbbi években úgy döntött, magasról tesz a kínai piac elvárásaira, ezért hol producerként, hol író-rendezőként vesz részt olyan filmek létrejöttében, amik azt az öntörvényűséget, vadságot és kreativitást képviselik, amitől a városállam moziipara legendás lett a huszadik század végén. Legújabb műfajkoktélja csak pár fokkal befogadhatóbb, mint a szó szerinti mocsokban és vériszamos nihilben fürdő, nyomozós thrillere, a Limbo. Egy hivatásos csaló (Gordon Lam), egy profi sorozatgyilkos, egy labilis elmebeteg és egy veterán nyomozó keveredik egy egymást kijátszó macska-egér hajszába. Neo-noir, akció, pszichothriller, rengeteg (szándékosan) eltúlzott CGI, buddhista ezoterika, horror, városi gótika folyton zúduló esővel, pulzáló neonfényekkel, és még ennél is több elem keveredik benne. Totális mindfuck, de a jobb fajtából. Nehezen tudom leírni, mit láttam, de azt tudom, hogy tetszett. 7/10
Philip Yung: Where the Wind Blows (Hongkong)
Ha lehetne tankönyvi példát mutatni arról, hogy milyen egy öncélú film, akkor ez a két és fél órás, hongkongi zsarueposz nagyon jó eséllyel indulna. A Where the Wind Blows három évtized történelmén rongyol végig, de tulajdonképpen két magas rangú, korrupt zsaru élete, karriere és a város históriájának alakulása van becsomagolva egy gigantikus hotdogba. Még terjedelmes hossza ellenére is tömény a film (főleg az eleje): géppuska módra szórja a karaktereket, az információkat és a flashbackeket (még én is majdnem elvesztem, pedig felirattal vetítették). Nincs egy nyugodt pillanat, vágás, vágás, vágás, folyton érkezik egy új stimulus.
Ehhez még hozzájönnek Philip Yung művészkedő megoldásai: a rendező színváltásokkal és überstilizált képekkel él, sőt képarányt váltunk, ha a múltba lépünk. A karakterek időnként monológot mondanak, miközben lelassul az idő és szomorú zene szól. Aztán eldördül néhány fegyver, majd visszakerülünk a melodrámába (barátnők, feleség, árulás, alkuk, double cross, minden van itt). Legalább harminc embert számoltam, akik a stáblista előtt inkább kimenekültek róla, én viszont mégis elszórakoztam rajta. Mert igen, egy óriási katyvasz, de legalább sosem unalmas, képileg piszok jól néz ki és tulajdonképpen jutalomjáték Aaron Kwok és Tony Leung párosának, akik kifejezetten élvezik ezt az egészet. Van benne egy pillanat, amikor Leungnak egy lángoló zongora előtt kell eljátszania, hogy lénye egy része meghalt és sikerül is neki. Erre varrj nyakkendőt! Mondjuk a végére már nekem is sok(k) volt belőle. 5.5/10
Rao Xiaohi: Homecoming (Kína)
Kis cinizmussal körülbelül így néz ki, amikor egy fiatal, kínai rendező kitanulja a hollywoodi iskolát, hogy miként kell emberarcú és még a nyugati közönségnek is eladható propagandát csinálni. Militarista intervenció helyett (lásd Wolf Warriors 2) itt diplomatákat állít a középpontba, akiknek egy meg nem nevezett közel-keleti országból kell kimenteniük az ottragadt kínai vendégmunkások tucatjait, miután az egyre hevesebbé váló polgárháborús helyzet már a helyi kormány stabilitását fenyegeti. Van-e benne valóságalap? Nincs kimondva, ugyanakkor a filmbeli “Numeai Köztársaság” lehet Irak, Szíria, Líbia vagy bármelyik más közel-keleti ország, amit háború tépázott az elmúlt húsz évben. A mentőcsapat archetípusai kipipálhatók: cinikus veterán (Zhang Yi), aki tudja, hogyan kell lekenyerezni a helyi hatóságokat, naiv kezdő (Wang Yunkai), akire rászakad a felelősség, bátor női szamaritánus (Yin Tao) és a helyi, öreg bölcs (Khalid Ghanem), aki segít nekik átkelni a vidéken. Vérprofi rendezés, elképesztően jól válogatott helyszínek, markáns képi világ, realisztikusan fotografált sivatagok, dübörgő tempó és voilá.
Az első egy óra lendülete, illetve a jól ütemezett akciószekvenciák és a polgárháborús közeg könyörtelen brutalitásának ereje magával ragadja az embert és elhiteti, hogy egy kicsivel talán többet kaphat, mint amit az alapsztori sejtet. Aztán a Homecoming második felére már látványosan kijönnek a forgatókönyv hibái: vannak jó arabok, cuki arab kislány, akit védeni kell, karikatúraszerűen eltúlzott gonoszok, az utolsó húsz perc pedig még a benne lévő orosz rulett-párbaj ellenére is olyan lendülettel esik át a giccshatáron, hogy attól felszisszen az ember (és pluszban még túl hosszú is). Olyan ez, mint egy kínai Ron Howard film: ideológiailag teljesen egyoldalú büszkeségfilm, a hazát képviselő, keményen küzdő férfiakról, akik azt teszik, ami a dolguk, de túl sok benne az odatett kraft, hogy igazán lehúzza az ember. Azért a stáblistához kötelezően odatett vörös farok annyira látványos, hogy majdnem felröhögtem: „Készült Kína kormányának megbízásából. Hívja ezt a számot, ha bajban van.” 5/10
Lee Hae-young: Phantom (Dél-Korea)
1933. Korea japán megszállás alatt áll, a földalatti ellenállás próbál odacsapni a karhatalomnak, viszont a kirendelt kormányzó elleni merénylet meghiúsul. A rendőrség és annak főtisztje, Junji Murayama (Sol Kyung-gu) egy tengerparti villába hozat öt gyanúsítottat azzal a céllal, hogy vallomást csikarjon ki belőlük. Ki lesz az első, aki megtörik és elárulja, hogy ki is a titokzatos „Fantom,” az ellenállás kulcsfigurája és legjobb orgyilkosa? Persze nemcsak az öt kiválasztott próbálja fúrni egymást, elterelni magáról a gyanút, Murayama-t is fúrják saját riválisai. Ketyeg az óra, a paranoia és a feszültség csak fokozódik, az egérfogóból nem lesz vér nélküli kiút.
A 2010-es években lett Koreában nagy népszerűsége az egykori Japán Birodalommal való szembenállásról szóló, enyhén populista-nacionalista filmeknek, de lassan már ezekből is folyót lehetne rekeszteni. Ráadásul a Phantom azt érzékelteti, hogy ebben az alműfajban is elértük a csúcsot, onnan már csak lefelé vezet az út. Sose jó jel, ha a vetítés előtt maga a rendező mondja: ne gondolkodjunk rajta túl sokat, inkább csak élvezzük.
A Phantom igazi állatorvosi lova azoknak a rossz tendenciáknak, amit egyre többet lehet érzékelni a nagyköltségvetésű koreai filmeknél: egy jól hangzó koncepcióhoz (Tőrbe ejtve kémkörnyezetben) látványosan drága, stílusos operatőri munka (olajzöld képi szűrők, noiros beállítások) társul, az egymást lebuktatni akaró kémek sztorija azonban közel se annyira okosan felépített, mint például az Age of Shadows–ban volt. A film második fele ráadásul egyre ostobább fordulatokkal viszi vakvágányra a produkciót, a fondorlatos kémtörténet ugyanis egy műanyag CGI-vel feldúsított, primitív mészárszékbe torkollik. Ráadásul Lee Hae-young még azt se tudja, mikor kellene véget érnie a filmjének: minimum három csúcspontot fűz egymásba, ahol a következő mindig gyengébb, mint az előtte lévő. És oké, hogy szeretjük a 30-as éveket meg Marlene Dietrich-et, de az utolsó snitt annyira fájdalmasan műmájer, hogy attól görcsbe rándult az arcom. 4/10
Hirobumi Watanabe: Way of Life (Japán)
A groteszk áldokumentarizmust és a szándékosan low-budget fésületlenséget munkáiban ötvöző Hirobumi Watanabe már évek óta visszajáró vendége a fesztiválnak. Idén ráadásul két, egymással szöges ellentétben álló filmmel mutatkozott be. Az önreflexív Way of Life tulajdonképpen arról szól, hogy egy művész miképpen tud megújulni, lelki békét találni és a látszólag lehetetlen körülményekhez is alkalmazkodni. Jelen esetben ez a művész maga Watanabe, a filmrendező, aki a koronavírus idején a karantén miatt nem tud kimenni forgatni, ezért jobb híján festeni kezd. A festésről pedig már lehet filmet készíteni. A Way of Life tehát úgy reflektál a pandémiás időszak bezártságélményére és a szükségszerűen előtörő kreativitásra, hogy közben fekete-fehér képi világa, statikus beállításai (amik nagyrészt Watanabe szobájában készültek) és ritmikusan ismétlődő struktúrája majdhogynem zen minimalizmussá érnek. Ez a szándékosan választott stilisztika tökéletesen összeillik a film főtémájával, ugyanakkor próbára is teszi az ember türelmét. (7/10)
Hirobumi Watanabe: Techno Brothers (Japán)
A Way of Life esetében mindenki számára teljesen egyértelmű volt az alkotói koncepció, a Techno Brothers-ről azonban ugyanez már nem mondható el: egyfajta zenei szatíraként kíván funkcionálni a Walk Hard és A turné (This is Spinal Tap) mentén. Meglátásom szerint azonban csak egyfajta mozgóképes trollkodásként lehet értelmezni, mint amikor Quentin Dupieux beküldi Cannes-ba, a karót nyelt francia kritikusok közé az agymenéseit: „Nesztek itt egy másfél órás film egy gyilkos gumiabroncsról, kezdjetek vele valamit!” A Techno Brothers egy sikerre éhes zenésztrió országjáró kálváriáját igyekszik bemutatni. Hőseinket nagyrészt végtelen hosszúnak érződő, statikus beállításokban nézhetjük, a kamerától több méterre lévő szereplők hangját ráadásul konkrétan elnyeli a környezeti zaj. A kisvárosi tehetségkutatókon, botanikuskertben vagy kihalt műcsarnokban lezajló koncerteket ellenben szinte teljes hosszban „élvezhetjük.” Ehhez viszont nem árt tudni, hogy a trió teljesen randomgenerált technozenét játszik. Általában ilyenkor szokták előhúzni az „annyira rossz, hogy már jó” védekezést, de a Techno Brothers még ennek se felel meg igazán, mert volt, amikor nem rajta, hanem vele együtt nevettem. De inkább csak arra voltam büszke, hogy nem menekültem ki róla. ?/10
