A mozi a képzelet és a varázslat birodalma. Az ember beül két órára, hogy elfelejtse a mát, a tegnapot és a holnapot, kikapcsoljon, és egy másik világba helyeztethesse magát. Egy Pandorába. Egy utópisztikus rezervátum világba. Aki az Avatar után visszavágyik a kékföldre, most megteheti.
Szeretném a homokórát megállítani; énekli a dal, és valóban. Gyakran – filmbéli elhivatottságom ellenére, vagy éppen annak okán, ki tudja – vágyom rá, hogy megállítsam a mozgóképet, és a kiválasztott látványkeret pillanatfelvételét velejéig kiismerjem, felfedezzem a benne rejlő képi csodát. James Cameron filmjének egyik utómunkálata az a könyv, amelyről ez a cikk is szól, bár nem az a fajta, ami általában utómunkát jelent.
Inkább egy tiszteletadás vagy mint egy film befejezte utáni köszönőbuli, úgy veszem kezembe a James Cameron varázslatos világa című könyvet, benne az alkotók szavaival, a film képeivel. Amolyan papírra írt werkfilm a szereplők, a különleges eszközök, na és persze a táj létrejöttéről. Valami olyasmit kellett itt alkotni, ami egyszerre lehet ismerős, és adhat biztos terepet a befogadásnak, és egyszerre hökkent meg és ejt rabul. Ami úgy szegez a moziszékbe, és késztet karosszékbe a 3D technika okán, hogy közben teljesen természetesnek tűnjön; érezzük otthon magunkat, legyünk egyek a sok helyi őslakos között.
A könyv – ahogy a film is – elsősorban képi világával van a jó polcon. A sokadik „évtizedek óta erre készül” közhelyszámba menő fordulat után ugyan nagyokat lapozunk egy-egy újabb fejezethez, de a képek persze itt is mindenért kárpótolnak.
Pandora, fanatikus hazája, boldog világ. Az én polcomra is megjöttél.
Lisa Fitzpatrick: Avatar – James Cameron varázslatos világa
Duna Kiadó, Budapest, 2010
