Magazin

Szeretetteljes lázadás – Az 1994-es Kisasszonyok öröksége

Nemsokára megérkezik a Greta Gerwig rendezte Kisasszonyok (Little women) a mozikba, de előtte még érdemes megemlékezni a regény eddigi legnépszerűbb filmadaptációjáról, az 1994-es változatról.

Louisa May Alcott 1868-as regényét joggal nevezhetjük időtlennek, hiszen a kiadása óta eltelt bő 150 év alatt mit sem veszített az erejéből. A négy March nővér (Jo, Amy, Beth és Meg) felnövéséről szóló történet a maga egyszerűségében annyira nagyszerű, hogy máig könnyedén berántja az olvasót – annak ellenére, hogy a világ (és a női szerepek) jelentősen megváltoztak azóta.

Megannyi kisasszony: a filmadaptációk

A két regény (Alcott a Kisasszonyok sikere után írta meg a Jó feleségeket, az adaptációk és az újabb kiadások pedig egybeveszik a kettőt) már a maguk idejében is bestsellernek számítottak, a filmváltozatok pedig szinte a mozgókép születésével egy időben kezdtek el érkezni. Egy elveszett brit (1917) és egy amerikai némafilm (1918) után az első hangos és híres változatot 1933-ban mutatták be. A George Cukor rendezésében és Katherine Hepburn főszereplésével készült Kisasszonyok a kritikusoknál és a mozinézőknél is betalált, akik a gazdasági világválság idején könnyedén tudtak azonosulni a nehézségeken szeretettel és kitartással túllendülő családdal.

kisasszonyok little women
Kisasszonyok (1933)

Bő tíz évvel később, 1949-ben a Technicolornak köszönhetően már színesben is megnézhette a közönség a Kisasszonyokat, ismét sztárokkal a főszerepben, akik közül az Amy-t alakító Elizabeth Taylor és a Meget megformáló Janet Leigh neve maradt meg leginkább a köztudatban. Jó pár évtized telt el a kilencvenes évekbeli filmadaptációig, de ez még nem jelenti azt, hogy közben ne készültek volna különböző feldolgozások: rádiójátékok, tévéfilmek, minisorozatok, aminék, színdarabok, balettelőadások és operák regélték el a March-lányok történetét. Alcott karakterei továbbra sem hagyják nyugodni az alkotókat: csak az utóbbi évben egy minisorozat és egy modern filmfeldolgozás is készült a regényekből, de Gerwig filmjéig semmi nem vehette fel a harcot az 1994-es verzióval.

A legnépszerűbb történet, amiben nem hittek a producerek

Azt hihetné az ember, hogy mi sem könnyebb a kilencvenes években, mint elővenni a régóta meg nem filmesített, széles rajongótáborral rendelkező és kis költségvetést igénylő történetet; azonban az 1994-es Kisasszonyok nehezen kapott zöld utat. Ekkoriban (és különösen ’94-ben) többnyire a tesztoszteron irányította Hollywoodot, legyen szó akár akciófilmekről (Féktelenül, True Lies), akár erőszakos szerzői alkotásokról (Született gyilkosok, Ponyvaregény), akár megható férfitörténetekről (A remény rabjai, Forrest Gump). Ki adna ilyenkor pénzt egy női alkotógárdának, akik egy ősrégi kosztümös lánytörténetet akarnak filmre vinni?

A forgatókönyvet író Robin Swicord és Amy Pascal a producer Denise Di Novival kiegészülve 12 (!) évig kampányoltak a stúdióknál, mire a Columbia Pictures fejesei beadták a derekukat, egy feltétellel: ha Winona Ryder játssza el Jo Marchot. Aligha mondhattak volna nagyobb nevet a szerephez, hiszen Ryder ekkor simán generációjának legnagyobb női sztárja volt, akit abban az évben jelöltek Oscar-díjra Az ártatlanság koráért. A színésznő maga is szerette a regényt, de elsősorban egy tragédia hatása miatt vállalta el a filmet: az előző évben gyilkoltak meg egy tizenéves lányt a szülővárosában, aki rajongott a könyvért, és a legnagyobb álma az volt, hogy egyszer játszhasson egy Kisasszonyok-filmben. (Ryder a lány eltűnése után 200 ezer dollárt ajánlott fel a nyomrakövetőnek, de sajnos hiába.)

Nemcsak a film készülésének engedélyezését köszönhetjük Rydernek, hanem azt is, hogy Greta Gerwig változata előtt 25 évvel már női rendezővel foroghatott le.

A színésznő kérése volt, hogy nő álljon a kamera mögé, így felkeresték az ausztrál Gillian Armstrongot, akinek addigi legnagyobb filmsikere, az 1979-es Ragyogó karrierem szintén egy írói ambíciókkal rendelkező lázadó lányról szóló kosztümös film volt. Pont ezért először nem is akarta elvállalni, de végül sikerült a lelkére beszélni azzal, hogy most készíthet először nő filmet a leghíresebb női regényből. A stúdió fejesei nyálas karácsonyi lányfilmként tekintettek a Kisasszonyokra, és ők döbbentek meg a legjobban, amikor a költségvetését megötszörözve 95 millió dollárt és három Oscar-jelölést hozott (legjobb zene Thomas Newmannak, legjobb kosztüm Colleen Atwoodnak, legjobb színésznő Rydernek).

Hű adaptáció – némi modernizációval

Alcott könyve bő 700 oldal, ami elég komoly kihívást állít bárki elé, aki játékfilmnyi hosszúságúra kívánja rövidíteni. Az 1994-es Kisasszonyok töretlen népszerűsége alátámasztja, hogy a női alkotócsapat sikerrel vette be az akadályt. Ehhez fel kellett áldozni a regény több nézőpontos elmesélését: bár a másik három testvérről sem feledkeztek meg, a filmben egyértelműen Jo a főszereplő, aki időnként narrátorként is kommentálja az eseményeket. Azért így is minden lány kap legalább egy emlékezetes pillanatot, a leghatásosabb jelenetek pedig egyébként is azok, melyekben nem egyetlen szereplőt, hanem az egész családot láthatjuk. (Nem véletlenül a közös levélolvasás lett a leghíresebb kép a filmből.)

Szintén jó húzás volt az alkotóktól, hogy szinte teljesen kigyomlálták Alcott nevelőleckéit: az írónő majdnem minden szituációt arra használt fel, hogy valamilyen tanulsággal szolgáljon a lányok és az olvasók számára; azonban ezek a filmben már meglehetősen szájbarágósnak érződtek volna. Nem kell elmagyarázni, hogy Amy jégbeesése után Jo megtanulja elengedni a bosszúvágyát, bőven elég, ha a kimentés utáni képkockán már otthon babusgatja a húgát. A kicicomázott Meg restellő arckifejezését látva is értjük, hogy megbánta a hiúságát, nincs szükség hozzá Lauire hosszas kioktatására.

Az erkölcsi bölcseleteket nem, de a karakterek közötti átható szeretetet átmentették a nagyvászonra.

A szereplők közötti kémia működéséhez az is kellett, hogy Ryder mellett tucatnyi tehetséges színészt válasszanak ki a karakterek eljátszásához. Az édesanyát alakító Susan Sarandon ekkoriban már amúgy is feminista ikon volt a Thelma és Louise miatt, a többi lány szerepéhez pedig kiváló kezdőket találtak. A 12 éves Kirsten Dunst eszméletlenül aranyos az idegen szavakat következetesen rosszul használó Amy-ként, Trini Alvarado Meg szerepében remekül hozza a nagytestvéri státusszal járó méltóságot, Claire Danes pedig garantáltan megríkat mindenkit a tragikus sorsú Beth-ként. Nem szabad megfeledkeznünk Christian Bale-ről sem, aki annyira szórakoztató a March-lányokért rajongó szeleburdi Laurie-ként, hogy még a film második felében növesztett rettenetes bajuszt is elnézzük neki.

Egy hű adaptációról van szó, így a cselekményen inkább csak sűrítettek a nagy változtatások végrehajtása helyett, de azért a feminizmus harmadik hulláma finoman érződik a filmen. Az édesanya gyakorlatilag egy szüfrazsett-előkép, aki bármikor szívesen hívja fel a figyelmet a nők és férfiak közötti kettős mércére; a szavazati jog, a rabszolgaság kérdése és az általános szexizmus is hangsúlyosabban kerül elő, mint az eredeti regényben. Ezek az apró változtatások visszafogottan jelennek meg, és olyan ügyesen vannak beleágyazva a történetbe, hogy a gyanútlan nézőnek nem is szúrnak szemet.

Ekkoriban már az is feminista kiáltványnak számított, hogy nők készítettek egy nőkről és főként nőknek szóló stúdiófilmet.

Bár kétségtelenül profi adaptációról van szó, azért az 1994-es Kisasszonyok sem úszhatja meg a „könyv jobb volt” vádat. A regény rajongóit rosszul érintheti, hogy Jo testvéreinek személyiségéből és karakterfejlődéséből mennyire keveset kapunk. Ez különösen Amy esetében fájó, akinek felnőtt változatát Samantha Mathis alakítja, de nem az ő hibája, hogy felejthető  a szerepben, hiszen gyakorlatilag csak Laurie miatt foglalkozik vele a forgatókönyv. Jo és Laurie kapcsolata sem túl kiforrott, miközben a könyvben bolondos Bhaer professzor Gabriel Byrne megformálásában egy unalmas hősszerelmessé válik. Főleg azoknak lehet bosszantó, hogy a professzor és Jo kapcsolata ekkora hangsúlyt kap, akik (hozzám hasonlóan) már a regényben sem szerették túlságosan ezt a szerelmi szálat – amit Alcott lényegében a Laurie és Jo megházasodását követelő rajongók bosszantására írt.

Általánosságban elmondható, hogy a film második fele – ami a testvérek helyett inkább a szerelmekre koncentrál – gyengébb, mint a családi tűzhely mellett játszódó első óra.

És miközben a film befejezése is zsörtölődésre adhat okot (a könyvvel ellentétben itt nem a négy nővérrel, hanem Bhaer és Jo nagy szerelmi egyesülésével ér véget a történet), legalább Jo írói karrierje méltóbb lezárást kapott. A regény végén Jo a férjére és az iskolára koncentrálva csak megemlíti, hogy talán majd fog még írni a jövőben, a filmváltozat viszont egy zseniális metafordulat keretében összeköti a valóságot a fikcióval. Mikor Jo megkapja kritikaként, hogy nem arról ír, amit ismer, erőt vesz magán, és elkezdi lekörmölni testvérei történetét – ebből lesz a Kisasszonyok című könyv. Ez egyrészt egy ügyes “könyv a filmben” trükk, másrészt szép tisztelgés Alcott előtt, aki valóban a saját családjáról mintázta Marchékat.

Ha sosem készült volna új Kisasszonyok-adaptáció, akkor se lenne okunk panaszra, hiszen az 1994-es változat a hibái ellenére is örökérvényű és végtelenül szerethető alkotás.

Ez a film taposta ki az utat az olyan női alkotók előtt, mint Greta Gerwig, akinek már nem kellett évekig győzködnie a producereket, hogy megcsinálhassa a Kisasszonyok-filmjét. A 2019-es (hozzánk jövő januárban érkező) film egészen más kontextusban kerülhet a mozikba, ahol már nem anomáliaként fognak tekinteni a (feltételezhető) sikerére – ahogy tették azt az 1994-es változat esetében – hanem egy újabb bizonyítékként arra, hogy a nőktől érkező női történetek igenis fontosak, és igenis van közönségük. Könnyen lehet, hogy Gerwig filmje átveszi majd a „meghatározó Kisasszonyok-adaptáció” címet Armstrong alkotásától, de ettől az még nem veszít értékéből. Kedvessége és könnyedsége ellenére  – vagyis inkább amiatt – ugyanúgy mérföldkőnek számít, mint az eredeti regény.

Rácz Viktória

Rácz Viktória a Zsigmond Király Egyetem kommunikáció és médiatudomány szakán végzett 2017-ben és az ELTE filmtudomány mesterszakán diplomázott 2019-ben. Több portálra és nyomtatott újságba is ír kritikákat, elemzéseket. A Filmtekercs.hu szerkesztőcsapatának tagja.

WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com