Magazin

Te mit kívánnál? – A kívánság motívuma a filmtörténetben

A különböző kívánságok körül bonyolódó narratívák elsősorban a tündérmesék világára jellemzőek, a motívum ugyanakkor számos műfajban és alakváltozatban jelent már meg a filmtörténet során.

A rajzfilmek remek alapot nyújtanak a varázslatot, mágiát és más lehetetlen vágyakat realizáló történeteknek, mivel az animáció világában bármi megvalósítható. A Disney Stúdió ráadásul megannyi klasszikus tündérmese feldolgozása után legújabb, Kívánság című animációs produkciójával nemcsak fennállásának 100 éves jubileumát ünnepli, hanem saját korábbi munkásságának is emléket állít. A filmművészet elmúlt évszázadában mégsem kizárólag mesefilmek során találkozhattunk kívánságokat teljesítő mágikus lényekkel, a fontos események módosításával lehetővé váló alternatív eseménysorokkal, vagy csodák valóra válásával.

Ezért a Kívánság megjelenése kapcsán összeálított listán olyan játékfilmek kaptak helyet, melyek segítségével a kívánságok motívumának változatos megjelenési formáit vizsgáljuk a filmtörténet során egészen napjainkig. Hiszen a boldogság iránti vágy állandó emberi motiváció, ami különféle álmokat és óhajokat hív életre. Ezek tényleges teljesülése azonban gyakran nem várt tanulságokkal is jár, legyen szó akár az önmagunk, akár a környezetünk megváltoztatására tett kísérletekről.

A bagdadi tolvaj (Ludwig Berger, Michael Powell & Tim Whelan; 1940)

Kora kultuszfilmjeként kétségkívül helye van a listán a világhírű filmmogul, Korda Sándor által tető alá hozott kalandfilmnek. A technicolor adottságait maximális mértékben kihasználó élőszereplős mesében Ahmed (John Justin) bagdadi királyt megpuccsolja főtanácsadója Jaffar (Conrad Veidt), aki a Baszrában uralkodó szultán lányát (June Duprez) akarja feleségül venni. Ahmed, a tolvaj Abu (Sabu) segítségével kiszabadul a börtönből és Baszrába szöknek, ahol Ahmed és a hercegnő egymásba szeretnek. Jaffar, tudomást szerezve viszonyukról, elátkozza Ahmedet és Abut, előbbit vakká, utóbbit pedig kutyává változtatja. Az átok később feloldásra kerül, de Ahmed és Abu elveszítik egymást. Előbbi a hercegnő kiszabadítására, utóbbi pedig Ahmed segítségére siet egy dzsinnel.

A filmben két személy van, aki hajlandó kívánságok teljesítésére. Jaffar saját kívánságai egyrészt átkok, melyek a gonosz személyiségét reprezentálják, másrészt pedig varázslatos szerkezetek – mint a repülő ló, vagy a hatkarú humanoid – melyekkel ravaszul manipulálja a szultánt.

Az óriás dzsinn kifejezetten arrogáns, Abu három kívánságát pusztán kényszerből teljesíti.

Abu tolvajlásból élt, így első kívánsága alapvető szükségletéből, az éhségéből fakad, melyet meggondolatlanul nyilvánít ki hangosan. Második kéréseként Ahmedhez szeretne eljutni, ehhez azonban komoly próbatétel árán kell megszereznie egy szerkezetet. Abu bajtársiasságát jól mutatja, hogy mindent megtesz azért, hogy segítse barátját, mert úgy érzi talált végre egy fontos személyt az életében. Harmadik kívánságát pedig mérgében mondja ki, amikor csalódik Ahmedben. A bagdadi tolvaj a közismert dzsinn mitológiát tartalmazza, melyben a lény a kívánságokat teljesítve támogatja az esetlen protagonistát, aki aztán próbatételek által fejlődve képes lesz rá, hogy a dzsinn nélkül is igazán csodás és hősies tetteket hajtson végre. (Antalovics Dániel)

Az élet csodaszép (Frank Capra, 1940)

Frank Capra filmjei gyakran már-már propagandisztikus módon hirdetik az amerikai sikermítosz erényeit. Nem meglepő, hiszen a nincstelen olasz bevándorlóból lett sztárrendező maga is megtapasztalta a kemény munkával elért amerikai álmot. Capra szinte egymaga emelte a nagy hollywoodi stúdiók közé a Columbiát az 1930-as években sorra készített sikerprodukcióival. Az Ez történt egy éjszaka, a Mr. Deeds, az Így élni jó vagy a Becsületből elégtelen a közönség és a kritikusok körében is rendkívül népszerűek lettek a társadalmi igazságtalanságok és a korrupció ellen küzdő, azonosulható átlagember főhőseiknek, jól ütemezett, pergő dialógusaiknak, valamint kiváló humoruknak köszönhetően.

A nagy gazdasági világválság időszakát követően azonban Capra szentimentális stílusa egyre inkább elhalványult és régimódinak hatott az Amerikát érintő újabb belpolitikai és szociális konfliktusok tükrében. A rendező ráadásul a következő évtized alatt már tényleges propagandafilmek készítésével hirdette patrióta nézeteit. A második világháború végét követően ugyanakkor még elkészítette utolsó nagy filmjét, az örök karácsonyi klasszikussá avanzsáló Az élet csodaszépet.

A karrierösszegző alkotás varázslatos ünnepi közegében remekül érvényesül a kisember közösségi szerepvállalásának és a hazafias erények népszerűsítésének motívuma is.

A háborús szolgálatból valódi hősként hazatérő James Stewart Hollywoodba történő visszatérését jelentette a film áthallásos főszerepének, a talpig becsületes George Bailey-nek az eljátszása. A korrupt gazdagoknak kedvező rendszer igazságtalanságai miatt frusztrált, tipikus caprai figura élete mélypontján azt kívánja keserűségében, bárcsak meg se született volna. Mégis miután egy angyal megmutatja neki, mennyivel szegényebb lenne a világ egy olyan erényes ember nélkül, mint ő, George újraértékeli a vagyon és a boldogság mibenlétét. Kívánsága arra világít rá, hogy egy jobb világ megteremtéséhez nem csodára, csupán szeretetre és bajtársias odafigyelésre van szükség. (Lubianker Dávid)

Csoda Milánóban (Vittorio De Sica, 1951)

Az olasz neorealizmus irányzata első ránézésre nem tűnik kompatibilisnek a meseiséggel, a csodák és kívánságok minden gondra megoldást kínáló varázslatával. A második világháború pusztításai után lábadozó Európa egyik legfontosabb filmes irányzatának középpontjában ugyanis éppen a társadalmi valóság bemutatása, a nyomor és a szegénység autentikus ábrázolása állt. A neorealizmus passzív hősei elvesztették a kontrollt az életük felett, kiszolgáltatottak az őket körülvevő közegnek – rájuk férne ugyan egy-egy csoda, de hát a valóság sajnos nem így működik.

Kivéve Vittorio De Sica 1951-ben bemutatott, már igencsak a neorealizmus lefutását jelző filmjében. A Csoda Milánóban középpontjában egy hányatott sorsa ellenére is végtelen optimizmussal megáldott fiú áll, aki az árvaházból kikerülve egy nyomortelep lakói között talál otthonra. Totò lankadatlan tettvágyával képes lesz összetartó kisközösséget kovácsolni az összeverődött hajléktalanokból, igazi otthont teremteni számukra. Már a boldogan dalolászó hajléktalan közösség is kisebb csodaként hathat, azonban

amikor lakóhelyüket a kapitalizmus gonosz erői fenyegetik, Totò a mennyországból leszóló nevelőanyjától egy minden kívánságot teljesítő galambot kap.

A háború utáni olasz valóságot a chaplini humorral és játékossággal ötvöző Csoda Milánóban-ban a kontrollálatlan csodák hada abszurdabbnál abszurdabb szituációkat eredményez: operaénekes rendőrtisztek, túlméretezett szekrények, estélyi ruhás nők és férfiak frakkban és klakkban az összetákolt kalyibák között. Bár a kisközösség tagjai nem vonják le egyértelműen a tanulságot, hogy az ész nélküli kívánságok akár a visszájukra is elsülhetnek, De Sica mégis azt sugallja nekünk, a nercbundánál többet ér a téli hidegben meleget adó napsugár, és ha meglátjuk a hétköznapi apróságokban rejlő értékeket, akkor talán eljöhet az a világ, amikor „a jónapot valóban jó napot jelent”. (Nagy Eszter)

Bájkeverő (Stanley Donen, 1967)

Igazán kínzó érzés, mikor valaki szerelmes, de szíve választottja észre se veszi. Nem ritka ekkor, hogy oly’ fantáziákba merül bele az ember, amely során elnyerheti az áhított párja kegyeit. Mi van akkor, ha ezt ténylegesen ki is próbálhatja? Stanley (Dudley Moore) nem várt segítséget kap a hódítási projektjéhez: maga az ördög (Peter Cook) jelenik meg előtte és ajánl fel számára hét kívánságot. A próbálkozások mindegyike mögött egy vágyott élet áll, amelyben Stanley és kedvese egymáséi lehetnek, de amely elüt a hétköznapok valóságától. Így lesz a lúzer kifőzdésből választékosan beszélő entellektüel, popsztár vagy tehetős pénzember – amellett, hogy apáca vagy légy is, de ez mellékes.

Fontos, hogy Stanley mit kíván és milyen precízen fogalmazza meg azt: ugyanis, ha bármi módon bele lehet kötni ellentmondásossága vagy a kívánság kifejtetlen része miatt, az Ördög lecsap rá.

Félreértés ne essék, a Jóisten egykori kedvenc angyala mindenképpen a férfi lelkére pályázik, emiatt bármilyen eszközt megragad arra, hogy a kívánalmak ne teljesüljenek be. Eközben pedig a Bájkeverő cselekménye azt is megmutatja, hogy Stanley valójában az Ördög ármánykodásai ellenére sem tud azonosulni egyik vágyott alteregójával sem.

A legtöbb kívánság már első pillantásra sem tűnik jó ötletnek, Stanley előtt pedig hamarosan világossá válik, számára nem a végtelen lehetőségek tárháza segít bátorsága összeszedésében, hanem egy támogató barát. Ironikus módon ezt találja meg az Ördögben, épp emiatt az 1967-es Bájkeverő inkább felel meg egy buddy-movie-nak, mintsem Harold Ramis 2000-ben készült feldolgozása Brendan Fraser és Elizabeth Hurley párosával, amely sokkal többet koncentrál a romantikus komédia vonulatára.

Bár nagyon különbözik a két film, mindkettő ugyanarra a hasznos tanulságra fut ki. Az emberi lélek számára sem kifizetődő az ilyen isteni/ördögi intervenció, hiszen csalásnak és álarcnak érződik. Stanley bevállalja saját lúzerségét, a randira hívás kockázatát, emiatt képes előre lépni életében; Brendan Fraser Elliotja pedig hajlandó lemondani a szerelemről a vágyott fél érdekében, ezzel egy alternatív, de számára igencsak jó útra tereli magát. Egy újabb produkció, amely a kívánság árnyoldalait mutatja be, a felnőtt szemlélettel szemben gyerekes és csapdákba vezető fantáziaként. (Szécsényi Dániel)

Hanta boy (Tom Shadyac, 1997)

A ’90-es évek közepén vált Jim Carrey igazi hollywoodi üstökössé, akit elég beletenni egy különleges vígjátékhelyzetbe és kitölti a rendelkezésre álló teret. Minél szélesebb a határa a koncepciónak, annál érdekesebb látni, a komikus milyen módon használja túlzó, burleszk elemekkel teli humorát – legyen akár a bajkeverés istene (A Maszk), egy különc állatdetektív (Ace Ventura) vagy maga a Jóisten (A minden6ó). A Hanta boy 1997-es premierjekor Carrey már bőven megérkezett a filmfővárosba, így már kezdhették a nézők megszokni, milyen típusú poénkodással is operál. Tom Shadyac filmje nem okoz különösebb meglepetéseket, bár alapkoncepciója rengeteg jópofa gegnek adhat alapot.

Fletcher Reed szerepében Jim Carrey egy gátlástalan, karikatúraszerű ügyvédet alakít, aki karrier szinten hasít, tőle külön élő fiát azonban masszívan elhanyagolja.

A kisfiú a születésnapján – amelyen az apja természetesen nem vesz részt egy „volt már jobb” típusú kettyintés miatt – azt kívánja, bárcsak egy nap erejéig az apja képtelen lenne hazudni. A gyermeki óhaj sikeres, a varázslat megkezdi működését: Fletcher egyetlen érvényesülési pontja az életben megszűnik, mikor a szájára kerül, ami a szívén rejtőzött ez idáig. Az csupán egy aspektus, hogy a jogászi pályája, karrierje egyik legfontosabb pere is veszélybe kerül a kamu nuku irányelv miatt. Emellett őszintesége olyan emberi utakra tereli őt, amely során képes visszatalálni a családjához, talán egykor elhidegült kedveséhez is.

A kívánság toposzával az alkotók nem akartak markáns tanulságokat megfogalmazni, hiszen a kényszeres igazmondással Fletcher sikeresen kikerül a lefelé tartó spirálból, amiben maga sem tudta, hogy benne van. A mágia lényege csupán az, hogy Jim Carrey önfeledten ökörködhessen egy újabb kilencven percet. Nem a színész legjobban sikerült filmje a Hanta boy, de soha ne kívánjunk számára rosszabbat. (Szécsényi Dániel)

Hirtelen 30 (Gary Winick, 2004)

Penny Marshall 1988-as klasszikusa, a Segítség felnőttem! Tom Hankse után Jennifer Garner volt a sor, hogy megtapasztalja, milyen ha egyetlen ugrással évtizedeket megy előre az időben. A Hirtelen 30 (13 Going on 30) bájos romkom, ami nem egyszerűen nosztalgiát ébreszt, de egyenesen a jobbik énünket szólítja meg, és arra emlékeztet, hogy néha 30(-40-50) éves fejjel is az a legjobb, amit tehetünk, ha hallgatunk a bennünk élő gyermekre. 

A történet katalizátora ezúttal egy csomag kívánságpor, ami a szív titkos vágyait kelti életre: születésnapján a 13 éves Jenna azt kívánja, bárcsak felnőtt lehetne – amikor másnap reggel 30 éves testben ébred (az ellenállhatatlan Jennifer Garner alakításában), úgy tűnik, megvan mindene: „viruló, szexi harmincas” jó állással, vastag hitelkártyával és csodás ruhatárral – csak éppen hiányzik a képből legjobb barátja, Matt (a szintén ellenállhatatlan Mark Ruffalo), akivel úgy tűnik, az évek során elhidegültek egymástól. Jenna megpróbálja kideríteni, mi mehetett félre közöttük, és közben az életét is új alapokra helyezi. 

Sok kívánság motívumra épülő film tanúsága a „vigyázz, hogy mit kívánsz”, a Hirtelen 30 azonban sokkal inkább egy második esélyről szól.

A valóra vált kívánság lehetőséget teremt a főhősnőnek, hogy a jövőben elkövetett hibáit felülvizsgálja, és hogy ránézzen, milyen ember is lesz belőle, ha nem változtat a hozzáállásán. Mindannyian szívesen vennénk egy ilyen lehetőséget! (Molnár Kata Orsolya)

Az utolsó randevú (Alex Steyermark, 2005)

Az utolsó randevú a „rákos-romantikus” filmek (Édes november, Csillagainkban a hiba) népszerű csoportjának csintalan tagja, jóllehet bonyodalmát egy haldokló kamaszfiú (Michael Angarano) utolsó kívánsága jelenti. Dylan nevű főszereplője ugyanis élő, egyenes adásban hozza nyilvánosságra, hogy egy csodás hétvégét szeretne együtt tölteni egy New York-i szupermodell-lel (Sunny Mabrey). A szűz srác pikáns kérése pedig felrobbantja a médiát, de jócskán felbolygatja a féltő édesanya (Cynthia Nixon), a felelőtlen osztálytársak és természetesen a manöken életét is.

A giccs mentén jellemezhető, humoros alkotás több nézőpontból igyekszik árnyalni a kívánság motívumát.

Dylan környezete a szokatlanul őszinte óhaj tiszteletben tartásával küzd. A múltbeli bűnei miatt önmagát ostorozó topmodell számára a fiú vágya egy olyan terhet jelent, amitől legszívesebben megszabadulna, de az utolsó kívánság végül a felelősségvállaláshoz ad neki erőt. Dylan viszont következetesen veszi el a kérés kívánságszerű élét, hisz az azt jelentené, hogy kiszolgáltatottan és tétlenül várja az esetleges beteljesülést; a szupermodell-lel töltendő éjszaka számára olyan céllé nemesül, ami az önmegvalósítás ígéretét hordozza magában.

A filmet rendező Aley Steyermark egyszerre adja meg a beteg fiú számára a lehetetlent nem ismerő, tartalmas életet, vagyis a halállal való dacolás lehetőségét, ugyanakkor tereli őt a vég elfogadása felé. Mindezt egy kegyeletteljes, odaadó, csodákkal teli Amerikában, ahol az érzelmes futballsztártól a laza taxison át a túlvilágon is derűs apafiguráig (Ethan Hawke) mindenki azon van, hogy a boldogság irányába egyengesse Dylan utolsó, New York-ot is érintő kalandját. (Kiss Tamás)

A szoba (Christian Volckman, 2019)

A szobában a kívánság már az elejétől fogva baljós hangulatot áraszt. Két főszereplője a művész Matt (Kevin Janssens) és a fordító Kate (Olga Kurylenko), akik egy Isten háta mögötti házba költöznek, ami már régóta üresen állt a múltbéli szörnyű események miatt. A ház különlegessége, hogy rendelkezik egy szobával, ahol ha az illető tartózkodik, akkor bármit kívánhat oda. Ezáltal a pár eleinte csupán materiális vágyaikat elégítik ki, de a fényűző életmód nem okoz hosszútávú boldogságot számukra. 

Kate aztán az anyaságának hiányából keletkezett űrt és kudarcélményeit – korábban kétszer is elvetélt – tölti be azzal, hogy kíván egy gyereket a szobától. Paradox módon az idealista művész Matt ismeri fel hamar a szoba erejének veszélyét, és ragaszkodva a valósághoz, ellenzi a kívánt gyermek, Shane létezését. Shane a gyerekkorát kvázi börtönben éli, mivel a szobától kért elemek a házon kívül hamar elporladnak. A fiú nagy képzelőereje tehát abból fakad, hogy számára a kinti világ megtapasztalhatatlan. Matt iránt érzett ellenszenve, Kate iránti szeretete és kezeletlen pubertás frusztrációinak egyvelege révén bizarr módon egy idősebb valaki testét kéri a szobától. A végén a kavalkádot, mely során a néző összezavarodik azzal kapcsolatban, hogy mi a valóság, az egymásra kívánságokkal rálicitáló karakterek okozzák.

A kívánság tehát egyfajta fegyverré válik a szobában, ahol mindenki egyszerre játékmester is. 

Habár a filmben többször látni a szerkezetet, mely a szoba természetfeletti erejét is működteti, mibenlétére nem kapunk magyarázatot, így pedig A szoba végig a misztikus horror műfaji keretein belül marad. A film azt üzeni, hogy az ember nem játszhat Istent, mert akkor további traumákkal és halállal kell szembenéznie, visszaút pedig csak akkor adatik meg számára, ha lemond a kívánság hatalmáról. (Antalovics Dániel)

Wonder Woman 1984 (Patty Jenkins, 2020)

Rájár a rúd a DC filmes univerzumra és ez nem volt ez másképp 2017-ben sem. Viszont a sorozatos kritikai bukások után megérkezett Wonder Woman önálló eredetfilmje, amivel a Warnernek sikerült mindenkit megnyernie magának. Nem is volt kérdés, hogy elkészül a folytatás ismét Patty Jenkins vezényletével, de A rém elismert direktora nem egy átlagos folytatással állt elő és ezzel már sajnos nem sikerült reprodukálnia az első rész egyértelmű sikerét.

A WW84 egy rossz film. Hihetetlenül túlnyújtott, lassan csordogáló, giccses, naiv, lustán írt, túljátszott és közel 15 percnyi akciójával nehezen nevezhető egy klasszikus szuperhősös akció/popcorn mozinak (a covid miatt a világ nagy részén el is kerülte a mozikat). Viszont a rendező egy nagyon jó okból rontotta el a filmet: szeretetből. A film hangvétele és üzenete olyan szinten humanista, életigenlő és reménykeltő, amit talán csak Richard Donner 1978-as Supermanjéhez lehet hasonlítani.

A cselekmény nagy része nem is Diana, hanem Pedro Pascal imádnivalóan ripacs Maxwell Lordja körül forog, aki

a saját kisebbségi komplexusait igyekszik kompenzálni kívánságteljesítéseivel,

hogy az egész világ megmentőjévé váljon. Viszont a címszereplő Csodanő időben ráeszmél saját kívánságának önpusztító erejére, így kénytelen egy nem túl kifinomult, de annál érzelmesebb jelenetben ráébreszteni Maxet és vele együtt a világot is, hogy a kívánságok helyett a sérelmek elengedését, az áldozathozatalt, az empátiát vagyis magunk helyett embertársainkat kell választanunk. (Sztepanov Márkó)

Háromezer év vágyakozás (George Miller, 2022)

George Miller tudományos és misztikus mázzal egyaránt bevont mesevilágában a racionális és magányos életével tökéletesen elégedett narratológia professzor, Alithea (Tilda Swinton) és egy háromezer éve felszabadításra váró dzsinn (Idris Elba) útja keresztezi egymást. Ám fordulat, hogy ez a makacs halandó nem akar élni a kívánság lehetőségével – nemhogy hárommal, eggyel se.

A kívánságban ugyanis nem a végtelen lehetőséget, hanem a hatalmas felelősséget látja.

Különben is, neki nincsen semmire szüksége: tökéletesen boldog magányos, kiszámítható életével, amit kitölt a tudomány, és ahol az érzelmek dobozokba csomagolva vannak csak jelen – így legalább nem kavarnak nagy port. A dzsinn viszont több ezer éves fogsága és három, ideig-óráig tartó, balul elsült palackból kiszabadulása után mindennél jobban vágyik arra, hogy végre szabad lehessen. De ez csak úgy történhet meg, ha kiszabadítója hármat kíván. Egészen addig ötlete sincs arról Alithea-nak, mi a szíve vágya, amíg a dzsinn el nem regéli neki az elmúlt háromezer évének három fejezetét.

A modern tudomány és technológia kerül szembe a többezeréves ősi hiedelmekkel ebben a mind a történet, mind a látvány terén varázslatos, egyszerre múltidéző és modern mesében. A két véglet megtestesítői – a tudományok embere és egy mitológiai lény – a kívánságról való egyezség alatt végig egy hotelszobában ülnek fürdőköpenyben, ez pedig egy csipetnyi bájt és humort ad a filmnek, mivel ezt aközben teszik, hogy a földi életen is túlmutató legnagyobb kérdésekről elmélkednek és gondolkodtatnak el, ahogyan a döntéseink (ez esetben lásd: kívánságaink) mögött rejlő felelősségről is. (Németh Míra)

Filmtekercs.hu

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com