Magazin

„Köpni kell!” – Az underground zene és a magyar film

A hazai indie zenei szcéna szereplői a hetvenes-nyolcvanas évektől számos alakban előfordultak már a honi filmekben. A legizgalmasabbak ezek közül nem azok az együttműködések voltak, amikor a zenészeknek testhez álló részfeladatokat kellett ellátniuk. Sokkal inkább azok a művek, melyekben – részben vagy teljesen – ki kellett lépniük valós szerepükből, és ezzel el kellett hagyniuk komfortzónájukat.

Idén éppen harmincéves Szomjas György kultúr- és zenetörténeti sarokköve, a Kopaszkutya című film. E mozgókép múlhatatlan bája és ereje nagyrészt pőreségében van. Abban, amilyen eszköztelen, lecsupaszított – ezáltal végtelenül hiteles – módon jeleníti meg egy rockzenekar küzdelmeit Kőbánya lepukkant aszfaltdzsungelében. Azt a belső harcot, melyet tipikusan minden olyan bandának meg kell vívnia, amelyet nem számító pénzemberek raktak össze. No, meg az is már-már felülmúlhatatlan a fenti műben, ahogy egyszerre tűpontos – helyenként szociografikus hűségű – lenyomata saját korának. Amely korban a rockzene szókimondó őszintesége a hatalom számára nemkívánatos, a rockzenészek pedig kártékony, henye elemek, a társadalom rákos elburjánzásai. Akik a 3T „aczéli” rendszerében legfeljebb a Tűrt, de leginkább Tiltott kategóriába férhettek bele.

Szomjas filmje egy fiktív, ám mélyen az akkori magyar (rock)valóságból eredeztethető történetet mesél el. Verejtékkel, mocsokkal, hosszas filozofálgatásokkal, de még több erőteljes zenei betéttel. Ami nem csak illusztrál, aláhúz, vagy hangulatot fest. Miközben a Colorado zenekar rátalál igazi útjára, megleli saját közönségét, mi, nézők

a késő szocialista nagyváros összes bűzös zugát, húgy szagú kricsmijét bejárjuk velük, hogy egy végső, mindent elsöprő koncerten velük együtt eresszük ki saját belső állatunkat a karámból.

A film zenei anyaga csak a rendszerváltás után jelenhetett meg lemezen. Az azóta eltelt majd’ húsz évben műfajában mégis az egyik leginkább rongyosra hallgatott album, egyfajta hivatkozási alap, mely generációk közé vert elbonthatatlan hidat.

Kopaszkutya (1981)

A Kopaszkutya számos, fent ecsetelt erénye közül témánk szempontjából egy érdekes igazán. Némi leegyszerűsítéssel azt is mondhatjuk, hogy Szomjas jubiláló opusa egyfelől felhelyezte a hazai film stiláris és műfaji palettájára a később alternatív – mai szóval undergroundnak vagy indie-nek hívott – zenekarokról (is) szóló mozikat. Másfelől

elindított egy olyan folyamatot, mely elhozta a fenti zenei szcénában alkotó zenészek, énekesek folyamatos szerepeltetését.

Hol csak zeneszerzőként, máskor dalbetétek előadójaként. De az is előfordult, hogy kulcsszerepet kaptak, néhány esetben azonban főhőssé is avanzsáltak. Az alábbiakban annak járok utána, ebből a szempontból milyen előképei, de főleg milyen követői akadtak Szomjas úttörő alkotásának. Azok a filmek pedig módfelett izgalmasak, ahol valós szerepétől, létközegétől részben vagy teljesen eltérő funkciót kell, hogy betöltsön az underground zenész művészete vagy személye.

Jancsó trubadúrjai

Szomjas György volt az első hazai filmes, akinél az ellenkultúra zenész alakjai fő témaként megjelentek. Gyorsan meg azonban kell jegyeznem két tényt, ami a fenti állítást némiképp árnyalja. Az egyik, hogy a Kopaszkutya főszerepét „alakító” zenekar frontembere, Földes László Hobo már jóval Szomjas nevezett műve előtt feltűnt a magyar filmben, hisz a hatvanas évek végétől kisebb-nagyobb szerepeket is kapott rendezőinknél. Magyar Dezső Agitátorok című alkotásában ő volt a karizmatikus Bőrkabátos.  Ugyanebben az évben mellékszerepet játszott Kovács András doksijában, a Extázis 7-től 10-ig című filmben is. Szomjas Tündérszép leány című, kissé még kiforratlan, de őserővel bíró formagyakorlatában is játszott. Fentieknél még érdekesebb adalék, hogy Szőnyi G. Sándor ugyancsak 1969-es Súlyfürdő című tévéfilmjében is kulcsszereplő volt. Itt ugyanis nem csak eljátszotta a gyógyfürdő vendégeit szórakoztató trombitás szerepét. Azt a beatslágert is ő írta, melyet a történet csúcspontján a korszak egyik kedvelt bandája, az Olympia zenekar ad elő.

Hobo Kopaszkutyát megelőző filmes szárnypróbálgatásain egy másik ikonikus underground zenész filmre lépését jeleníti meg Jancsó Miklós pályájának középső korszaka is. Az iskolateremtő kinematográfus ugyanis 1971-ben, a Még kér a nép című opusától kezdődően Cseh Tamásban látta meg a maga rebellis krónikását. A (poszt)modern énekmondó legtöbbször csak dallamai által adott a Jancsó-filmekhez plusz jelentésréteget.  A Szörnyek évadja című filmben két ízben át is vonult jelentőségteljesen a kaotikus elnyomás-balett színén. Egyfajta trubadúrként, rendíthetetlen nyugalommal folyamatosan pengeti hathúrosát. A két művész együttműködése megszakításokkal hét filmen és huszonhat éven át tartott. (Cseh Tamás és a magyar film majd’ fél évszázados viszonya egyébiránt külön írás témája lehetne.)

Jancsó ezt követő, pályazáró korszakában aztán minden addiginál nagyobb elánnal merült el a hazai alternatív zenei kultúrában.

Az 1999-2009-ig tartó alkotói dekád hét filmje közöl az első ötben feltűnik a színtér színe-java.

Csak a felsorolás szintjén: Ganxsta Zolee, Lovasi András, Hajós András, Burzsoá Nyugdíjasok, Lyuhász Lyácint Bt., Bëlga, stb. Ebből a társaságból két nevet kell kiemeljünk, Egyikük szimplán izgalmas, de jelenléte nem mutat túl a szimpla ökörködésen és a mindenkinek szóló fityisz audiovizuális megerősítésén. Másikuk Jancsó kései dalnoka, zenei ihletője. Előbbi a Bëlga együttes, akik az idős mester 2002-es szatírájában, a Kelj fel, komám, ne aludjál!-ban szerepeltek. E helyütt a rebellis formáció három dalát is eljátssza: a „…, szevasztok!” a Nemzeti hip-hop, valamint a Sámán címűeket. A rendező aktívan közreműködik mindhárom performanszban, de azok így is bizarr zárványként éktelenkednek az amúgy is zavarba ejtő film szövetében.

Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten (1999)

Utóbbi, előzőnél sokkal hangsúlyosabb szerepet kapó zenész Lovasi András. Jancsó ekkortájt valamiért teljesen rácsavarodott a Kispál és a Borz zenéjére, és az első Kapa-Pepe filmhez meg is nyerte Lovasit. A két művész az ezredfordulós hexológia nyitódarabjától, a Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten című műtől kezdődően folyamatosan együttműködött. Ezekben a filmekben a több nemzedék underground ikonjaként megjelenő Lovasi a rendező alteregójaként a filmek esszenciáját dalban mondta el. Vagy épp artikulálatlan üvöltésben. A zenész feltűnései ezekben az alkotásokban szinte végig hiteles, önazonos pillanatok, és a Kispál-számok alapstruktúráját, jelentésrétegeit helyezik újszerű kontextusba. Az egyik legemlékezetesebb, katarzis közeli pillanat, mikor Jancsó – immáron sokadik – saját halálát játssza el a Lámpásban, miközben Lovasi a Zár az égbolt című melankolikus Kispál-dalt énekli.

A bőség kora

A hazai könnyűzene történetében előzmény nélküli módon egy sor bizarrul egyedi hangzású és gondolatvilágú zenekarral tört ránk a nyolcvanas évek. Ezen neoprimitív gyökerű, friss, szabad(elvű) és szókimondó bandák megjelenése sokkolóan hatott az Aczél György nevével fémjelzett kulturális vezetésére. A 3T struktúrájával kontrollt gyakorló hatalom nemes egyszerűséggel a Tiltott kategóriába terelte ezeket a fiatalokat. A zenék, rajongók közti illegális terjesztése azonban nem jelentett kellő publicitást művészetüknek. Így jött a képbe zenéjük dokumentálásaként a szabad művészi kiteljesedést a filmesek körében támogató műhely: a Balázs Béla Stúdió.

Az alábbi fejezetben olyan művekről fogok szólni, melyeknek inkább filmszakmai, mintsem zenetörténeti jelentősége, érdekessége az, ami miatt említésre méltóak.

A kevesek által ismert BBS-es alkotások mindegyikében feltünedeztek ilyen-olyan szerepen a korszak meghatározó új hullámos, underground zenekarai, zenészei.

1980-ban Xantus János rendezésében, a Diorissimo címen futó rövid áldoksiban Méhes Marietta, a Trabant énekesnője játszott a film zenéjét Másik János szolgáltatta. A következő évben hasonló felállásban szintén Xantus forgatott le egy misztikus krimit Női kezekben címmel. Törőcsik Mari mellett itt is Méhes Marietta az egyik főszereplő, és itt is Másik János szerezte a zenét. A témakörben 1983-ból kért BBS-darab érdemel említést. Az egyik a Pronuma bolyok története. Szirtes András celluloidja egy fragmentált szerkezetű, egymáshoz nagyon lazán kapcsolódó történetekből építkező szkeccsfüzér, egyfajta szürreális közérzetrajz. Korának abszurditása egy gyermek szemszögén keresztül jelenik meg benne. Témánkhoz pedig annyiban kapcsolódik, hogy feltűnik benne Pap Tamás (Spions) és Menyhárt Jenő (Európa Kiadó). Müller Péter Sziámi (!) rendezése, az Ex-kódex története is nehezen adható vissza szavakkal. Ennél sokkal izgalmasabb és szimpatikusabb a mű vizualitása és kompromisszummentessége. A szereplők között köszönthetjük Gémes János Dixit, Kiss Lászlót az Európa Kiadóból, valamint Bárdos Deák Ágnest és Kistamás Lászlót a Kontroll Csoportból. Ennek az őrült tripnek a hangkulisszája hasonlóan elvetemült: Kontroll- és Sziámi-dalokkal és a Balatonos Víg Mihály egy szerzeményével van kibélelve.

Jégkrémbalett (1984)

1984-ben az A.E, Bizottság alapítója, Wahorn András is összehozta a maga BBS-moziját Jégkrémbalett címen. Az azonos című Bizottság lemez vizuális illusztrációja, mely egy nehezen dekódolható történetvázra fűz fel koncertrészleteket, túl- vagy alulvilágított, szétszűrőzött képeket. Mindezek egyvelegére sok mindent lehet mondani, de azt nem, hogy szokványos és könnyen emészthető. Mindenesetre minden kockáját átjárja valamiféle megmagyarázhatatlan eredetű karizma. Akárcsak a Bizottság zenéjét.

Underground és fősodor találkozása

A magyar filmtörténetben eleddig kevés olyan jelentős mozidarab készült, ahol underground zenészek és mainstream direktorok gyümölcsöző együttműködését érhetjük tetten. Tímár Péter Csinibaba című alapművének története ezen kevés esetek közé tartozik. Tímár 1987-ben, a Moziklip című kollázsa képében elkészítette a maga videóklip gyűjteményét, megmutatva, hogy miként gondolkodik mozi és (könnyű)zene egymása hatásáról. A BBS-ben nevelődő egykori kísérleti filmes ebben az alkotásában főként a kortárs pop élcsapatainak klipjei szerepelnek, ám néhány új hullámos indie alakulattal (Sziámi, Kőnigh és a Ciklámen, Kentaur, Korom Attila, Laár András) készített videó is belefért a koncepcióba.

Aztán tíz évvel később jött a Csinibaba. A Kádár-rendszer legelején, 1962-ben játszódó, rém egyszerű történet (A Ki mit tud? versenyére való készülődés) alapvetően csak ürügy a több mint másfél órányi, burleszkszerű gegsorozathoz. A zene pedig folyamatosan szól, mindenki dalban mondja el örömét, bánatát, vallja meg szerelmét. A film számos erénye közül az egyik leghangsúlyosabb zenei rétegéhez kötődik, két remek zenésznek: Lovasi Andrásnak és Cseh Tamásnak köszönhetően.

A korszak butuska, naivan egyszerű műdalait mindketten egyéniségükhöz igazítva, finom távolságtartással, és saját stílusukra jellemző posztmodern gőggel adják elő.

Mindez a film egyébként is több rétegű humorát további szinttel gazdagítja. Cseh Tamás csupán az Angéla című melódiát búgja el nekünk jellegzetes, melankolikus-ironikus módján, egyfajta tanító-nevelő célzatú jelenetet illusztrálva. Lovasi öt poros slágerrel is elővezet (Gézengúz, Su-su bolondság, Kicsit szomorkás, Bikiniben láttam meg és a címadó Csinibaba). Képre csak a Kicsit szomorkással kerül, amely jelenet a Csinibaba egyik csúcspontja. A hatvanas évek szocializmusának összes vizuális toposza felvonul ebben a két és fél percben. Fémipari üzemben vagyunk, fizetésnapon. Lovasi András társaival számolgatja a pénzét, majd a következő pillanatban már a büfében pult alól isszák a kisüstit, Bambival. Ami ezután következik, az egyszerre szürreális, groteszk és végtelenül mulatságos. A teljes kollektíva lerészegedve, a gyárcsarnokba visszatérve, csúszva-mászva gúnyolja ki a termelési versenyt. A zenés betét – Lovasi fenomenális előadásán kívül – a vágásból adódó hirtelen tempóváltások és extrém szögek miatt válik csak igazán humorossá.

Csinibaba (1997)

Több mint beszédes, hogy egy filmnek, melyben a magyar színésztársadalom legjava felvonul, legfrissebb pillanatait egy amatőr adja – néhány profi asszisztálásával.

Hamis mámor és igaz eufória

Szomjas trendteremtő filmjéhez – fő témáját tekintve – két, underground zenekarokat felvonultató mozgókép hasonlítható. Az egyik ilyen alkotás Xantus János 1988-as dokumentumfilmje, a Rocktérítő, a másik Szimler Bálint 2015-ös klipfolyama, a Balaton Method. A két mű alapállása és célkitűzése teljesen eltérő, mondhatni, ellentétes. Abban viszont mindkettő más, mint a Kopaszkutya, hogy főszereplőik valós szerepüket alakítják, valós közegükben.

A Rocktérítő főhőse a Neurotic nevű zenekar. Pontosabban annak alapító-frontembere, Pajor Tamás, és az, ahogy ő és formációja a masszív és szerteágazó szerhasználat következtében szétesik. Persze, Xantus filmje jóval több ennél, hiszen

a rendező bennfentesnek számított a hazai alternatív és underground művészek, főként zenészek körében.

(Több filmjében szerepeltek, ezekről a későbbiekben is szó lesz még.) A Rocktérítő esete attól is teljesen egyedi, hogy addig nem készült dokumentumfilm egyetlen új hullámos alter bandáról sem. A film vállalása önmagában mégsem forradalmi, hiszen eszközei a hagyományos értelemben vett doksik kelléktárából valók. A szereplők – majd idővel már csak Pajor, a zenekar vezéralakja – az élet hétköznapi dolgairól, léthelyzetükről, és a zenélésről beszélnek. Mindezeknél izgalmasabb viszont a Rocktérítő elkészültének időpillanata. A Neurotic a forgatás elkezdésekor még él, virul, és komoly kultusza van, ám a forráshiány miatt elhúzódó felvételek alatt megszűnik. Pajor Tamás meghasonul, sőt, megtér, és a Hit Gyülekezete tagjaként Jézus követőjévé válik, múltját pedig megtagadja. A Rocktérítő delejező hatása erős formai és tartalmi koherenciájában van. A legegyszerűbb eszközökkel hatást keltő Neurotic rém egyszerű, már-már törzsi zenéjéhez a hanyagul vagy alig bevilágított, szemcsés képű videotechnika passzol. No, meg az a stíluskavalkád – parodisztikusig hajtott hangulati elemekkel, közbeékelt szürreális jelenetekkel, stb. – ami rendre megtöri a dokumentumfilmes szerkezetet.

Rocktérítő (1988)

A 2015-ben bemutatott Balaton Method egy gigantikus vállalás, és tulajdonképpen csak fenntartásokkal nevezhető (mozi)filmnek, a szó hagyományos értelmében. Sokkal inkább a honi pop-rock magas szintű képviselőinek audiovizuális lajstroma, egész estés műsoridőben elmesélve.

Szimler Bálint és Rév Marcell klipsorozatában tizenhét zenekar szerepel, a mainstream és az underground képviselői vegyesen vannak jelen.

A két szféra határai pedig a műfaji sokszínűség miatt egyébként is jóval képlékenyebbek. Megjelennek itt például az alábbiak: Quimby, Punnany Massif, Middlemist Red, Fran Palermo, Jónás Vera, Akkezdet Phiai, Hó Márton, Jégkorszak Elefánt. A Balaton Method egyébiránt nem előzmény nélküli, ugyanis 2011-ben – ugyancsak Szimler és Rév – Kodály Method címmel tettek közzé egy jóval rövidebb filmet, melyet egyetemi éveik alatt rögzítettek kedvenc alternatív zenekaraik részvételével. Művük azonban csak egy nagyon szűk közönséghez jutott el.

A Balaton Method forgatását már alaposabb előkészítés előzte meg. Mivel a benne szereplő zenekarok nagyrészt közönségük igényét elégítik ki, a szponzoráció mellett közösségi finanszírozás is segítette a film megvalósulását. Az anyag legfőbb különlegessége, hogy a Balaton körüli, életszagú helyszíneken létrehozott, mini koncerteket, direkt hanggal, vágás nélkül vették fel! Ez a road movie,

a zenék és a hozzájuk kiválóan passzoló képek harmonikus egységével megjeleníti azokat a gondolatokat és érzéseket, melyek kimondva ma már elcsépeltnek hangzanak.

Olyanokat, melyhez hasonlók egy zenekar és közönségének tökéletes eggyé olvadásában jöhet csak létre.

Csak a zene van

Érdemes néhány példa erejéig elidőzni azokon a maradandó együttműködéseken, mikor az underground színtér muzsikusai koherens, kerek művekhez csak hangulatfestő zenéket írtak, a filmekben magukban nem jelentek meg. Az egyik legjelentősebb és leghosszabb ilyen filmes-zenész kollaboráció Tarr Béla és Víg Mihály közös munkálkodása volt. Víg az 1984-es Őszi almanachtól kezdődően az utolsó hat Tarr-film zeneszerzője, a Sátántangónak pedig szereplője is volt.

A Balaton és a Trabant nevű underground zenekarok alapítója komponált zenéket Müller Péter Sziámi már említett filmjéhez és Xantus János kultikus művéhez is (erről később). Leginkább gyümölcsöző munkakapcsolata azonban a besorolhatatlan Tarr Bélával volt. A két művész egymásra hatása Víg művészetére nézve járt nagyobb változásokkal. A zenésznek Tarr filmjeihez – finoman szólva – nem rockzenei gyökerű muzsikát kellett komponálni. Mondhatjuk, hogy

ezzel saját magát is eltávolította attól a közegtől, ahol otthonosan, komfortosan mozog, ám ezek a kihívások komoly inspirációt jelentettek számára.

Kezdetben itt-ott az új hullámos korszak melódiái, témái köszöntek vissza zenei struktúráiban, majd dallamai szép lassan eltávolodtak ettől az iránytól. Az eleinte egyszerű, kevés hangszerre írt, letisztult akkordmenetek filmről filmre egyszerűsödtek, épültek le. Az emberi beszéd hangjai lassacskán eltűntek, majd helyüket átvette egyfajta zörejekből, zajokból és repetitív harmóniákból font atmoszférikus háló. Ez a folyamat azzal párhuzamosan következett be, ahogy, a Kárhozattal kezdődően Tarr életművében megfigyelhető egy formai és szemléletbéli elmozdulás, elkomorulás. Igaz, látszólag és időlegesen épp a Kárhozatban törik meg ez a tendencia. Kerekes Vali egy már-már hagyományos sanzont ad elő a Titanik bárban. A Kész az egész című dal ugyanakkor nyugtalanító hosszával már előrevetíti a következő filmmel, a Sátántangóval tetőző folyamatot.

A Werckmeister harmóniák zenei kulisszája már a vásznon pergő vészjósló és vigasztalan képek tökéletes auditív leképeződése.

Dallamokat még felfedezhetünk benne, de a zene adta minimális örömet már nem. A londoni férfi című opusban Víg a sokszor ismétlődő, elnyújtott akkordfoszlányszerű főtémát időnként még variálja, kiegészíti néhány egyéb hangszeres motívummal. A sokadik ismétlődéssel azonban lassan észrevehetetlenné válik a zene jelenléte. Az utolsó Tarr-film, A torinói ló háttere gyakorlatilag ugyanazon nyugtalanító, idővel idegtépő futam folyamatos ismétlődéséből áll. Majd’ két és fél órán keresztül. A zene tökéletes dekonstrukciójával köszönt el egymástól a két alkotó.

Sátántangó (1994)

A majd’ három évtizede működő, az underground zene elektronikus vonulatába tartozó Anima Sound System is vállalkozott egy ízben filmzene szerzésére. Akkortájt voltak pályájuk zenitjén, érthető hát, hogy azt gondolták, nekik ez is olyan jól megy, mint a szekerük úgy általában. Salamon András – aki a nyolcvanas években az új hullámos URH dobosa volt – Közel a szerelemhez című filmjéhez kérte fel őket. Szinte minden adott volt a sikerhez. Friss, kevésbé elhasznált színészarcok a főszerepen (Hujber Ferenc, Tsuyu Shimizu), klisémentes, fordulatos szerelmi történet, és egy kiváló vágó (Incze Ágnes).

Az együttműködés végeredménye azonban épp zeneileg maradt el kissé a várakozásoktól. Az folyamatosan – manapság is! – megújuló, műfajok és esztétikai minőségek vérpezsdítő fúziójára folyamatosan képes Anima filmzenéje erős középszert képvisel. Kellemesen festi alá Salamon moziját, de nem sokat tesz hozzá.

A Kontroll című kiváló és méltán nagy sikerű filmhez a Neo nevű elektronikus underground formáció írt hasonlóan pazar zenét.

Antal Nimród filmje egy, a miénktől sok mindenben eltérő, helyenként mégis fájóan emlékeztető képzeletbeli világban játszódik. A kemény, saját belső törvénye szerint működő rideg közeghez remekül passzol a Neo egyébként is fémes hangzású muzsikája. A műfajkevercsként is működő Kontroll pulzáló ritmusához, egyszerre szatirikus, nyomasztó és melankolikus hangulataihoz a Neo soundtrack-je minden másodpercben tökéletesen passzol. Ennél többet erről szóban nem érdemes elmondani. Meg kell nézni és hallgatni!

Szerepek és tévesztések

Bizonyos szempontból minden eddig tárgyalt vonatkozásnál izgalmasabb, mikor ezek a rebellis zenészek – részben vagy egészben – elhagyják saját létközegüket, kulturális beágyazottságukat.  Elsősorban azokra az esetekre gondolok itt, amikor elsősorban nem zenészként, hanem színészként mutatkoztak meg. Kisebb szerepekben, vagy épp főszereplőként.

Nem kezdhetjük mással, mint Méhes Mariettával, a Trabant együttes énekesnőjével. Ő pedig Bódy Gábornál kezdte. A legendás rendező Kutya éji dala című klasszikusában egy vele nagyon rosszul bánó katonatiszt feleségét játssza, aki a fővárosba szökik. Itt beáll frontleánynak egy underground zenekarba (bizony, a Bizottságba). Ekkor következik az agyonidézett, megunhatatlan jelenet, melynek során

Wahorn Andrással, az A.E. Bizottság valódi frontemberével zeneileg megnyilatkoznak a valódi szerelemről.

És két szóban kifejezik az érzés okozta fiziológiai kényszert is: Köpni kell, pfüj! Bódy művében feltűnnek még többen is az akkori alter szcénából. Példának okáért Grandpierre Attila (Vágtázó Halottkémek) is, aki Méhes szerelmét játssza.

A művésznő második és egyben utolsó hazai főszerepe – hisz ezután Amerikába emigrált – Xantus Eszkimó asszony fázik című kultuszfilmjében következett. A film sztorija szerint Mari (Méhes) az állami gondozott lány énekes szeretne lenni. Álmai véghez vitelében azonban bonyolult szerelmi élete is hátráltatja. A Lukáts Andor által alakított állatkerti gondozóval és a Boguslaw Linda alakította zongoraművésszel bonyolódik ugyanis szerelmi háromszögbe. A zenésszel dalokat írnak, melyeket a filmben a valódi Trabanttal adnak elő. Kell-e mondjuk: fenomenálisan!

Méhes Marietta különös kisugárzású ábrázatával és szenvtelen viselkedésével amatőr létére tökéletesen ráérzett a fenti szerepek lényegére.

Filmes jelenlétei mai szemmel is delejező erővel bírnak, és nagyban hozzájárultak zenekara, a Trabant kultuszának kialakulásához.

Sós Mária minden ízében zseniális Városbújócska című alkotásának főszereplője a hazai – különösen a nyolcvanas évekbeli – underground zene atyamestere, Másik János. A multiinstrumentalista zenész tagja volt többek között a Balaton zenekarnak, a Trabant együttesnek és az Európa Kiadónak is. Egy időben még Cseh Tamással is zenélt együtt, a rendszerváltás előtt pedig a Trance Balance nevű formációjával is turnézgatott. A Városbújócska esetében nemcsak a főszerepen osztozott Dörner Györggyel, hanem a film zenéjének létrehozásában is részt vett. Utóbbi feladatot az Európa Kiadóval és Jiří Stivín jazz fuvolistával közösen végezte el. A film története és a szerep ismerős közeg volt Másik számára, hisz Dörnerrel zenész barátokat alakítottak benne. Barátokat, akiknek – épp zenei nézeteltérések miatt – megromlott a viszonyuk.

Másik remekül érzi magát a helyét kereső, vezeklő zenész szerepében.

A jól eltalált drámai hangsúlyok mellett Sós Mária filmjének erőssége a jelen idejű hangulatok audiovizuális megragadása. A nyolcvanas évek közepének Budapestje szinte kitapintható a vásznon keresztül. A késő Kádár-kori lassú romlás tárgyi mementóit akkurátusan járja körbe, máskor meg csak épphogy megmutatja a háttérből Szabó Gábor kamerája. Mindezek érzéki élménnyé tételében Másik János megelevenedett hangjegyeinek is komoly szerepe volt. A zenész egyébként 1981 óta folyamatosan dolgozik a magyar filmek muzikalitásán. A teljesség igénye nélkül ő komponálta a Meteo (Szemző Tiborral közösen), az Érzékek iskolája és a Hídember muzsikáját is.

Városbújócska (1985)

Sőth Sándor első nagyjátékfilmje, A szárnyas ügynök a BBS égisze alatt készült, és

a magyar underground zene csúcstalálkozójaként valósult meg.

A rendező a Spenót nevű új hullámos csapat basszusgitárosa volt, a címszereplő, Pajor Tamás ez egykori Neurotic – később megtért – alapító-énekese. Ezek mellett az egyik főbb karaktert a Kontroll Csoport egyik énekese és életre hívója, Kistamás László keltette életre. A fekete-fehér futurisztikus fantasy figurái mind-min az elvágyódó, letargiában ragadt alakok. Vágyuk titokzatos tárgya Wunderland, annak követe pedig a címbéli szárnyas ügynök. Az 1987-es film

allegorikus, letargikus, bájos, és a mából nézve egy adekvát hangulatjelentés elkészültének koráról.

Kistamás László három évvel később újabb jövőbe tekintő, apokaliptikus vízióban kapott szerepet. Monory Mész András kultúrtörténeti jelentőségű művében, a Meteoban Felhőcske szerepében gyakorlatilag végig egy vízzel teli fürdőkádban kellett ücsörögnie. A szavakkal nehezen visszaadható történet valamiféle jelen idejű pusztulásról, és a menekülés szükségességéről mesél. Kistamás László játszótársai nem akárkik: Eperjes Károly és Varga Zoltán. Három szimbolikus alakot jelenítenek meg, akik a díszlet, zene, képek hármas egységét erősítik, finom eszközökkel. A film zeneszerzőit kicsit feljebb már megemlítettem. Másik János és Szemző Tibor – remekül eltalált – melódiáinál témánk szempontjából fontosabbak a filmben valós időben és térben elhangzó (diegetikus) zenék. A történet kitüntetett pontján felcsendülő dallamokat feLugossy László és zenésztársai, Kokó, Lois Balast, Lois Viktor szólaltatják meg. Ezzel is hozzájárulnak ahhoz, hogy ezek a zenék megmaradjanak a kollektív emlékezetben.

Az hazai kortárs alternatív zene egyik legnagyobb ikonja, Lovasi András eleddig egy filmes főszerepet mondhat magáénak. Elmondása szerint ez már így is marad. Ennek egyik oka az lehet, hogy Pálos György 2006-os független filmje, a Sztornó középszerűre sikeredett csak. Ilyen módon egy nemzedéki közérzetfilm jókora ziccerét hagyta ki. Holott túl nagy truvájra nem lett volna szükség ahhoz, hogy a harmincas gimnáziumi történelemtanár drámáját átélhetővé tegyék az alkotók. Lovasi akár magénak is érezhette a rá szabott szerepet, hiszen a Kispál megalapítása előtt még tanárnak készült. A panellét mindennapos gyötrelmei (gyerekestől, gyanakvó feleségestől, APEH-estől) sem ismeretlenek számára.

A kisrealizmus azonban célt téveszt, a főszereplő nem találja a hangot.

Határozott rendezői koncepció híján pedig magára is marad. Komfortzónájából jócskán kilépve, korlátozott színészi képességei okán a Sztornó csak egy izgalmas kísérlet maradt. Hiába a vérprofi szereplőtársak (Tóth Ildikó, Kovács Patrícia, Lázár Kati, stb.) és az underground zenék (Erik Sumo Band, Kispál-átiratok, Végső Zoltán). Így az igazi ezredfordulós generációs közérzetfilm ekkor még nem készül el, csak majd’ egy generációval később, Reisz Gábornál.

Sztornó (2006)

Írásom végére hagytam a Tarr Bélánál már hosszan tárgyalt Víg Mihály eseteit. Ha van olyan underground zenész, aki otthonosan mozog a magyar mozgókép világában, mint vissza-visszatérő szereplő, az ő. Sokan nem tudják, de első fellépése a magyar filmben, mikor nem zeneszerzői minőségében szerepelt, nem Müller Péter Sziámi Ex-kódexében volt. És nem is az Eszkimó asszony fázik című moziban, ahol egyébként szintén feltűnt. Első ízben 1982-ben, Gothár Megáll az idő című filmjében játszott, ahol Balatonos zenésztársával, Hunyadi Károllyal együtt muzsikált az iskolai bulizenekarban. (Az már csak hab a tortán, hogy a főszereplőt alakító Sőth Sándor a Spenót nevű szintén underground bandában játszott akkoriban.) Innentől fizikai szerepléseiben egy jó hosszú szünet következett, és a feljebb már tárgyalt, Tarr Bélával közös együttműködés időszaka volt ez. Idén azonban két, jelentős magyar filmben is megjelent újra. Előbb Fliegauf Bence Rengeteg – Mindenhol látlak című munkájának egyik epizódjában, majd a nemrég bemutatott Eltörölni Frankot című Fabricius Gábor-opusban is. Utóbbiban egykori sorstársával, Pajor Tamással együtt teszik tiszteletüket. A dolog pikantériája, hogy Pajor volt az, aki magával csábította a Hit Gyülekezetébe, ahonnét Víg később keserű csalódások közepette kilépett.

Kopaszkutya filmbéli története és a mű valós kultusza egyaránt azt példázza, hogy a hitelesség önmagában nem a siker garanciája. Viszont

lámpásként világítva mutat utat és példát sok-sok generációnak.

Megmutatja, hogy nem a kompromisszumok tengere a szabadság és az igaz művészet kibontakozási terepe. Az igazi fejlődés, a valós progresszió mindig a járatlan utat választva tör előre. És ez korok, rendszerek, politikai diskurzusok felett áll.

Azon lehet vitatkozni, hogy a hazai underground zenészek és a honi film együttműködései közül azok voltak-e a legsikerültebbek, legemlékezetesebbek, amelyeket fenti írásomban annak tartok. Arról sincs semmiféle humánértelmiségi kompromisszum, ne adj’ isten paktum, hogy mely alkotásokban hatott egymásra leginkább megtermékenyítően az underground zene és a magyar mozgókép. Arról viszont, hogy fent emlegetett művek, korszakok sok szempontból izgalmasak voltak, nem érdemes vitát nyitni. A semleges néző és kritikus szemével csak azt kívánhatjuk: még több ilyet!

Szabó Zsolt Szilveszter

Szabó Zsolt Szilveszter a szombathelyi BDF-en végzett mozgókép- és médiakultúra szakon. 25 éve foglalkozik filmekkel. Specializációja a sci-fi, a szerzői filmek, a zsánermozik szerzői változatai és a bizarr műfajkevercsek. Szívesen bíbelődik rebellis, besorolhatatlan alkotók műveivel. Kinematográfus istensége Tarkovszkij és nagyra tartja Enyedi Ildikó művészetét.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés