A 9. Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivál záróünnepségén egyrészt kihirdették a diákzsűri és a közönség szavazatai alapján legjobbnak tartott filmet (Öt törött kamera), amelyet a nézők a zárónapon ingyenesen tekinthettek meg, előtte pedig az iráni újhullám egyik legnagyobb alakjának, a börtönbüntetésre ítélt Jafar Panahinak Ez nem egy film című dokumentumfilmjét tekinthette meg a nagyérdemű. A két alkotásban sajátos helyzetjelentést kapunk a rendezők hazájának politikai és társadalmi állapotáról úgy, hogy mindketten saját pályájukat és/vagy életüket kockáztatják a film elkészítése érdekében.
Ez nem egy film
Jafar Panahit az iráni kormány 2010-ben hat év letöltendő börtönbüntetésre ítélte, és 20 évre eltiltotta a film- és interjúkészítéstől. Rendszerellenes filmjeivel és kijelentéseivel magára haragította az államot, s épp egy forgatás közben törtek rá a kegyetlen ítélettel. Amíg házi őrizetben várja fellebbezésének eredményét, a törvényt kijátszva meséli el legújabb forgatókönyvötletét. „Az olvasást és a színészkedést nem tiltották meg” – jegyzi meg a Cannes-ban, Berlinben, Locarnóban és számos nemzetközi filmfesztiválon díjazott és elismert iráni rendező.
Ahogy a cím is jelzi, ezúttal nem kerek forgatókönyvre húzott filmet készített. A cselekmény nem kitaposott ösvényen halad, nincs kitűzve semmilyen konkrét cél, egyszerűen csak meg akarja örökíteni rabságban töltött napjait. Ehhez híven leginkább improvizációt láthatunk, Panahi bármelyik pillanatban eltérhet hirtelen támadt ötletétől: bemutatni, hogy forgatná le következő filmjét, egy Csehov-novella adaptációját. Mindehhez segítségül hívja barátját, Mojtaba Mirtahmasbot, aki vállalja az operatőri és szórakoztatói szerepkört, de úgy is mondhatjuk, Panahival együtt viszi vásárra a bőrét.
A rendezőnek nem kell kimondania a nyilvánvalót, kimondják helyette mások: például a telefonban ügyvédje hangsúlyozza, mennyire törvénytelen a rendszer, Panahinak pedig egyet sem kell értenie vele, bőven elegendő bemutatnia dokumentumfilmjét. Munkáit mindvégig amatőr színészekkel játszatta el (DVD-n meg is mutatja A tükör és a Vér és arany két hétköznapi hősét), s most sincs ez másképp: egy nehéz időket átélő, filmrajongó rendező kerül a legújabb Panahi-film középpontjába. Egyáltalán nem akar színészkedni, inkább közölni, nem megtervezett díszletek között járkál, hanem saját lakásában, és ami a legfontosabb, a probléma nem megírt. Valós és éppen zajlik.
Rengeteg kollégája és ügyét fontosnak érző „civilek” álltak mellé. Tudja, ha az iráni filmkészítők (pl. Abbas Kiarostami, Ashgar Farhadi, Kiomars Pourahmad) együttműködésükkel átlépnek egy bizonyos határt, hozzá hasonlóan megüthetik a bokájukat. Így a film messze áll attól, hogy propagandisztikusnak hasson, Panahi nem kiált segítségért, csupán megmutatja, őt nem lehet megállítani. Fontosabb számára az elnyomás elleni harc, mint saját szabadsága.
Van egyfajta feszültség azokban az elsőre ártalmatlannak tűnő jelenetekben, amelyekben a rendező a mobiljával az erkélyről filmezi az utca forgatagát. Csendben, teljes átéléssel munkájának és hobbijának szenteli idejét, mégis törvényt szeg. Egyben ezek a pillanatok a legőszintébbek is. Az operatőr ügyesen veszi észre, hogy Panahit még az iPhone rossz minőségű felvételei is csodálattal töltik el, így hosszan forogni hagyja a kamerát, ugyanis ezekben a pillanatokban érezzük át leginkább az iráni kormány ítéletének súlyát.
A felvételek között szép számmal akadnak humoros jelenetek is, például a valaha készült legviccesebb szemétkidobást egészen biztosan itt láthatjuk. Hiába a tehetetlenség és a kilátástalan helyzet, a rendező ügyel arra, hogy a néző szórakozzon, és még véletlenül se nézzen az órájára. Az egyetlen probléma a filmmel, hogy ugyanolyan hirtelen ér véget, ahogy kezdődik: és ezt nem csak a játékidőre értem, de a forgatási lehetőségre is.
A felvételek egy pendrive-on, egy szülinapi tortában hagyhatták el az országot, hogy Cannes-ban bemutathassák őket. A nagy út megtételéhez nem kevés segítséget kaphatott, háláját azonban csak kipontozva, nevek említése nélkül fejezheti ki a film végén. Egy biztos: aki ilyen körülmények között is így tud filmet készíteni, azt nem lenne szabad korlátozni, sőt. Aki látott már Panahi-filmet, biztosan minden habozás nélkül ajánlja fel segítségét, lakását, nőjét, hogy újabb iráni műremek készülhessen el.
Öt törött kamera
A diákzsűri és a közönség által legjobbnak tartott dokumentumfilm a gázai övezetben több éve dúló harcokat mutatja be a palesztin oldalról, egy falusi farmer öt kamerájának szemszögéből. Emad Burnat legelső kameráját fia, Gibreel születésének alkalmából szerzi be, így a később politikai és háborús helyzetjelentéssé növekvő családi filmforgatás kezdetét egy újszülött felsírása jelenti. A boldogság nem tart sokáig, ugyanis a kis palesztin falu, Bil’in az izraeli telepesek terjeszkedésével elveszi termőföldjének jelentős részét. Az egy-kétezres lélekszámú település szinte minden lakója az utcákra vonul, hogy sérelmeinek és igényeinek hangot adjon.
A kezdés rendkívül izgalmas: Emad megmutatja a nézőknek öt törött kameráját, amelyek felvételein keresztül szeretne elmesélni egy öt év hosszúságú történetet. Mindannyian sejtjük, hogy a gépek nem gördeszkázás során vagy figyelmetlenség következtében mentek tönkre, itt bizony öt kincseket rejtő adatbányát birtokol a fiú. És elárulom, a néző elvárásait nem csak kielégítik, de felül is múlják az egyszerű mezőgazdasági munkás felvételei.
A cselekmény minden egyes kamera felvételein egyre inkább fokozódik, mígnem a tetőpont olyan magasságokig ér el, ahol a gép már nem lehet biztonságban. A fiú, a család és a falusiak folyamatos tüntetéseken vesznek részt, s bár először mindig békés célokkal érkeznek, az izraeli katonák eltúlzott válaszcsapásai viszont nem segítik a helyzetet. Füstgránátok és gépfegyverropogás telíti meg a teret, ahol a kamera, ez a kis célpont is megmentheti egy ember életét.
Öt év felvételében meglepően sok erőteljes képi anyag gyűlt össze, amelyek bár egyoldalúan, mégis valami nyers hitelességgel döbbentik rá az embert a Közel-Keleten zajló tarthatatlan állapotokra. Számos filmben nézzük végig szemrebbenés nélkül egy hadsereg kiirtását, amikor viszont a csak névről ismert rokon esik össze a kamera előtt egy ellenséges lövedéktől, nem csak a helyszínen áll meg az idő egy pillanatra. Rendkívüli bátorságra vall ez a film, minden egyes pillanatáért megérdemelne egy vállveregetést a rendező, de ez természetesen a legkevesebb.
Gibreel közben felcseperedik, s egyre inkább részt vesz a tüntetésekben és a harcokban. Végigkövethetjük egy kisfiú ráeszmélését a háború szörnyűségeire, s egyre inkább azon vesszük észre magunkat, hogy az ő helyzetéhez állunk a legközelebb. Belecsöppenünk egy hatalmas, emberéleteket követelő káoszba, aminek bár megismerjük törvényszerűségeit, okait sohasem érthetjük meg igazán. Csak míg mi az öt kamera esetének emésztgetésével felállhatunk a kényelmes karosszékből, addig a cselekmény végeláthatatlanul folytatódik, hogy majd egyszer Gibreel saját fia születésekor pár évre újra felvegye a fonalat a történetben.
