Magazin

Magyar Filmszüret: Egy életmű összegzése – Krasznahorkai László: Báró Wenckheim hazatér

Krasznahorkai László új műve a szerző regényéletművének összegzése. A gigantikus Báró Wenckheim hazatér majd’ minden fontosabb tartalmi- és stíluselemet felvonultat, amelyet Krasznahorkai több mint harminc éve tartó írói életfutása során kimunkált. Oldalszázakon keresztül példátlan mennyiségben sorakoznak elénk a magyar vidék mikrovilágát benépesítő szereplők és élettörténeteik, hogy aztán, amikor úgy rendeltetett, szinte kivétel nélkül mindannyian egy kíméletlen kottatár lajstromának tételeivé legyenek, és elfoglalják helyüket a „megsemmisült anyagok” rubrikában.

Olyan szerzővel állunk tehát szemben, aki különböző folyóiratok kihallgatótisztjeinek tett vallomásai alapján egyfelől a tökéletes mondatot keresi, másfelől pedig azt az egy regényt, amit valóban szeretett volna megírni. Habár a mondatalkotásban – mint egy tekhnében való jártasságban – az igen magas színvonalú kezdés ellenére is meglepően folyamatos a javulás, a Báró Wenckheim hazatér [BWH] is inkább az igény nyomait viseli magán, semmint annak beteljesülését, amint azt már a 20. oldalon érezhetjük egy fekvőrendőrhöz hasonló hatású zárójeles megjegyzésben elbotolva: a hőn áhított regény, vagyis a kudarc beismerése, hogy ez maximum ennyire és így megy, viszont talán valóban megérkezett. És ez a maximum – és vele ez az ennyire és ez az így – ez nagyon nem kevés.

A BWH egyben magába sűríti és ki is tágítja a korábbi Krasznahorkai-művek megírásához használt eszközkészlet legfontosabb elemeit. Szinte bárhol csapjuk is fel a könyvet, azonnal elénk tárulnak a látszólag a végtelenbe törekvő Krasznahorkai-mondatok, amelyeket egy jó ügyvéddel lassan talán már le is lehetne védetni, és amelyek egy ponton, jellemzően egy bekezdés vége felé, aztán mégiscsak feladják látszólagos végtelenbe törekvésüket, nyugvópontra érnek, és olykor még 1-2 tőmondatnak is hagynak helyet maguk után.

„…egész életében meg volt győződve arról, hogy ha valamiben támadhatatlan, akkor az az átgondolt, a világos, a befolyásolhatatlan értelmiségi alapállás, mely az észre, a tapasztalatra, a tudásra és egyfajta bölcs józanságra épül, és akkor most jön neki ez a valaki, és azt mondja, gyáva seggfej, és mindezt az egész város színe előtt, hogy ő, még hogy ő gyáva, meg seggfej, éppen ő, ez tényleg mindennek a teteje. Összecsapta az újságot, és ledobta a földre. Később egyszerűen kiviszi, gondolta, és „belebassza” a szemetesbe. Pont ekkor valaki mintha megzörgette volna odakintről az ajtaját.”

„az így kapott jelenetek pedig megfelelő operatőri technikát feltételezve sokszor beleférnének egy-egy elnyújtott, jól megkomponált snittbe.”

Ugyanilyen egyértelműséggel szembesülünk vele, hogy a ráolvasás-jellegű vallási szövegekkel rokon nyelvezet is megmaradt, sőt, csiszolódott, és egyszerre irtózatos sodrással avatja be az olvasót a misztériumnak tetsző történetbe, másrészt viszont egyszerre hat irtózatosan lassúnak, ahogy ez a történet lépésről lépésre, olykor inkább csosszanásról csosszanásra kibontakozik. A gyakran a szereplők szubjektív szűrőjén keresztül történő információadagolás módja és tempója a fenti mintázathoz illeszkedik, az olvasó ugyanis már másfél sor után érzi, hogy most be akarják vezetni egy rendkívül nagy műgonddal felépített valóságba, ahol ennek a valóságnak az alkotója minden apró részletet el(ő)gondolt, és nem egyszer meg is oszt vele – például hogy hányas pályaszámú M41-essel érkezett meg a báró. Mégis előfordul, hogy súlyos tíz-, sőt, akár százoldalak kell, hogy elteljenek, mire valamelyest tájékoztatást kap olyan ténykérdésekről, hogy adott esemény hol, mikor zajlott le, vagy egyik-másik szereplőnek mi a neve – például hogy a 2115-ös pályaszámú Hörgő mely településre hozta el a bárót.

A karakterek beszéd- és gondolkodásmódja, vagyis a mód, ahogyan egy – azért olykor mesterkéltnek ható – közléskényszertől indíttatva megnyilatkoznak, illetve ahogy belső monológjuk elénk tárul, továbbra is rendkívül realisztikus, és talán ez az a stilisztikai eszköz, ami miatt a Krasznahorkai-világok szereplőihez igen könnyű hozzáférni, igen könnyű őket megérteni, neheztelni rájuk viszont már ennek értelmében annál nehezebb. Rendkívül gazdag regisztertömbből választott idiolektusaik (ld. léc, srévizavé, rácsos linzert, korpulens, firlefrancos, kifarkolt, ékzaktúl,  HÓBELEVANC, természetszerűleg, ifóm, kelletett, bentfelé, olyand, dzsentlement egríment, stb.), az élőbeszéd hangsúlyának különböző, de szinte mindig egyértelműen meghatározható formáit jelző, vagy olykor mintha egy-egy arckifejezést helyettesítő, dőlt betűvel szedett szavaik („…ezt meg hogy értik, hogy amennyiben…”, „…természetszerűleg argentin…”), a tömörséget erősítő kontrakciók („…mert valahogy az egész nem a rendőrökre emlékeztetett, még kevésbé a tegnapi újságíróbandára, szedte ki a rongyokat és a fatáblákat…”), a sulykolások és ismétlések, gondolok itt elsősorban a beszédet kifejező igék kettőzésére („… ha szabad így fogalmaznia, fogalmazott így a hírszerkesztő…”, „…komolyan mondja, mondta komolyan most, pontosan így, hogy „szeretné a figyelmébe ajánlani”, és megjegyezné csendesen, jegyezte meg…”), a hétköznapiságot sugalló ellipszisek („…de képtelen volt bármit is tiszta fejjel, ült összeroskadva a konyhaszéken…”, „…odalép hozzá egy ennyire elegáns, ha ezt valaki ma reggel mondja neki, hát nem hiszi el…”), a leírás és a dialógus varrás nélküli összeillesztése („…inkább csak kísérték, tényleg, talán hogy biztosan elhagyja a várost, és mondja már meg nekünk, ha meg nem sértjük…”); mindezek együtt biztosítják, hogy megannyi szubjektum megannyi – egymástól olykor fényév távolságban lévő – nézőpontja, no, meg az ismert kereteken belül mindentudó elbeszélő mind kényelmesen elférjenek a szövegtestben.

Hozzávesszük mindehhez még a szereplők gyarlóságának, esendőségének állandó hangsúlyozását, és máris ott tartunk, hogy amikor a demokrácia végét diadalittasan a többiek arcába vágó, folyamatos hazugságtengerben fürdő, részvétlen polgármester, a regény egyik legvisszataszítóbb szereplője rosszul lesz, és kórházba kerül, azonnal részvétet érzünk iránta.

„…de akkor már a földön volt, a szék hangtalanul oldalra csapódott, s ő csak azt látta, hogy mekkora por van a falak mellett (…) amitől aztán az utolsó gondolata az volt, hogy szólnia kell a takarítóknak, mert ez a trehányság nem engedhető meg (…) porcicák a szegélyléceknél a falak mellett végig, ez egy nagytárgyalóban nem.”

Szintén visszatérő stiláris elem, hogy a karakterek megnyilatkozásainak nagy része monológ. A valódi párbeszéd igen ritka, a hallgatóság pedig igen sokszor minimális figyelmet tanúsít csupán, és olykor puszta kellékké alacsonyodik.

„…nem telt három napba se, mesélte a Csókos úti talponállóban, csak senki nem hallgatott oda…”

„…és azért, nézett végig azon a négy emberen, akik a helyiségben csak úgy felületesen, de azért mégiscsak odafigyeltek rá, az a harmincegy év…”

De már önmagában a regény utolsó sora, és itt sietek is leszögezni, hogy utolsó sor alatt természetszerűleg a tartalomjegyzék, avagy „TÁNCLAP” utolsó sorát értem, miszerint „De capo al fine”, már ez a felvezetés szerint a darabot eljátszó zenészeknek, vagyis esetünkben a regény szereplőinek szóló utasítás, hogy ugyanis akkor most még egyszer az egészet elölről, egyértelművé teszi, hogy a BWH egyáltalán nem kitörni kíván az életműből, hanem – az erényeket megtartva, a hibákat kijavítva – mintegy összegezni azt. Természetes hát, hogy most is keretes szerkezettel van dolgunk.

„meglehetősen elkendőzetlen a tény, hogy az európai migrációs válság kellős közepén járunk”

Bizonyos, más Krasznahorkai-művekben is fellelhető stilisztikai elemek a szokásosnál mintha valamivel nagyobb hangsúlyt kaptak volna a BWH-ben. A regény történetvezetésének strukturálása jellemzően bekezdésenkénti, gyakran szereplőváltással is együtt járó jelenetváltásokkal történik, az így kapott jelenetek pedig megfelelő operatőri technikát feltételezve sokszor beleférnének egy-egy elnyújtott, jól megkomponált snittbe. A rákövetkező részbe semmit nem ken át az azt megelőző hangulatából, és legtöbbször még csak egy árva kötőszó sem jelzi, hogy tovább szeretné gördíteni az elbeszélés menetét. Mintha folyton falnak ütközne a vonat, amiben ülünk, majd a következő pillanatban arra eszmélnénk, hogy már át is szálltunk egy másik szerelvényre. Szintén meglepőek a karakterek emberiességét hangsúlyozó ellentmondások: „…valami pont olyat választott a mocsadék, amire ő számított, vagyis valami váratlant, ami meglepi…”, vagy a Tanár úr töprengésében található „…olyan szenvedély, amely nem vezet sehová, mert egy szenvedély sehová nem vezet a dolog természetéből kifolyóan, így hát nem hagyom abba, és ez jól van így…”. A legnagyobb arányeltolódást azonban a korábbi regényekhez képest a humoros megjegyzések számában tapasztaltam, amelyek néhol szimpla karakterépítő jópofaságok („…na, de egy szónak is száz a vége…”, „…a Wenckheim névre nem kerülhet sár, legföljebb egy kevés sörhab…”), legtöbbször viszont a szatirikus társadalomkritika hangjai csendülnek fel belőlük.

„…meglátta a Penny Market feliratát a szemközti oldalon, ahogy a nyitás előtt pár perccel hosszú sor kígyózik előtte, nyilván azért, mert ma olcsóbb a fürtös paradicsom meg a félliteres Coca-Cola, meglátta, és elment a kedve a tudományos vizsgálódástól…”

„…mindenütt csak a panasz meg a nyomor meg az elégtelenségek (…) azok ott fönn csak egymással vannak elfoglalva, most is összeveszett az egyik elnök a másikkal (…) képesek voltak összeveszni, hogy melyiké legyen az a Lammorgina, aztán oda az ország, mert persze ezeket a menekülteket közbe meg egyik se akarja, dobnák őket tovább, az egyik a másiknak, mint a forró krumplit, meglátja az úr, az lesz a vége, hogy égni fog itt minden…”

És valóban.

werckmeister
Képkocka a Werckmeister harmóniákból

A BWH alaphelyzete szerint – ahogy a Krasznahorkai-regényekben általában is – a lét architektúrája alapvetően háborús jellegű. Az emberi viszonyokat az egymás dolgaiba avatkozás ellenségessé teszi. Az üldözők részéről folyamatos a fegyverkezés, a tenni vágyás, az agresszió, az üldözöttek pedig a nemlétező búvóhelyeket vagy adott esetben az úgynevezett kivezető utakat keresik, amelyeken azonban általában senki nem vezet ki senkit, úgyhogy jön, aminek jönnie kell: halál, erőszaktevés, világégés.

Annak tiszteletben tartásával, hogy a szerzői jognyilatkozat értelmében bármilyen regénybeli elem egybeesése a valósággal puszta véletlen, a BWH korunk Magyarországán, jelentős részében egy, Gyula helyén lévő és többé-kevésbé mindenben Gyulára hasonlító, a műben meg nem nevezett településen játszódik egy olyan időszakban,

„…amikor már nem működött semmi a fővárosban és a parlamentben és a bíróságokon és a rendőrségeken és a hivatalokban, és sehol az égvilágon nem működött már semmi ebben az országban, mert szétrohadt az egész…”,

A kissé háborgó hangvételű jognyilatkozat ellenére meglehetősen elkendőzetlen a tény, hogy az európai migrációs válság kellős közepén járunk:

„…mi lesz a Keletibe, megrohanják, mert meg fogják rohanni a menekültek, pillepalack, ételeszacskó, kisüveg, nagyüveg, visznek azok mindent, én nem tudom, ilyen koldusforma mind, nincs azoknak se egy haza, se egy tető, azt mondják, tényleg a fejük felett…”,

A regény szokatlan módon egyrészt elképesztő mennyiségű szereplővel dolgozik, akik szinte kivétel nélkül mind saját életúttal, problémákkal, jellemző szóhasználattal, kapcsolathálóval, érdeklődéssel rendelkező, hús-vér emberekként jelennek meg gyakran elmosva a főszereplők és mellékszereplők közötti határvonalat, illetve a jelentőségbeli különbséget is mondjuk Ibolyka néni rácsos linzertje és a szabadesésről való elmélkedés között. Másrészt két klasszikus értelemben vett Krasznahorkai-hős és a rájuk épülő két központi történetszál köré szerveződik, amely szálak csak lazán kapcsolódnak össze.

„A BWH ontológiai státusza szerint egy zenemű”

A Tanár urat az teszi tipikus Krasznahorkai-hőssé, hogy olyan emberek vadásznak rá, üldözik, akik akarnak másoktól valamit, miközben ő már nem akar másoktól semmit. Az egykori nagyság, a nemzetközileg elismert mohakutató éppen hátrál ki a világból, pont mint a Théseus-általános elbeszélője – jól megkomponált táncrendet követve. Miután elege lesz az információtúltengésből, élete szándékos kiürítését határozza el négy lépcsőben: 1. az információk 2. a kapcsolatok 3. a közvetlen élettér 4. az elme kiüresítését. Már-már azt mondhatjuk, természetszerűleg folyamatos üldöztetésben részesül: letámadja a lánya, a sajtósok, a motorosok, a takarítónő, aztán rárúgják az ajtót, miközben ő mindössze annyit szeretne, hogy hagyják egyedül.

Az üldözöttek ezen típusának mindig mulasztás a bűne, hogy tudniillik valamit nem tett meg, amit valaki szerint meg kellett volna tennie. A Tanár úr például elhanyagolta lányát, akinek viszont ez ellen „valamit tennie kell”. Az üldözött tételmondata remekül kijelöli a kontrapozíciót: „…a mohák csak vannak, és én is csak vagyok, és ez éppen elég…”. Végül addig provokálják, amíg megöli egyik zaklatóját, és innentől kezdve a maga választotta száműzetésből egy kötelező jellegű száműzetésbe kerül. Felgyújtja a Csipkebokor névre hallgató városrészt, az égő Csipkebokor-jelenetet követően csapások hada zúdul a városra, a végkifejlet pedig majd az egyiptomi cigarettát szívó rendőrkapitány kapitányságának felrobbanásával indul.

A Tanár úrnak mesélik először a hírt, hogy jön. A beharangozás, a messiásvárás szintén visszatérő téma a Krasznahorkai-regényekben (ld. Ézsaiást vagy Irimiást korábban), itt most talán az a legérdekesebb vonás, hogy a titokzatos báró hazaköltözésével kapcsolatban a sajtó, különösen a Blikk korbácsolja fel a kedélyeket ellenőrizetlen információk tömkelegét nyomva le az emberek torkán („…a dúsgazdag dél-amerikai báró elhagyta a fővárost…”), akik aztán hamar elkezdenek tényként tekinteni a mendemondákra.

A megváltójelöltet sokáig csak mások szemüvegén át látjuk, és annyit tudunk meg róla, hogy egyedül van, védelemre szorul, rosszul alakult neki az élet, és nagy bajban van, mert menekülnie kell egy adósság elöl, amibe romantikus alkatát kihasználva belehajszolták. Erőtlen, színtelen a hangja, nem evilági figura, aki folyamatosan zavarban van, üres a tekintete, rendkívül érzékeny, és utálja, sőt, megremeg, ha hozzáérnek. Saját akaratát nem tudja érvényesíteni, minimális jelenléttel bír, és tulajdonképpen csak sodródik az életben. Teljesen diszfunkcionális embernek látják, gyerekként kezelik. Már onnantól kezdve, hogy Bécsben felszáll a kelet felé induló vonatra, megfigyelés alatt áll. És hogy mi lenne maga a megváltás, amit ilyen helyzetben várnak tőle? Természetesen a pénz. A városba érkezésekor többezres tömeg, hintó és a tiszteletére rendezett műsorok fogadják, amikor pedig halála után kiderül, hogy vagyontalan volt, a város elöljárói még fizetnek is azért, hogy a fotósok kitöröljék a fogadásán készült képeket, a temetésén pedig egyedül a ceremóniát vezető, hazug pap vesz részt. A megváltás nyilvánvalóan elmarad, a megváltást várók világa pedig összeomlik az események súlya alatt.

„Kár, hogy nem lett kész kicsit korábban, talán akkor Bob Dylan sem lenne most ekkora slamasztikában.”

A BWH – a regény kezdetét megelőző néhány oldalas Figyelmeztetés értelmében – ontológiai státusza szerint egy zenemű, amelyet a mű világán belül Istennek számító karmester vezényletével játszanak el a szereplők. Az előadást egy autókonvojjal érkező titokzatos alak megjelenései teszik háromfelvonásossá, aki két alkalommal is önkényesen szünetet iktat be az egyébként szépen, folyamatosan előadott darabba. A történet ilyenkor egy csapásra megáll, a regény valóságának szerkezete megdermed, és mindent elural a félelem, hogy aztán minden ott és úgy folytatódjon tovább, ahol és ahogy abbamaradt.

A végítéletet a regényvilágon belül közvetlenül egy ellenzéki lapban megjelentetett, „A magyarokhoz” címet viselő cikk jelzi előre, amelynek a megjelenése ledönti a városkát úgy-ahogy egyben tartó polgármestert a lábáról. A cikk ismeretlen magyar szerző alkotása, aki egyszerre szólítja meg benne a magyarokért felelős gént, és kéri, hogy törölje el a magyarságot egyszer s mindörökre, illetve magukat a magyarokat, akik fölött fröcsögve tör pálcát. Állításai szerint magyarnak lenni egy betegség, totális gyökérség („…bármi rosszra gondolsz, ott vagy a magyarnál…”), a magyarról a létező összes rossz tulajdonságot el lehet mondani, miközben ő maga meg van győződve ezek ellenkezőjéről, a magyar történelem pedig nem más, mint szégyentörténet.

„…például a magyar azt hiszi magáról, hogy ő keresztény (…) aki segítségre mindig kész, ha bajba került emberekről van szó (…) megy a gátra, megy, és segít, és a legszívesebben a nyílt színen könnyekben törne ki, annyira megsajnálja önmagát, amiért ennyire segítőkész és áldozatkész, miközben semmi nem áll tőle távolabb, mint a segítőkészség és az áldozatvállalás, mert még egy ilyen közömbös népséget, mint a magyar, el se lehet képzelni (…) sima közönnyel mennek el a szerencsétlenség mellett…”

A cikk szerzőjének kilétére vonatkozóan csak találgatások hangzanak el a könyvben, van mégis két olyan szöveghely, amely a Tanár úrra enged következtetni. Az első a ’hungarocell’ szó etimológiáján alapszik, és a mű legelejéről származik, ahol a Csipkebokor nevezetű városrész területlegendáját olvashatjuk, és az derül ki belőle, hogy a világból kifelé igyekvő egykori tudósban visszatetszést kelt a ’magyar sejt’ kifejezés:

„…előbb a hungarocell, aztán a gaz, tisztára, mint egykor a honfoglalás, nézett körbe a Tanár úr, sehogy másként, úgyhogy ő, ismerte föl, a helyet, ahol innentől kezdve élni akar, egyedül a hungarocellnek köszönheti, melynek már a nevével is úgy volt, hogy sűrű, gazdag, végtelenül pontos és visszataszító jelentéshalmaza miatt, ha le kellett volna írnia, mindig csupa nagybetűvel írta volna le…”

A kottatárban található Felhasznált, megsemmisült anyagok lajstromában pedig szintén van egy sokat sejtető tétel: „a Tanár úr házának új tulajdonosa, aki a padláson kurkászva régi iratokra talált”.

satantango1
Képkocka a Sátántangóból

De a Tanár úr karakterétől eltávolodva is hemzsegnek a regényben a dicső múlt – értelmetlen jelen szembeállításra vonatkozó utalások. A szereplők egész siserehada körül kibontakozó minitörténetekben számtalan, egykori funkcióját elveszített tárgyat, területet, épületet látunk.

„…valóságos gazdagságra lelt, egy kincsestárra, mely a környékről begyűjtött deszkákból, széthajigált autógumikból, elhagyott, összeomlott tanyaépületek, egykor mezsgyehatárokat jelző, kifordult cölöpök, kátránypapír tekercsek, félredőlt, korhadó magaslesek, madárijesztők, rozsdás ekevasak, boronaágyak és kútfedőlapok, hajdani itatóvályúk és leszakadt gémeskutak, fűbe zuhant, útszéli imahelyek, horpadt bádogkrisztusok (…) még használható anyagaiból állt…”

A jelen a hajdan működő világgal szemben egy teljesen értelmetlen, kihalt, szegény városka képében jelenik meg, amelyet korrupt vezetői irányítanak, és ahol a rendfenntartást egy hol Helyierőknek, hol Igazak Szövetségének, hol védelmi egyletnek, hol névtelen bandának, hol városvédők szövetségének nevezett önbíráskodó, motoros parapolitáns alakulatra bízzák. A működésképtelen, értékvesztett világot annak rendje és módja szerint el is emészti a tűz.

A BWH bőven hagy maga után elvarratlan vagy csak félig elvarrott szálakat, amelyekről sokáig lehet majd töprengeni. „…kísértettörténetek nincsenek, hanem van a realitás, van a való világ, márpedig ebben joggal számíthatunk arra, hogy bármilyen szörnyű is, de valamilyen magyarázat adódni fog mindenre (…) majd holnap nyilván minden kiderül.” – kicsit így érzi magát az olvasó is a regény végére, hogy majd holnap, hátha majd holnap kiderül. Az viszont egyértelmű, hogy a korábbi Krasznahorkai-regények karaktereit, konfliktusait, filozofálásait magába olvasztó és egy még koherensebb egésszé gyúró, a gyakran játékos, önreflexív utalásokban bővelkedő és mind az emberi táj általánosságának, mind aktuális itt-és-most jellegének mély megértéséről tanúskodó Báró Wenckheim hazatér az életmű méltó összegzésének tekinthető. Kár, hogy nem lett kész kicsit korábban, talán akkor Bob Dylan sem lenne most ekkora slamasztikában.

(Október végén 1956-os forradalom és Zsigmond Vilmos emlékére magyar témájú tematikus hetet tart a Filmtekercs: a Magyar Filmszüret keretében a hazai filmélet aktualitásaihoz kapcsolódóan kritikákkal, elemzésekkel, toplistákkal és interjúkkal készülünk.)

Filmtekercs.hu

A Filmtekercs.hu Magyarország legnagyobb független online filmes lapja és a te kedvenc újságod.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés