Magazin

A kulisszák mögött: Tűzgyűrű

Tűzgyűrű jelenetkép

Tűzgyűrű jelenetkép

„Imádom a szörnyetegeket – mondja Guillermo del Toro –, és a kaijuk megteremtésének folyamata során szinte semmi mással nem tudtam foglalkozni. Magam köré gyűjtöttem a legkiválóbb szakembereket, concept artists-okat, illusztrátorokat, szobrászokat és tervezőket, hogy a végeredmény tökéletesen rettenetes legyen.” – Lássuk, hogyan készült a Tűzgyűrű.

A történet eredetijét a forgatókönyvíró Travis Beacham alkotta meg. Az ötlet akkor merült fel benne, amikor a Csendes-óceán partján, a valódi Tűzgyűrűben – korábban használt nevén a Cirkumpacifikus övben – tartózkodott. „Emlékszem, a Santa Monica-i parton sétáltam egy ködös reggelen, és egyszerre valami hatalmas, sötét dolog vált ki a látóhatár homályából. Szinte ugyanakkor világossá lett előttem, hogy az csupán a móló, de én egy pillanatra olyannak láttam, mintha egy hatalmas lény emelkedne ki a vízből. Nem mondhatnám, hogy egy barátságos valami benyomását keltette. Így indult… de önmagában ez még nem volt történet.”

A gondolat akkor alakult történetté, amikor Beacham elmesélte ötletét Thomas Tullnak és Jon Jashninak, akikkel korábban együtt dolgozott A titánok harca forgatókönyvén. „Lenyűgözött Travis ötlete – mondja Tull –, hogy az idegenek nem az űrből, hanem a saját bolygónkról kerülnek elő.”

„Az óceán sötétségbe burkolózó fagyos mélye ma is felfedezetlen terület – teszi hozzá Beacham. – Gyakorta hallani, hogy új fajok kerülnek elő, a kutatók nemrégiben még egy ősi, elsüllyedt földrészt is találtak, és a mélytengeri élőlényekről, melyek némelyike megdöbbentően nagy méretű, rendkívül keveset tudunk. Nem véletlen, hogy oly sok legenda született a különböző tengeri szörnyekről és mitikus élőlényekről. Benépesítettük az egész Földet, de az óceánok alja majdnem olyan távoli világ számunkra, mint egy másik bolygó.”

Del Toro hatalmas lelkesedéssel látott munkához, és ez a hév mindenkire átragadt, aki bekapcsolódott a munkába. „Guillermo már régóta az óriásszörny-filmek rajongója – mondja Mary Parent producer. – Minden adott volt hozzá, hogy szoros kapcsolatot hozhasson létre a közönséggel, hisz maga is a rajongótáborhoz tartozott. Monumentális díszleteket épített és ugyancsak monumentális akciójeleneteket vezénylet le, olyanokat, amelyekkel a szívet is megérintette.”

Tűzgyűrű jelenetképMiután a jaegerek és kaijuk papíron már alakot öltöttek, a híres Industrial Light & Magic (ILM) szakemberei a rendezővel karöltve életet leheltek beléjük. „Rengeteget dolgoztunk a monstrumok karakterisztikáján. Mégsem ők a főszereplői ennek a filmnek. Titánok monumentális és brutális harcát látjuk, lábuk alatt hangyányivá törpülnek az emberek, akik, bár fizikai szempontból legparányibb szereplői, mégis hősei ennek a történetnek.”

A produkció a Toronto’s Pinewood Studios valamennyi csarnokát és műtermét igénybe vette, köztük a világ két legnagyobb alapterületű és belmagasságú filmstúdióját. Del Toro nem aprózta el a dolgokat: „Nagyon erős csatajeleneteket akartam, hogy valóságos hatást keltsenek. Ehhez az kellett, hogy a színészek átéljék a küzdelmet – magyarázza a rendező. – Ha mindent CGI-ben oldok meg, jócskán leegyszerűsítem a dolgokat, de én inkább úgy döntöttem, hogy megépítem a hatalmas gépezeteket. Az óriás szimulátorokban a pilótákat alakító színészek, s általuk a nézők is átélhetik, milyen is egy óriásrobot belsejében lenni. Én kipróbáltam, így bátran mondhatom: zsigeri élmény.”

Del Toro kreatív csapata nagyhírű művészekből tevődött össze. A illusztris társaság tagjai név szerint Francisco Ruiz Velasco, Wayne Barlowe, Stephen Schirle, Doug Williams, Hugo Martin, Tyruben Ellingson, Guy Davis, Oscar Chichoni, David Meng, Simon Lee, Raul Monge, Carlos Salgado, Keith Thompson, Simon Webber, Allen Williams és Rob McCallum voltak. Heteken át megbeszéléseket tartottak egy ablaktalan helyiségben, amelyet maguk között Tengeralattjárónak neveztek el. Itt ötlötték ki a lények méreteit, arányait, a formákat és a színeket. Del Toro megadott néhány paramétert, azután mindenki szabadjára engedhette a fantáziáját. A rendező egyik kikötése az volt, hogy kollégái az állatvilágból, azon belül is a hüllők osztályából és az ízeltlábúak törzséből merítsenek ihletet.

A kaijuk eltérő megjelenést és „személyiségjegyeket” kaptak, és megalkotóik egy-egy jellegzetes tulajdonságuk szerint különböző beceneveket aggattak rájuk. Így született meg a Késfejű, a Baltafejű vagy a Bőrhátú rém. „Élő-lélegző fegyverek ezek – magyarázza del Toro –, harci kóddal ellátott, taktikai intelligenciával felruházott vérszomjas óriáshüllők és -rovarok. Amellett, hogy minden egyes testrészük valamely pusztító célt szolgál, a szörnyetegek még tanulékonyak is: valamennyi ütközetből tanulnak valamit, és minél több csatában vesznek részt, annál ütőképesebbé, harcedzettebbekké és intelligensebbekké válnak.”

A kaijukat megalkotó brigád tagjainak többsége a jaegerek tervezésében is részt vett. „Az ember számára az egyetlen esély a túlélésre – mondja Beacham –, ha a kaijuknak a saját fegyverükkel vág vissza, vagyis ellenszörnyeket kreál.” Akárcsak a kaijuk, a jaegerek is egyediek: megjelenés, funkció és harcmodor tekintetében minden darab különböző. A hajdan erősnek látszó jaegerhadból néhány év múltán csupán négy túlélő robot marad. Az Amerikai Egyesült Államok gépe, a Gipsy Danger afféle klasszikus pisztolyforgató, egy vadnyugati mesterlövész gigantikus acélköpenyben, amely a közelharcban is jeles. John Wayne és egy birodalmi lépegető keveréke. Az orosz Cherno Alpha egy T-szériás jaeger, böhömnagy nukleáris reaktor, a legtermetesebb és legöregebb a túlélők között. „Maga a nyers és brutális erő” – mondja Thomas Tull. Kína Crimson Typhoonja igazi keleti harcművész, és az egyetlen háromkarú, hárompilótás jaeger, az ausztrál Striker Eureka pedig a legfiatalabb, leggyorsabb és legjobban manőverezhető robot.

Tűzgyűrű jelenetkép: Rinko KikuchiHabár a jaegerek csupán a moziban kelnek életre, szerkezetük és mechanikájuk majdnem olyan gondossággal készült, mintha valódi bevetésre szánták volna őket. „Valóban működőképes jaegereket terveztünk – mondja del Toro. – Megrajzoltuk és funkcionálissá tettük a belső szerkezetüket: elkészítettük a dugattyúkat, reléket, sebességváltót, hajtóművet és minden apró mechanikai elemet. Ezt követően terveztük meg a külsőt: hol legyen rajtuk a bejárat, a lőrés, milyen legyen a szigetelés, a karosszéria stb.”

Miután a kaijuk és jaegerek tervei készen voltak, az ILM vizuális effektusokkal foglalkozó szakembereinek John Knoll vezette csapata a legmodernebb komputer-animációs technikák alkalmazásával egymásnak eresztette a szörnyetegeket. „Ez igen hosszú és összetett feladatot jelentett – mondja Knoll –, amely nem pusztán a figurák, de a környezetük életre keltését is jelentette: szimulálnunk kellett az óceán vizének hullámzását és habzását, amint a szörnyek felmerülnek a mélyből, a planktonok, az iszap és a hínár mozgását a víz alá került felhőkarcolókon… és így tovább. Minden egyes beállítás afféle effektuskoktél volt, amelynek mindegyikét külön ki kellett kevernünk.”

Del Toro nem bízott mindent az effektzsonglőrökre: „Egy valamirevaló filmbe hagyományos díszletek is kellenek, hogy valóságossá tegyék a látványt. A robotok fejének belsejében forgott jeleneteket úgy akartam elkészíteni, hogy a harc színész és néző számára egyaránt átélhető legyen. Megépítettük hát a jaegerek fejét: a körülbelül húsztonnányi kabin több mint hat méter belmagasságú volt, és folyamatosan mozgott egy hidraulikus szerkezetben. A kabint tartó állványzat a kamerával együtt négy emelet magas volt, és megállás nélkül mozgott, rázkódott, billegett és forgott a benne lévő emberekkel együtt. Ha a fej beindult, a kabin akár öt métert is tudott zuhanni. Az egészet úgy kell elképzelni, mint a vidámparkbeli játékokat.”

Ez a hatalmas építmény a torontói Pinewood Studios egyik legnagyobb műtermében készült el, számos kitűnő szakember, köztük Andrew Neskoromny látványtervező, Guillermo Navarro operatőr és Laird McMurray és Shane Mahan speciális effektus-szakértő hetekig tartó munkájának köszönhetően.

„A többtonnás masinát a szkafanderbe bújtatott színészek kezéhez, lábához és hátához csatlakoztattuk, és a hatalmas szerkezet a végtagjaik mozgását követte. Az egészet digitális mozgásrögzítéssel, trükkökkel is megoldhattuk volna, hogy a színészek szabadon mozoghassanak, de én azt akartam, hogy tényleg küzdjenek – mondja del Toro. – Így életszerűen viselkedtek, és valóban azokra a hatásokra reagáltak, amelyek érték őket: becsapódásokra, ütközésekre, rázkódásokra… a színészeimnek tetszett a buli. ”

A stáb tagjai közül akadt azért, aki szerint a kabinban átéltek nem egészen hasonlítanak a vidámparkbeli élményekhez. „Ezekre a felvételekre nem lehetett felkészülni – meséli Charlie Hunnam –, hacsak az ember nem ismer olyan konditermet, ahol egy elliptikusan mozgó kabinban hámokra felfüggesztve rángatják, majd nyakon öntik 800 liter vízzel…”

A víz elem főszerepet kapott a filmben, hiszen szörnyek és emberek háborújának színtere elsősorban a Csendes-óceán volt. A külső jeleneteket vizuális effektusokkal oldották meg, a belső terekben játszódó eseményekhez azonban az alkotók több ezer liter vizet mozgattak meg a stúdióban. Márpedig a közönséges robotok nem szeretik a vizet. Vízálló gépezeteket kellett építeni, amelyeknek megfelelően szigetelt a mechanikájuk. De nem csupán az építménynek, hanem a filmes eszközöknek, kameráknak, lámpáknak, vezetékeknek is egytől-egyig tűrniük kellett a rájuk fröccsenő, sőt zúduló vizet. „Amikor először szemügyre vettem az építményt, vágyakozni kezdtem rá, hogy én is irányíthassak egy jaegert – meséli Jon Jashni operatőr. – Ám ahogy működésbe hozták, és láttam a színészeket a vadul pörgő-forgó valamiben, amit időnként hatalmas hullámok borítanak el, már nagyon örültem neki, hogy jómagam a kamera túloldalán foglalok helyet.”

„Az extrém sportokat általában kényelmi viseletben űzik – teszi hozzá Idris Elba. – Ez is extrém sport volt, de a szkafandereinket nem nevezném kényelmi viseletnek. Harcra tervezték őket, nem wellness-hétvégre. Tudtuk ugyanakkor, hogy meg kell lenniük ezeknek a felvételeknek, hogy a nézők átélhessék, miképp érzi magát egy apró emberi lény a gigászi robotkoponya belsejében. Mi átéltük: testünkön a szkafander, azon a hám, alattunk az emelvény, amely folyamatosan rázkódott, remegett… percenként több hektoliter vizet nyomtak ránk… zsigeri élmény, valóságos kínzókamra volt.”

Molnár Kata Orsolya

Molnár Kata Orsolya a Filmtekercs.hu egyik alapítója, 2020 augusztusáig főszerkesztője. Geográfusként és filmtörténetre specializálódott bölcsészként végzett, PR-, branding- és marketingtanácsadóként dolgozik. Specializációja a képregényfilm, a sci-fi és a távol-keleti filmek.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com