Hazánkban a Rendíthetetlennel ismertté vált írónő első könyvében az amerikai sporttörténet egyik legeredményesebb versenylovának sorsán keresztül mesél kitartásról, önmagunkba vetett hitről és reményről egy olyan korban, ahol ezek a fogalmak hosszú évekig értelmüket vesztették.
Napjainkban, amikor minden sportágat egyre jobban áthat a profitorientáltság, a minél hatalmasabb pénzbevételek iránti vágy és egyre gyakrabban kerülnek nyilvánosságra korrupcióról szóló hírek, elég nehéz elképzelni, hogy volt olyan időszak, amikor a sport másról szólt. Volt idő, amikor a sport nem csupán magáról a versenyzőkről és a helyezésekről szólt, hanem az adott kor társadalmi és politikai dimenzióit is leképezte. A halhatatlan sportolók panteonjába a XX. század első harmadában több olyan nagyszerű sportember került, akik egy egész nemzet berendezkedését, lelkiismeretét és öntudatát képviselték a pályán.
Babe Ruth-ot, minden idők egyik legeredményesebb baseball játékosát, nem csak pályán elért eredményei miatt tartják a sportág legnagyobb alakjának. Az első világháború, illetve a spanyolnátha pusztításában vergődő USA-ban Ruth több lett, mint egyszerű sportoló: a küzdeni akarás példaképe lett 1918-at követően. Közvetlenül a második világháború kirobbanása előtt a boksz világában a színes bőrű, amerikai Joe Louis és a náci felsőbbrendűséget hirdető Max Schmeling összecsapása is jóval túlmutatott a ringen. A két ökölvívó harcában a demokrácia és a fasizmus első áttételes összecsapását láthattuk, emellett Louis az éledező afro-amerikai öntudat példaképe is lett. Négy olimpiai aranyérmen kívül sokkal többet jelentett Jesse Owens szereplése az 1936-os Berlini Olimpián, ahol az atléta egyeduralmával nyíltan megdőlt a nácizmus tétele az árja faj felsőbbrendűségéről.
A történelem eme viharos évtizedeiben a két világháború között a nagy gazdasági világválság idején nem egy bokszoló, baseball játékos vagy atléta öntött reményt az amerikai emberekbe, hanem egy versenyló. Seabiscuit az amerikai lovassport halhatatlan legendája, nem azért lett egy egész nemzedék példaképe, mert sok versenyt nyert, hanem azért, mert sorsában egy korszak teljes érzelmi palettája leképeződött. A válságban reményét vesztett, állandó létbizonytalanságban élő amerikai társadalomnak égető szüksége volt egy olyan példaképre, aki képes megmutatni, hogy mindig fel lehet állni a padlóról. Seabiscuit, ez az alacsony termetű, görbe lábú ló olyan állhatatossággal küzdött a pályán, hogy fokozatosan minden riválisát legyőzte. Olyan szív és győzni akarás dolgozott ebben az állatban, hogy a folyamatos sérülések és balesetek sem tudták megtörni, és mindig eggyel többször állt fel, mint ahányszor padlóra került.
Laura Hillenbrand egy történész alaposságát ötvözi egy krimi író meseszövésével és feszültség adagolásával, aminek eredményeként könyve egy végtelenül informatív és részletes, ugyanakkor magával ragadó és letehetetlen olvasmány lesz. A könyv első felében külön-külön bemutatja Seabiscuit tulajdonosát, trénerét és zsokéját, aminek következtében egy sokkal teljesebb és árnyaltabb képet kapunk a kor hangulatáról és társadalmi viszonyairól. Charles Howard, a saját erejéből milliomossá váló tulajdonos; Tom Smith, a Prérin nevelkedett szótlan tréner, és Red Pollard, a fél szemére vak nincstelen zsoké ugyanis gyökeresen eltérő társadalmi közegből érkezett, akiket ez a ló kovácsolt eggyé.
Nem mondhatnám, hogy túlságosan otthonosan mozognék a lóversenyzés világában, ezért a laikusok nevében tudok csak beszélni, de számomra rengeteg döbbenetes érdekességgel szolgált a Vágta. Az én fejemben a zsoké mindig egy alacsony kis emberke volt, aki semmi más funkciót nem tölt be, minthogy ostorral hajtja az egyre inkább elkínzott állatot. A könyv elolvasása után azonnal átértékeltem addigi álláspontomat, ugyanis Hillenbrand hosszasan taglalja, milyen önsanyargató, egészségre rendkívül ártalmas módszerekkel harcoltak azért, hogy elérjék versenysúlyukat, ami általában kevesebb, mint 50 kilót jelentett. A zsokék közötti ádáz harc verseny előtt (kit tud gyorsabban lefogyni), alatt (az alacsony presztízsű versenyek esetében nem volt ritka, hogy a futam alatt ostorral vagy ököllel ütötték egymást a jobb helyezés érdekében), és után is (kinek van esélye jobb nevű lovat megülni a következő versenyen) végtelenül kiélezett és kegyetlen volt.
A rengeteg gyötrelem, önsanyargatás és küzdelem mégis kifizetődik. Nem feltétlenül pénzben, ugyanis csak a legnagyobb nevű zsokék tudtak annyit keresni, hogy viszonylag jól éljenek. A kötöttségektől, mindennapi problémáktól, pénzügyi nehézségektől való elszakadás volt az, ami mindennél erősebben hajtotta ezeket a lovasokat. Arra a néhány percre, amíg ló és lovasa teljes összhangban vágtáznak, minden megszűnik létezni: „Az embert állandóan a szabadság foglalkoztatja, de béklyókat nyög. Tevékenységeinek és tapasztalatainak határt szab viszonylag gyenge és nehézkes teste. A versenyló lenyűgöző fizikai adottságai révén, megszabadítja a zsokét önmagától. Ahogyan ló és lovasa együtt száguld a pályán, pillanatokra eggyé válik az ember tudata és az állat teste, hogy létrehozzanak valami önmaguknál nagyszerűbbet”.
A Vágta az önmagunkba vetett hit, a kitartás és a folyamatos küzdelem krónikája, ami Howard, Smith vagy Pollard sorsában ugyanúgy leképeződik, mint Seabiscuit-ében. A könyv felemelkedésük és révbe érésük története, azonban Hillenbrand nem árul zsákba macskát és az Epilógusban, ha csak néhány oldal erejéig is, de megemlékezik arról, hogy Pollard és Smith is teljes nélkülözöttségben halt meg. A könyv legvégén a köszönetnyilvánítás során még egy meglepetéssel szembesülhetünk. Az ember bele sem gondol, de ezt az 1930-as évekbeli történetet ilyen részletességgel rekonstruálni elképesztő munka lehetett, az írónő pedig lezárásképpen rövid bepillantást enged a kutatás folyamatába.
Az Amerikában 2001-ben megjelent könyvből két évvel később már el is készült a filmváltozat, amit 7 Oscar-díjra jelöltek, köztük a legjobb film díjára. Gary Ross alkotása korrekt adaptációja a könyvnek, azonban néhány elemtől eltekintve, nem sok pluszt ad hozzá az eredeti alapanyaghoz. A film 140 perces hosszával megpróbálja megragadni a könyv grandiózusságát, azonban még így is csak a felszínt kapargatja. Hillenbrand könyvében egy-egy nagyobb futam megszervezése majdnem ugyanakkora kihívás és küzdelem volt, mint maga a verseny, a filmben ezt sajnos egyáltalán nem sikerült visszaadni. A futamok izgalomfaktora sem ütötte meg azt a mércét, amit a könyvben: a legjobb példa erre Seabiscuit idegtépően izgalmas páros csatája War Admirallal, ami filmen nem tudott olyan katarzist okozni, mint papíron. Ross filmje két dologban tud többet adni, mint a könyv: egyrészt a William H. Macy által játszott kommentátor karakterével, aki a könyvben nem ennyire hangsúlyos és emlékezetes figura. Másrészt John Schwartzman operatőr gyönyörű képeivel, amelyek képesek visszaadni a korszak hangulatát, az érintetlen természet szépségét, és a lovak fenségességét.
