Magazin Papírfény

Letűnt idők lovasa – Charles Portis: A félszemű

A félszemű különlegessége, hogy nem a vadnyugati szellemiség eltűnését, hanem egyszerűen annak letűnését ábrázolja. Charles Portis csúcsregényével egyszerre rombolja és építi a legamerikaibb műfaj, a western mítoszát; miközben a magányos pisztolyhős ellehetetlenüléséről számol be, annak legendáját is ápolja.

Ilyetén módon A félszemű kulcsfigurájának nem is a címszereplő, sokkal inkább a női főhős számít, hiszen a regényben talpraesett kislányként, illetve határozott, felnőtt nőként is megjelenő Mattie Ross nemcsak a modern korszakváltást testesíti meg egy személyben, hanem a kettős írói célkitűzést is. A kotnyeles bakfis alakja – aki nem tágít az apja gyilkosát kézre keríteni igyekvő „fejvadászok” mellől – már alapjában véve is műfajidegen szemszöget kínál fel a befogadónak, s a rendhagyóságot csak fokozza, hogy az ifjúkori Nagy Kalandra Mattie már banktulajdonosnőként emlékezik vissza. Az emancipáció térnyerését jelző, szókimondó nőalak ráadásul érett hölgyként sem tud lakatot tenni a szájára, így a vadnyugati történetet rendre megszakítja a politikai ügyekkel, vagy éppen vallási kérdésekkel kapcsolatos, igencsak elfogult véleményével. S kimondottan szórakoztató, ahogy a tényközlő sorok mögül alkalmanként felszínre tör, hogy a mélyen vallásos narrátor az arkansasi demokraták „tisztes népének” tagja, vagy hogy szerény meglátása szerint Hayes elnök „hitványul kijátszotta Tildent.”  Portis az olvasónak szánt kiszólásokkal egy olyan kettős szakmai identitással rendelkező karaktert teremt meg, aki nemcsak üzletasszonyként, hanem helytörténetíróként is meghatározza magát, s míg harsány női jelenlétével a mítoszrombolásban segédkezik, addig a lecsúszott Rooster Cogburn utolsó hőstettének írott forrásokkal alátámasztott megörökítésével már a mítoszépítésben jeleskedik.

Charles Portis leleményes megoldása, hogy a két – mint látjuk – egymással szöges ellentétben álló megközelítésnek megfelelően az apagyilkos utáni hajszát egy provizórikus történeti korszakba helyezi. Noha feltűnik számos helyzet (akasztás), foglalkozás (temetkezési vállalkozó) és eszköz (fegyverarzenál) a western kelléktárából, s az író meglepően realista attitűddel elidőzik a táborverések vagy a rajtaütések mozzanatain is, A félszemű világát már az időlegesség szele lengi be. A történet a polgárháború után játszódik, egy olyan korszakban, ahol az írott szónak már nagyobb becsülete van a kimondottnál, ahol a börtönöket fegyintézetnek hívják; de ahol még a gyógyszeres üvegen az áll, hogy „az oldat nem tartalmaz higanyt, valamint hogy orvosok és lelkipásztorok egyaránt ajánlják.” Bizonyos településeken már megjelennek a házszámok, míg mások még néhány ház szétszórt csoportjával is városnak nevezik magukat. A bűnüldözést pedig egyszerre segíti és akadályozza a törvény szava. A Csaktó Könnyűlovasok kizárólag az indiánok által elkövetett bűnügyekkel szemben léphetnek fel, ugyanakkor a seriffek keze már nem járhat el a rézbőrű területeken, így ott csak a szövetségi rendőrbírók intézkedhetnek. Nem is véletlen, hogy Portis a vadnyugat alkonyát szimbolizáló címszereplőt éppen egy szövetségi rendőrbíró bőrébe bújtatja, hiszen e foglalkozás ugyancsak az új időket előlegezi.

Rooster Cogburn első látásra tipikus pisztolyhősnek is tetszik, aki a letűnt kor emblémájaként a civilizáció térnyerését segíti elő, ám Portis keserű drámai töltettel a törvény emberének vergődésére koncentrál. A megbélyegzett múltú címszereplő már-már életképtelennek tetszik a változó világban: heti rutinjának része a lerészegedés, hol a polgárháború kiváltotta poszttraumatikus stressz, hol a védőügyvédek támadásai miatt. Rooster fokozatos ellehetetlenülését legérzékletesebben mégsem a bíróságon való megszorongattatásával, hanem két groteszk epizóddal ragadja meg a szerző. Az egyikben a címszereplő képtelen a munkaköltségeinek visszatérítését megcélzó papírmunka elvégzésére, így a kislány végzi el helyette a feladatot; a másikban Rooster Cogburn két fegyveres kollégájával bonyolódik gyermekded lőversenybe: pogácsákat próbálnak eltalálni, nem túl sok sikerrel.

Ám annak ellenére, hogy Charles Portis következetesen csorbítja a pisztolyhős megingathatatlanságába vetett hitünket, még nem tagadja el tőle a hőstettek véghezvitelét. Mert Rooster Cogburn amennyire elveszett az urbánus közegben, legalább annyira magára talál az indiánföldön folytatott embervadászaton. Így az egyszerűségében beszédes karakter–, illetve közegábrázolás mellett A félszemű hétköznapi fortélyokkal fűszerezett, józan összecsapásokat is tartalmaz; különösen borzongató a horrorisztikus elemmel is meghintett, kígyóvermes finálé.

De ugyanígy, a western-showműsorba tévedő lezárás is kijózanítóbb bármely stilizált naplementébe lovaglásnál. Mert Charles Portis nemcsak pazarul megidéz egy letűnt kort, hanem keserűen el is siratja azt; viszont közben egy percig sem feledi: a bárdolatlan vadnyugat legalább annyira kihatott az amerikai nemzeti identitás megszilárdulására, amennyire a gyermekkori Nagy Kaland a csonkalábú bankárnő személyiségére.

Charles Portis: A félszemű

Cartaphilus 2011.

Kiss Tamás

Kiss Tamás a Filmtekercs szerkesztője. Gimnáziumi tanárként mozgóképkultúra és médiaismeret, illetve történelem tárgyakat oktat. Rajong a western, a horror és a gettófilm műfajáért, valamint Brian De Palma és Sidney Lumet munkásságáért.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com