Magazin Papírfény

Szétnézni csodálkozással – Linn Ullmann: A nyugtalanok

Linn Ullmann Norvégia egyik legelismertebb kortárs írója, újságíróként és irodalomkritikusként is dolgozik. Fiatal korában többször is szerepelt édesapja, Ingmar Bergman filmjeiben – legújabb, önéletrajzi ihletésű regénye, A nyugtalanok neki állít emléket.

Omlett egy órakor. Epilógus. Halálos baszás az Eldorádó-völgyben.

Ezek a címek merültek fel a mesélő és apja között zajló beszélgetések alatt. Tervezték, hogy könyvet írnak együtt az öregedésről. A tervezés nagyon jól ment, a megvalósítás annál nagyobb nehézségekbe ütközött. Mire oda jutottak, hogy a beszélgetéseikből felvételek készültek, az apa már nagyon öreg volt, hamarosan meg is halt. Ullmann évekig a táskájában hordta a felvételeket anélkül, hogy meghallgatta volna őket. A kellemetlen, vontatott, recsegő felvételek pedig nemigen bizonyultak végül használhatónak. Ehelyett egy csodálatos, néha szívet szorongató, néha sírva nevettető memoárszerű művet kaptunk a kezünkbe, amelyet élmény olvasni, bármelyik múltbéli pontjába is visz bennünket az elbeszélő életének.

Linn Ullmannak (születési nevén Karin Beate Ullmann) több könyve jelent már meg magyarul (Kegyelem, Áldott gyermek, Stella zuhan stb.), egyik nagy példaképének Kertész Imrét tartja. 2006-ban, a Kegyelem című regénye megjelenésekor járt Magyarországon, amikor interjú is készült vele. A nyugtalanokban meg sem próbálja lineárisan felvázolni az eseményeket. Tisztában van az emlékek rekonstrukciójának lehetetlenségével. Képeket, fragmentumokat kapunk, a mesélő folyamatosan ugrál az időben, kalandozik, néha idézeteket szúr be, amelyeknek teljes lényegét csak jóval később értjük meg. Wolfgang Iser, a befogadás elmélet egyik neves alakja úgy tartja, egy regényben meg tudjuk találni azt a feltételezett olvasót, akinek az író a regényt írta. Ullmann nyilvánvalóan egy kreatív, és olvasásában aktív olvasót vár, aki hajlandó elengedni a gyeplőt és hagyni, hogy a mesélő mesterien navigálja véletlenszerűnek tűnő hosszabb-rövidebb részletekkel a figyelmét. A töredékek soha nem állnak össze egy egész koherens képpé. A teljes kép megalkotása az olvasóra marad, aki az üres szakaszokba beillesztheti saját tudását a két hírességről. De valójában nem szükséges semmilyen különösebb háttértudás ahhoz, hogy a regény élvezhető legyen. Akikkel mi találkozunk, azok úgysem a Google keresés eredményét hozó két elismert művész.

Az egyes életképek zavarba ejtően intim közelségbe hoznak bennünket ehhez a két emberhez, akik a valóságban Ingmar Bergman filmrendező és Liv Ullmann színésznő lenne. Bár az írásmód sokszor naplószerűen őszinte, éles képekkel dolgozik, az írónő elismeri az akkurátus, objektív portrék képtelenségét:

 „Ahhoz, hogy valós személyekről írjunk […] muszáj fiktíven ábrázolnunk őket. Úgy vélem, ez az egyetlen módja annak, hogy életre keltsünk valakit. Emlékezni annyit tesz, mint szétnézni, újra meg újra, szüntelen csodálkozással.” (269)

A nevén nem nevezett kislány szemén keresztül nézünk mi is körbe ámulva azon, hogy milyen lehet világsztárok gyermekeként felnőni. Bergmannak kilenc gyermeke született hat asszonytól, Liv Ullmann éppenséggel nem a felesége volt, inkább múzsájának nevezték. A kislány, majd a fiatal kamasz csípős iróniával áll hozzá a szülei hírnevéhez, majd a felnőtt nő lassan megérti, valójában milyen különös és egyedi viszony fűzi egymáshoz őket. A cinkos kukucskálás, amit számunkra lehetővé tesz olyan jeleneteket mutat, amelyek kellemetlenül hathatnak az idealizált zseniképre, amelyet róluk alkothattunk. Azonban azt sem mondhatjuk, hogy hiányzik belőle a tisztelet és az elismerés irántuk. Nincs benne harag a régi sérelmek miatt, nem szeretné aláásni a szülei jó hírnevét. De sokszor érezhetjük a kislány kétségbeejtő magányát, aki az apját csak nyaranta látja Fårö szigetén, anya pedig többször hónapokra magára hagyja színésznői munkái miatt.

Bergman filmjeiben sokat foglalkozott a halállal és az elmúlással. Ullmann könyvében azonban azt láthatjuk, hogyan viszonyul a kíváncsi, alapos, elismert művész a halálhoz, amikor az valóban szembe jön vele. Itt a halállal senki sem játszhat sakkmeccset, mert az utolsó pillanatig rejtve marad. Az asztalon csak az omlett áll minden nap egy órakor.

„A NŐ: Mindig olyan embereket ábrázoltál, akik a halálon töprengenek – a halál megjelenik minden filmedben, színházi rendezésedben és írásodban.

AZ ÖREG: Hm, úgy véled?

A NŐ: Tévednék? Nem foglalkoztatott mindig is a halál?

AZ ÖREG: De, talán igen, valamilyen formában, de nem túlzottan, sőt valójában elég kevéssé foglalkoztatott a halál.

A NŐ: Hát ez most meglepett.

AZ ÖREG: A halál mint kaland, a halál mint fantáziálás, igen, így foglalkoztatott, de soha nem vettem komolyan. Most azonban kénytelen vagyok komolyan venni.” (253)

Márki Zsófia

Márki Zsófia

Márki Zsófia a PPKE irodalomtudományi doktori iskola hallgatója, kutatási területe az adaptáció-elmélet, ami kiterjed irodalomra, filmekre és mítoszokra is. Kedveli az animációs filmeket, a sci-fi és fantasy zsáner is közel áll hozzá, valamint az obskúrus, kísérleti művek mind a vizuális művészetekben, mind a zene területén.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés