Megérkezett az új Sam Mendes, csak nő, és úgy hívják, Stacie Passon. Bárcsak ezt mondhatnánk a Kervárosi bordély után, de ennyi erővel bárkinek adhatjuk ezt a titulust, aki kertvárosi kisrealista drámában próbálja bemutatni az egyszerű, izgalmakat és fordulatokat már nem nagyon tartogató családi létet. A 2013-as LMBTQ filmfesztiválon még Szex, hazugság, kertváros címen futó film mától a mozik műsorán.
Passon filmjének érdekessége a természetesség, amellyel a leszbikus házaspár boldog, tökéletes családi idilljét bemutatja. Az Adéle élete vonalán továbbhaladva itt nem is téma a hogyan vagy a miért, egyszerűen csak van, és ez magától értetődik. Az még mindig csak begyepesedett, konzervatív nézői attitűd, hogy az ember valahol arra számít, ezt külön indokolni kell vagy legalábbis jelezni. Itt nem kell, sem az iskola, sem a szomszédok, sem a kollégák előtt.
Az viszont már nagyobb probléma, hogy a film elvész ebben a magyarázni nem akarásban, a bemutatás szükségtelenségében. Abby (Robin Weigert egyébként remek megformálásában) egy fejsérülés után szinte magához tér. Szó szerint felrázkódik a révületből, a nyugodt vegetálásból, és vele együtt vágyai is a felszínre törnek. Valami megváltozott: minden, ami eddig elfogadott, érthető volt, ami a mindennapok részét jelentette hirtelen megkérdőjeleződik, eltűnik. Abby pedig más nőkkel kezd találkozni, alkalmi szexuális kapcsolatokat kialakítani, míg végül egészen addig jut, hogy ő maga kezd el eszkortszolgáltatásokat nyújtani kimondottan nőknek.
Körülbelül eddig még érthetők is voltak a motivációk, innen aztán végképp elszállunk. Gazdag, felső középosztálybeli, szép nő gyakorlatilag semmi előzmény nélkül luxusprostituált lesz. Nem prűdség, ha csodálkozunk, hiszen mindez érthető lenne, ha nem csak mi tennénk hozzá, amit gondolunk, hanem a film is akarna mondani valamit. Annyira gazdag Abby karaktere, hogy megállíthatatlanul elindul a fantáziánk, bármit képzelhetünk köré, de valamiféle rendezői koncepció mégis hiányzik. Az nem megoldás, hogy egy toposzszerű helyzetet és a már rég ismert viszonyokat belehelyezem a filmbe, aztán hagyom őket, mert a néző majd csak kihoz magából valamit. Az nem megoldás, hogy az események annyira abszurdak, talán felforgatóak is, hogy nem kell indokolni semmit.
Passon tehát hagyja, hogy minden magától működjön, de az önműködő folyamatokhoz nagyobb realitásra lenne szükség, még ha ezt a realitást inkább pszichológiailag értjük is. Egy filmnek éltetője lehet a kevés magyarázat és a nézői fantázia, de buktatója a rendezői koncepciótlanság.
Bár lehet, hogy mindezt a sorok írója látja rosszul, és a Szex, hazugság, kertváros rendezője korunk egyik sajátos jellemzőjét fogta meg az új Ozon-filmmel egyetemben, ahol szintén különösebb magyarázat nélkül maradnak az események. Ráadásul mindkét filmben életszakasz-váltás következik be, szereplői válságban vannak, hiszen a Fiatal és gyönyörűben Isabelle serdülő- és felnőttkor határhelyzetében él, míg Abby életközépi krízissel szembesül. Ez az egyetlen szál, amire Passon utal, mert láthatóan a párkapcsolatok törvényszerűségéről, azok elhalásáról, megújulásáról és az esetleges kimenetelekről, a kivitelezhető megoldásokról próbál értekezni, meg arról, hogy különös helyekről szerezhetünk energiákat az apátián való túllendülésre. És eszünkbe juthat a Sleeping Beauty is, mert az pedig egy furcsa valóságra ébredés-sztori, ami párhuzamba állítható az agyrázkódás miatti eszméléssel, de ott annak célja, tétje van.
Miért is kell tehát eszkortozni? – marad meg a kérdés. Mert pénz kellene? Mert hiányzik a szenvedély? Mert túl nagy az unalom? Mert jó lenne segíteni másokon? Az elsőre nincs szükség, az utolsó pedig egyértelműen feledésbe merül a Szex, hazugság, kertvárosban, pedig pont ezeknél lenne indokolt a test áruba bocsátása. Milyen szép is lett volna az altruisztikus vonal megtartása úgy, ahogy azt például A kezelésben láttuk.
Sajnos, ezek mind elmaradnak, így az elegáns kivitelezésű képivilágon és az extrém, megbotránkoztatni szándékozó történeten kívül alig marad valami. De végül is maradjunk a párkapcsolati válságnál, és jöjjünk ki belőle újult erővel, csakhogy elegendő-e mindez? Talán kevesebb súlytalanság, kevesebb céltalanság, több jelentőség és több atmoszféra kellett volna. Így az egész csak szépen felragasztott matricák egymásutánja.
