Magazin

Locarno 2017: Feledéssel szabadon – Freedom

Jan Speckenbach legújabb filmje a Locarnói Nemzetközi Filmfesztiválon debütált. A Freedom egy elhasznált, de annál aktuálisabb témát,  a „szabadságkeresést a nyugati társadalomban” boncolgatja – frissen, hatásosan és reflexív formában.

Amikor már a Semmi fáj

Speckenbach eddigi rövidfilmjei (The Other Day in EdenSparrows) és egészestés alkotásai (Reported Missing, Freedom) egyaránt a hiányról szólnak. Előző Reported Missing című filmje azt sugallja, hogy egy 16 éves lány elhagyja az otthonát. Az idei Freedom szintén egy családját hátrahagyó nőről szól, aki akárcsak egy modern-posztmodern vagabond, nekiindul végzetének.

Michelangelo Antonioni, Orson Welles, Fassbinder és Tarr Béla mind olyan alkotók, akik szinte egész életművükben a hiányt, az ürességet avagy a Semmit tematizálták. Király Jenő érzékletesen mutat rá a modern-posztmodern identitás-kérdésére, amikor azt írja: „A modern azzal foglalkozik, amit akar, a posztmodern azt keresi magában, aki tudná, hogy mit akar.[1] Hasonló témában, de teljesen más hangnemben szólal meg az elmúlt évekből két német film is: Sebastian Schipper Victoriája a thriller, Maren Ade Toni Erdmannja pedig a vígjáték műfajában okozott jóleső meglepetést.

Speckenbach Freedomja – akárcsak a fent említettek – a szabadság univerzális működési mechanizmusát boncolgatja, amelynek része az elidegenedés. Julia Kristeva szerint az elidegenedés attól a pillanattól veszi kezdetét, amikor az egyén különbözősége tudatossá válik, amikor az önreflexió a színre lép. Az idegen így rendelkezik a távolsággal, amely képessé teszi őt arra, hogy láthassa magát és másokat.[2]

A fenti szerzők, és külön öröm számomra, hogy Speckenbach is, képes elérni, hogy valóban átéljük az elidegenedést, amelynek előfeltétele, hogy valaha „bent” voltunk és nem „kint”. Azaz, ha a film egy pontján a szereplők a lehető legteljesebb módon élvezik szimpátiánkat és empátiánkat, akkor és csak akkor vagyunk képesek a kitaszítottságukat is átvállalni (ellentétben Mundruczó Kornél Jupiter holdjával, ahol az első fázis elmarad, mint a legtöbb Mundruczó-filmben).

Stoppal a világ körül

A Freedomban a főszereplő nő, akinek a neve nem is fontos, legyen Nora (Johanna Wokalek), felül egy távolsági buszra. Elalszik, továbbmegy, végignéz egy rablást, de nem avatkozik közbe, elmegy. Stoppol, sétál, alkalmi kalandokba keveredik, szobalánykodik egy hotelben. A road movie-k nagy része a válaszkeresésről szól. A kétségbeesett kiútkeresés, a társadalom által kínált szerepekben való pillanatnyi önfelismerés és kiábrándulás ismétlődő megtapasztalása a modernizmustól kezdődően, a kortárs európai film egyik domináns témája.

Nora olyan, mintha a nyugati kultúrából mára már szinte teljesen hiányzó rítusokat, szertartásokat teremtené meg saját maga számára. Ügyvédként, anyaként, feleségként sodródott a különböző szerepek között, mindenféle tudatos megújulás nélkül. Nora keveset beszél, azonban egyéb módon folyamatosan kivetül a lelki állapota. Van, hogy szó szerint a falra vetül arcközelije és szembenéz velünk, van, hogy ókori idézetek, vagy éppen Purcell barokkja által.

Mások tulajdonának, mások szellemi és anyagi javainak, idegeinek és idejének sérelmére elkövetett attrakció…[3] – írja Pálfalusi Zsolt a performanszról. Nora a vásznon többször performerré válik, nem másoktól kölcsönzött frázisokkal, hanem elemi erővel, öntudatlanul kérdőjelezi meg a társadalom működését. A performer ösztönember, aki reagál a múló pillanatra és ezzel hat a környezetére.

Fojtogató melankólia

Az egyetlen számomra részben csalódást okozó elem, a film melankolikus, szívet marcangolóan nehéz hangulata. Sejtem, hogy felnőni nehéz. Önmagunkat keresni még nehezebb. Néhány jelenetben azonban úgy tűnt, keresi az utat a rendező azoknak a pillanatoknak a megjelenítésére a nehézségek közepette, amelyeket például a Toni Erdmann nézése során átélhettünk: az önfeledt, gondtalan vagy éppen szarkasztikus örömre. Ezek a jelenetek a Freedomban azonban sohasem érték el, hogy elmosolyodjunk a vászon előtt, pedig voltak percek, amikor nagyon jót tett volna a filmnek.

Szeriális végtelen

Nehéz nem filozofikusan írni a filmről, hiszen áramlik belőle ez a fajta hozzáállás, ami nem is csoda, hiszen maga Speckenbach filozófiát is tanult többek között. A folyamatosság, úton levés, nem csak formailag, de mint életszemlélet is határozottan jelen van a filmben.

Speckenbach egyik legtalálóbb megoldása a film időkezelése. A cselekmény ugyanis nem ott kezdődik, hogy Nora elhagyja otthonát. Ezt a jelenetet a cselekményidő körülbelül kétharmadánál látjuk. Hogy miért? A rendező egy interjúban foglalta össze. Speckenbach az „először a válaszok, aztán a kérdések” megoldással élt. Azaz miután már megismertük a karaktereket, elkezdtük átélni és megérteni, honnan jöttek, miért változtak bármilyen irányban, csak azután kapunk részleteket. Így, érintve a nemek közti konfliktusokat is, sokkal inkább azon gondolkodunk a film folyamán, kellő tudás hiányában mindenféle erős prekoncepció vagy sztereotípia nélkül (ajánlom megnézésre ezt a reklámot, amely néhány ponton hasonló kérdéseket feszeget), hogy hogyan változnak Noraban a dolgok és nem azon, hogy miért. Azzal, hogy elcsúsztatja a cselekményt annak valódi kronológiájához képest egyfajta körkörösséget és folyamatosságot sugall.

Ahogy haladunk előre a cselekményben, a filozófia szorosan összefonódik a szimpátia és empátia fogalmával. Nora férje (Hans Jochen Wagner) két, anya nélkül maradt gyermekével keresi a válaszokat, igyekszik továbbélni. Kettejük között úgy tűnik, erősebb a kapcsolat most, hogy már elváltak útjaik. Speckenbach rájött, hogy önmagában azzal, ha a film klasszikus időkezelésén változtat, nagyban hozzásegíti a a nézőt ahhoz, hogy az igazságot egy törékeny és finom igazságnak értelmezze, legalább egy pillanatra megfeledkezve általános prekoncepcióitól.

A szabadságkeresés örök,

és erre a Freedom nyíltan utal. A film főcímét követően rögtön egy múzeumban találjuk magunkat, Cavaraggio a szemünk előtt, Vergilius a fülünkben. Nora többször idéz az Aineiaszból, mindig ugyanazokat a sorokat. Majd egy ponton szimbolikusan is iszik egy folyóból, akárcsak a görög mitológiában a holt lelkek a Léthé vizéből, hogy elfeledjék múltjukat és felkészüljenek egy másik, talán szabadabb életre. Ijedt, bizonytalan, de határozott, átlényegült a jelenet, mégis természetes. Olvastam erről a jelenetről Byron és Sylvia Plath társaságában, de soha ilyen hétköznapin nem éltem át. És ilyen az egész film, amely egyben a legnagyobb érdeme: naturalisztikus, ezért hiteles, ugyanakkor egy finom és abszolút nem erőltetett parabola tűnik fel a háttérben, amely további kutakodásra, önelemzésre és újranézésre invitálja a nézőt.


[1] Király Jenő: „Identitásproblémák”. Király Jenő: A film szimbolikája. A fantasztikus film formái II/2. Budapest – Kaposvár: Magyar Televízió Zrt. – Kaposvári Egyetem Művészeti Kar Mozgóképkultúra Tanszék, 2010. pp. 177–178.

[2] Julia Kristeva: Önmaga tükrében idegenként, Napkút Kiadó, Budapest, 2010. pp. 10.

[3] Pálfalusi Zsolt: Ki lennék a helyedben? – elmélkedések a performanszról. In: “…gloria mundi”: Czeferner Szilárd emlékkönyv. (szerk. Hack-Handa József, Pintér Róbert) Budapest: Szerzői Kiadás, 2011. pp. 205.

Avatar

Szin Karolina

Szin Karolina az ELTE filmtudomány szakán végzett, majd grafikai- és product design tanulmányokat folytatott, többek között MOME-n. Jelenleg a filmgyártásban dolgozik. Szereti a szép grafikájú filmeket, animációkat (Tomm Moore, Sylvain Chomet, Gabrielle Vincent munkái), a magával ragadókat (Iñárritu, Jamin Winans), a kortárs magyart, illetve az ehhez részben viszonyítási pontként szolgáló rendszerváltó alkotásokat. szin.karolina@gmail.com

Podcast

Hirdetés

Hirdetés

VlogTekercs

A melodráma igenis több a túlcsorduló érzelmektől. Viszont ehhez vajon az kell, hogy a szerelem beteljesületlen maradjon?

A VLOGtekercs ehavi adásában Spike Jonze A nő és Marc Webb 500 nap nyár című filmjei kerülnek terítékre. Bemutatjuk, hogy a melodráma (minden felszínes vélemény ellenére) nem feltétlenül süpped középszerűségbe. A két film összehasonlításával kiütköznek a műfajban rejlő lehetőségek, valamint az is, hogy azon túl miben újítanak az alkotók.

Műsorvezetők: Énekes Gábor
Szöveg: Énekes Gábor
Vágó: Nagy Tibor
Főcím: Gyenes Dániel
Projektvezető: Nagy Tibor
Producer: Molnár Kata Orsolya