Ha már London, összeszedtük az öt legjobb Egyesült Királyságbeli rövidfilmet a BFI London Film Festival idei kínálatából. Mindben azonos a másság gondolata és mindaz, amit ez szül: harag, fájdalom, zavar, nevetés és felszabadultság.
Baby Gravy (r: Marley Morrison)
Morrison harmadik rövidfilmje egy frappáns és mély, ugyanakkor 12 perce ellenére egy kicsit túlhúzott alkotás. A helyszín egy egyszerű, országút menti étkezde, ahol a 30-as évei elején járó Brona barátnőjére vár. Ahogy Alex megérkezik, jó ütemben és hitelesen repkednek a mondatok, tartalmuk egy egészestés filmet is kitennének, mégis tökéletes egyensúlyban és megfelelő mélységgel néhány percben is hasonlóan erősre sikerülnek. Nagyon intelligens és finom ilyen téren a film, hiszen a maga hétköznapiságával válik annyira emberivé, hogy a néző rögtön elgondolkozik a hallottakon. És mivel még a két színésznő, Sophia Di Martino és Jade Anouka is szerethetőek, a kezdeti hideg zuhany fölöslegesen elnyújtott lezárása is megbocsátható. A Baby Gravy olyan fontos témákról közvetít gondolatokat, mint a homoszexualitás, a párválasztás, a gyermekvállalás és a nőkkel kapcsolatos szubjektív és társadalmi elvárások.
Have Heart (r: Will Anderson)
Will Anderson nem véletlenül BAFTA-díjas animátor. Munkái a kevesebb több elvet követve szinte minimalisták vizuálisan, mondanivalóban azonban hihetetlen mélyek. A londoni programban szereplő alkotása gyakorlatilag egy GIF kicsit továbbfejlesztett verziója. A történet egy looping GIF figuráról szól (azaz egy örökmozgóról), akinek annyi a dolga, hogy fel-le ugráljon, összeessen, majd szívecskéket pumpáljon a levegőbe. A kisfilm nagyon ötletesen és frappánsan teszi emberivé az egyre unottabb és fásultabb kacsaszerű figurát. A Have Heart egyrészt precízen mutat rá, milyen fárasztóan monotonná is válhat az ember élete egy rossz munkahelyen. Másrészt még ennyire alap technológiai szinten is felveti az AI kérdését: eljön-e a pillanat, amikor a gépek, a technológia megunják az emberek által rájuk erőszakolt világot?
Masterpiece (r: Runyararo Mapfumo)
A Masterpiece a legkönnyedebb és legviccesebb alkotása a mezőnynek. Mapfumo eszméletlen okosan és humorosan mutatja be egy művész és annak néhány barátja történetével a laikus ember és a modern művészet kapcsolatát. Biztos mindenki érezte már, hogy egy múzeum közepén álló mesterművet nézve semmi, de semmi nem jut az eszébe, azon kívül, hogy „ez most komoly?” Ismerjük azt a kényelmetlen motoszkálást, hogy most velünk van-e baj, mi vagyunk-e teljesen kulturálatlanok és gondolatmentesek? Ezzel a kínos helyzettel találja magát szembe pár barát, akik a kezdeti nevetésből pillanatok alatt eljutnak a német expresszionizmusig és a jómódú társadalom explicit kritizálásáig – hogy aztán egy bravúros kettős csavarral még azután is csak aranyosan mosolyogjon a néző, hogy a stáblista már percek óta lepergett.
Samira’s Party (r: Bijan Sheibani)
Mindenki tudja, hogy egy tinédzser élete nem könnyű. Akkor főleg nem, ha tetszik neki egy lány, nincsen apja, anyja pedig mozgássérült és csak egymásnak vannak a világon. Sheibani ügyesen és nagyon meghatóan mutat be egy anya-fia kapcsolatot, amelyből árad a szeretet, ugyanakkor olykor-olykor kitör belőlük az élet igazságtalansága miatti düh és feszültség. Egy dupla születésnapi ünneplés kapcsán pillantunk be Samad életébe, aki fiatal éveiben talán először kell, hogy édesanyja és egy másik lány között válasszon. Bűntudat, szégyenérzet, harag a helyzettel szemben. A pont megfelelő hosszúságú alkotás egy kellemes nyitott befejezéssel zárul, amely vagy így vagy úgy, de visszazökkenti a két karaktert az egyébként harmonikus mindennapokba.
Oksijan (r: Edward Watts)
Watts alkotásának kétségkívül az a legnagyobb ereje, hogy ha nem tudnánk, hogy valós történetet látunk, a szkeptikusságunk azonnal hiteltelennek bélyegezné meg a filmet. Egy menekült kisfiú többedmagával egy teherautó vagonjában próbál eljutni Angliába. A tizenvalahány férfi napokra össze van zárva, a sofőr pedig még akkor sem hajlandó kinyitni a vagon ajtaját, mikor a bent utazók lázas dörömbölésbe kezdenek az oxigénhiány miatt. Bár a menekültválság generálta emberkereskedelem egy gyermek szemén át könnyen átfordulhat hatásvadászatba, itt nem pontosan ez történik. Fontos téma, hatásos atmoszféra és jó ütemű történetfelépítés, mégsem hat annyira a nézőre a mű, mint tehetné. Az operatőri munka nem igazán hozza közel hozzánk a fiút, de az is igaz, hogy a rövidfilmes keretek ezt sokszor gátolják is. Megnézni mindenképpen érdemes, de inkább az üzenet és a felemelő befejezés miatt.
