Magazin

London 2017: Rövidfilmek Európán kívülről

Sokszor egy-egy rövidfilm nagyobbat üt, mint egy egészestés alkotás. Íme 4 Európán kívüli kisfilm Londonból, amit mindenképpen érdemes látni. Közülük is a japán And So We Put Our Goldfish In the Pool-t egyenesen kötelező megnézni!

Alapvetően három nagy csoportra lehet szedni az idei BFI London Film Festival rövidfilmes felhozatalát. Vannak az Egyesült Királyságból jövő alkotások, az európai kooperációk és az Európán kívüli országok kisfilmjei. Alább az utóbbi kategória legjobbjait szedtük össze. Egy ausztrál bácsi értelmet talál idős mindennapjainak, egy libanoni lány apja temetésén lázad, egy iráni nő megöli a férjét, négy japán lány pedig úgy dönt, hogy megtöltik az iskola úszómedencéjét aranyhalakkal.

Fysh (r: Billie Pleffer, Ausztrália)

Bár nem lehetetlen természeti jelenség, hogy halak hulljanak az égből, Pleffer bájos és szórakoztató rövidfilmje inkább az állat szimbolikus jelentése (örök élet, élet bősége) miatt nyit ezzel. Vagy egyszerűen csak arról van szó, hogy egy teljesen abszurd és humoros helyzetbe akarta ültetni a rendező a kertjében napozó, idős főszereplőt. Egy kedves kis kert, napozószék és egy hőségtől szenvedő, öreg bácsi. A nyugalom szinte lekúszik a képernyőről. Aztán lepottyan az égből egy hal, pont a bácsi kertjébe. Majd még egy és még egy. A film nagyon okosan von párhuzamot a melegtől ziháló karakter és a vízmentes környezetben szenvedő halak hanghatásai között. Egyszerre liheg ember és állat.

Noha eleinte inkább tudomást sem akar venni róluk, amikor az egész kertet elözönlik az égből jövő halak, a bácsi először slaggal próbálja életben tartani őket, majd jobb ötlete támad. A finoman szólva is alkonyát taposó bácsi felpattan egy biciklire és a kosárba rakja a halakat: irány a óceánpart! Igen ám, de ahhoz, hogy eljusson a vízig, fel kell tekerni egy eszméletlen magas lejtőn. Ahogy a burleszkre hajazó animációkat kísérő zene felcsendül, a bácsi pedig minden erejét összeszedve teker a hegytetőn, egyszerre nevetünk fel és értjük meg, hogy ez nem csak a halakról szól. Ahogy pár perccel korábban gyönyörűen hallatszott a filmből, hogy hal és bácsi valójában egy és ugyanaz, úgy itt is nyilvánvalóvá válik, hogy a halak megmentése egyenlő önnön öreg napjainak értelmet találásával. A katartikus befejezés pedig egyszerre szabadít fel állatot és embert.

In White (r: Dania Bdeir, Libanon)

Az apja temetésére hazatérő, fiatal Lara a család fekete báránya. A lány Amerikában él, művészként keresi a kenyerét, a fél haja fel van borotválva, ráadásul a család tudta nélkül egy zsidó fiú a vőlegénye. Bdeir végtelenül okosan és kegyetlenül mutatja be az első egy percben, milyen kontrolláló is Lara édesanyja. Ami kedves mozdulatnak indul, az kritikával végződik. Ami szeretetteljes nézésnek, az szemrehányásba torkollik. Mindez a több napon át tartó gyászszertartás közepette még fojtogatóbb.

Itt egy fiatal, okos és öntudatos nő, akit elnyomnak a hagyományok, a szokások és az elvárások. A rövidfilm közepén pedig kristálytisztán vetül elénk, mi is zavarja és frusztrálja annyira a lázadó Larát. Ahogy a tömjéntől füstölgő szoba közepén egy széken ül a rákényszerített fekete ruhában, lefésült hajával és a sarokban kuporgó szerelmével, a lányt összeszorítja a két oldal szülte hipokrácia. Bal oldalt a férfiak, Koránnal a kezükben, gyászéneket kántálva, feszülettel babrálnak. Jobb oldalt a nők, feketébe öltözve ugyan, de hatalmas csicsás műkörmökkel, gyémántkirakásos iphone tokokkal, felpumpált szájakkal, agyonsminkelt arccal cigarettáznak. Ennél élesebb nem is lehetne a hagyomány és a modern kor ütköztetése. Lara pedig nem bírja tovább és végre kiáll magáért.

Retouch (r: Kaveh Mazaheri, Irán)

A munkád: egy szerkesztőségben nap mint nap a nyugati nők képeit retusálod, hogy megjelenhessenek a helyi médiában! Így aztán tudsz egy-két trükköt, hogyan is javítsd ki a dolgokat. De mi van akkor, ha az életedről van szó? Meg mered-e húzni a plusz vonalat? És ha igen, mennyire tudod elrejteni a nyomokat? Maryam anya és feleség. Egy nap férje úgy dönt, hogy otthon végzi el a napi edzést. Az ártatlannak hitt ötlet azonban hamar drámai fordulatot vesz. A férfi túl nehéz súlyt próbál fekve kinyomni, a súlyzó pedig a nyakán végzi. Az életéért küzdő férfinek eleinte besegít a feleség, aztán valami megváltozik. Maryam eláll a súlyzótól és csak nézi, ahogy férjéből kiszáll a lélek.

A rövidfilm azonban innentől válik érdekessé. A nő tettei, hozzáállása, érzelmi állapota és az, hogy mennyire is képes megjátszani a dolgokat, egyszerre lenyűgöző és hátborzongató. Bár a közös családi életbe csak pillanatokra kukkanthatott be a néző, valamiért mégis azt érezzük, hogy Maryam oldalán állunk. Mintha egy börtönben ülő rab sosem próbálna megszökni, de amikor egy vihar miatt ledől a börtön fala, akkor kilibben a téglákon át. Az egészhez különös pikantériát ad a nő munkája is. Egyrészt felénk kikacsintás, hogy amíg Angelina Jolie csupasz vállát photoshopolja a nő, addig az otthonában holtan fekszik a férje – miatta. Másrészt finom társadalomkritika is egyben: addig minden szép és jó, amíg a nő testét ruha fedi. Hogy a lelkében mi is rejlik? Az magánügy.

And So We Put Our Goldfish In the Pool. (r: Makoto Nagahisa)

A japán alkotás nemcsak a szekció vagy a fesztivál, de konkrétan egész életem egyik legjobb rövidfilmje. Nagahisa majd fél órás munkája négy japán iskolás lányról szól, akik nagy unalmukban sosem tudnak mit kezdeni magukkal. Az életükbe pillantunk be fejezetekre bontva, mégis a hangsúly az életérzésükön van. Azaz inkább annak hiányán. A mű egyszerre pörgős, őrült, bájos, zavaros, vicces. És lassú, monoton, mély, komoly és olyan életigazságok jönnek ki a tizenéves lánykák száján, hogy mi csak ámulunk. A súlyos szavak telibe találnak a barátságról, a szerelemről, a szülőkről, az irigységről, az unalomról, a hiábavalóságról és az élet értelméről. Azaz inkább annak hiányáról.

A nem hiába Sundance nyertes alkotásban jók a színészek, nagyon jó a zene, amely pillanatok alatt pörget fel, ahogy éppen valamit kitalálnak a lányok vagy nyugtat meg, amikor egy-egy bevásárlóközpont padján elfeküdve szenvednek a semmittevéstől. Azon kívül, hogy gyakorlatilag egy nagyjátékfilmnyi élményt kapunk, az And So We Put Goldfish In the Pool legeslegnagyobb erénye az operatőri munka. Hiroaki Takeda eszméletlen szögekkel, kameramozgással és olyan ötletesen, frappánsan, pajkosan és sokszor videóklipszerűen tálalja a négy lány mindennapjait, hogy mi csak kapkodjuk a fejünket az operatőr kreativitásán. Egyszerre feel good, egyszerre nyomasztó, egyszerre vidám és egyszerre elgondolkodtató a film. Amelyet a Viemo-nak hála meg is lehet tekinteni. Erősen ajánlott!

Avatar

Kajdi Júlia

Kajdi Júlia az ELTE-n végezte el a filmes alapszakot, majd az Edinburgh-i Egyetemen a mesterszakot. 2014 óta tagja a ‘tekercsnek. Specializációja a thriller, a krimi és Alfred Hitchcock. Ő a Hírek rovat vezetője.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés

VlogTekercs

A szuperhősök már ezerszer megmentették a világot a moziban. Mi a helyzet a tévével?

A VLOGtekercs ebben a hónapban a képregényadaptációk közül azokkal foglalkozik, amik nem a mozit célozzák. A tévében és a streaming-szolgáltatókon sorra érkeznek azok a képregényfeldolgozások amik valamilyen módon különlegesek, ráadásul nem csak saját kategóriájukban. A szuperhősök már meghódították a teljes popkultúrát, beleértve a kiképernyőt is, most megmutatjuk, hogyan!

Műsorvezető: Németh Míra

Szöveg: Vida László

Vágó: Nagy Tibor

Főcím: Gyenes Dániel

Projektvezető: Nagy Tibor

Producer: Molnár Kata Orsolya