Magazin

Ha skandináv, akkor csak gonosz lehet – Mads Mikkelsen Hollywoodban

Végre a hazai mozikba is megérkezik Mads Mikkelsen dán bosszúfilmje, Az igazság bajnokai, egy újabb meghökkentő zsánerdarab és merész szerepvállalás a legismertebb dán színésztől. De vajon miért csak saját hazájában vagy Európában talál tehetségéhez méltó szerepeket? Miért nem tudnak mit kezdeni vele a tengerentúlon? A színészóriás amerikai karrierjének áttekintésével keressük a választ.

Kevés dán színésznek sikerült megvetnie a lábát Hollywoodban. Az egyik első úttörőként Brigitte Nielsent kell mindenképp megemlíteni, aki a 80-as években lett modellből olyan hollywoodi kaland- és akciófilmek emlékezetes ikonja, mint a Vörös szonja, a Rocky IV., a Kobra és a Beverly Hills-i zsaru 2., ám az ezt követő évtizedekben főként már csak tévés reality-kben, B-filmekben és az olasz Fantaghiro-sorozatban építette tovább karrierjét.

Még egy cikket mindenkinek!

A 90-es években berobbant Dogma-mozgalom óta a „dán film” kifejezés egy minőségi és gondolatgazdag szórakoztatást képviselő branddé nőtte ki magát. Éppen ezért Európa legboldogabb országának mozgóképei napjainkban is töretlen sikernek örvendenek, amit nemcsak a Még egy kört mindenkinek Oscar-díja, hanem a Skandináv Filmfesztivál népszerűsége, illetve az a tény is bizonyít, hogy az év hátralévő részében is dominánssá válnak a dán filmek (Az igazság bajnokai, A boldogság íze, Hajtóvadászat) a hazai mozikban. A bűnös című, dán thriller Netflixen debütáló, amerikai remake-je mégis arra késztet minket, hogy elgondolkodjunk arról, hogy az elmúlt évtizedekben milyen jellegű hatáskapcsolatok alakultak ki Hollywood és a dán filmművészet között. Háromrészes cikksorozatunk foglalkozunk majd több dán színész (köztük Mads Mikkelsen) és rendező hollywoodi karrierstratégiáival, illetve a dán sikerfilmek amerikai remake-jeivel.

A vele csupán névrokonságban álló Connie Nielsen érdekes módon előbb lett hollywoodi színész, minthogy szülőhazájában szerepeljen filmekben: a Gladiátor legfontosabb női karakterét, az ármánykodó Commodus testvérét alakítva vált ismertté, és négy évvel később debütált első dán filmjében, amin a Susanne Bier-Anders Thomas Jensen all star csapattal dolgozott (Testvéred feleségét…). Játszott honfitársa, Lars Von Trier A nimfomániásában, miközben változatlanul aktív a tengerentúlon is, sikerült megcsípnie például egy visszatérő szuperhősszerepet a DC-nél, az amazonok királynőjeként mindkét Wonder Woman filmben, illetve Zack Snyder Az Igazság Ligája című filmjének mindkét változatában tiszteletét tette.

Az HBO háza táján is találkozhatunk kisebb-nagyobb mellékszerepekben dán színészekkel.

A legtöbben a Trónok harca-beli sármos, morális szürkezónában kalandozó Jamie Lannister miatt tanulták meg Nikolaj Coster-Waldau nevét,

pedig már a 2000-es évek eleje óta dolgozik Hollywoodban: szerepelt Ridley Scott-produkciókban (A sólyom végveszélyben, Mennyei királyság), Paul Bettanyval teniszezett a Wimbledonban, és sorozatfőszerepe is volt a rövid életű, 2008-as New Amsterdamban. Szintén a Trónok harcában gonoszkodott Pilou Asbaek, a Westworld szereplőgárdáját színesítette Sidse Babett Knudsen, a Mr. Robotban játszott vérfagyasztó feleséget Stephanie Corneliussen, a Banshee amish maffiafőnökeként lehetett utálni Ulrich Thomsent, míg a cannes-i fődíjas A négyzet főszereplője, Claes Bang legutóbb A viszony című sorozatban alakított filmcsillagot, a brit Draculában pedig a nevezetes vámpírt.

A legnagyobb és legtanulságosabb hollywoodi karriert azonban minden bizonnyal Mads Mikkelsen futotta be – vagyis, futja be még mindig.

Míg ugyanis a dán film állócsillaga anyanyelvén a legkülönfélébb műfajokban kamatoztathatta tehetségét, fekete komédiáktól (Ádám almái) kőkemény akciófilmeken át (Pusher) komplex történelmi korrajzokig (Egy veszedelmes viszony) és súlyos morális tabutémákat feszegető drámákig (A vadászat), nem beszélve az Oscar-jelölt Még egy kört mindenkinekről; addig a hollywoodi producerek szinte kizárólag gonosztevőt, vagy egzotikus, de kétdimenziós autoriter figurát hajlandók osztani rá, akiknél több energiát fektetnek az extrém frizurák, ruhák, arcszőrzetek megalkotásába, mint a jellemrajzba. Ráadásul két kivételtől eltekintve ezek rossz vagy gyenge közepes alkotások. ”A régi szép időkben a britek játszották a gonoszokat, most meg a skandinávok. De nem baj, vállalom a szerepeket, bírom őket. Az lenne az alternatíva, hogy nem dolgozom odaát” – foglalja össze Mikkelsen nagyvonalú iróniával, de mi azért jobban bosszankodunk rajta.

Először 2004-ben láthattuk amerikai filmben, a Kiképzéssel berobbant Antoine Fuqua újra leporolta Artúr király és Camelot legendáját, hogy szándéka szerint a pőre, nyers valóságot mutassa meg a legenda mögött. Ez az Artúr király egy vontatott, céltalan adaptáció lett, ami összeroppan saját komolyságának súlya alatt, és elfelejt szórakoztatni. Pedig csupa nagyszerű karakterszínészt sikerült összetrombitálni, a casting director jó szemmel szervezett csapatot Joel Edgertonból, Ray Winstone-ból, Hugh Dancyből, Ray Stevensonból és Mikkelsenből. Mads Mikkelsen a Kerekasztal lovagjai közül Tristant alakítja, aki a csapat szűkszavú, rejtélyes, badass harcosa. Azon kívül, hogy van egy sólyma, nem sokat tudunk meg róla; torzonborz, fonott tincsekkel tarkított frizuráját arctetkókkal spékeli meg, a végső nagy összecsapásban pedig Stellan Skarsgarddal mérkőzik meg, és marad végül alul, nagyszabású halált halva.

Alig két évvel később abban a franchise-ban zsákolhatta be első hollywoodi gonosz szerepét, amely legalább olyan híres a rosszfiúiról, mint a címszereplőjéről: James Bond ellenfele lett a Daniel Craig-éra nyitófilmjében, a Casino Royale-ban.

Mázlija volt: egyrészt a Martin Campbell rendezte akciófilm az új évezred legjobb James Bond-fejezete, másrészt őt sem pazarolták el benne.

Az albán, fehérgalléros bankár-bűnöző, Le Chiffre egy eposzi léptékű pókerjátszmában feszül Bondnak, és a fordulatokban gazdag mérkőzés során felváltva tud türelmetlen, irritábilis és fölényesen hidegvérű lenni; az egyik pillanatban pókerarcot vág, a következőben felcsattanva jön ki béketűréséből. Meglepően dicstelen módon lép ki később a történetből, ám előtte még parádés szópárbajt vívhat az anyaszült meztelenül megkötözött és megkínzott Bonddal. (Arcszőrzete most nincs, ellenben kap egy időnként vérző üvegszemet.)

A Casino Royale utáni tíz évben három amerikai filmben vállalt szerepet, és mindegyik a szereposztók és producerek fantáziátlanságáról árulkodik. A 2010-es Titánok harcából ma már mindenki csak arra a mémesült pillanatra emlékszik vissza, amikor Liam Neeson sztenori hangon elkiáltja magát, hogy ”release the kraken”, és bár a film nem olyan borzalmas, mint amilyennek ez alapján gondolnánk, jónak se lehet nevezni. Mads Mikkelsen a világmegmentő küldetésre verbuvált hőscsapat vezérét játssza, a sztoikus és szűkszavú (csak nem?!), zord mentorfigurát, akinek tiszteletét apránként kivívhatja az ifjú Perszeusz (Sam Worthington). Fonott copfjával és ősz szakállával kellően tekintélyt parancsoló figura, aki feltűnően egyszer sem mosolyog a filmben, majd

amikor társai rákérdeznek, szokott-e mosolyogni, annyit felel tárgyilagosan: ”majd mosolygok, ha az istenek szemébe köptem”. Mads Mikkelsen ezt is eladja.

A trashgyáros Paul W. S. Anderson rémes, steampunkosított A három testőr-feldolgozásában a legnagyobb traumát a hosszú szőke parókában gépfegyverező James Corden látványa okozza, de az érdemi gonoszkodásért Mikkelsen felel, aki Christopher Lee-t és Michael Wincottot követve magára öltheti Richelieu bíboros első számú henchmanje, Rochefort szemkötőjét. Anderson egy kalózléghajó kapitányává faragja át Rochefort-t, aki a döntő párviadalt a Notre Dame tetején vívja D’Artagnannal, de sajnos ez feleolyan szórakoztató, mint amilyennek hangzik.

Mikkelsen a forgatókönyvtől nem sokat kap a kötelező, bajuszt pödrő monológokat leszámítva,

a jelmeztervezőktől már egy fokkal többet (a kecskeszakáll béna, a bíborszínű kalpag és bőrzeke menő), de leginkább a tornász és táncos múltja során felszedett készségeit kamatoztatja: láthatóan ő maga vív elegánsan, nem pedig egy statiszta.

Azt, hogy Hollywood általában nem tud mit kezdeni Mikkelsennel, mi sem szimbolizálja jobban, mint hogy még a független filmes alkotók is pocsék szerepekkel kínálják meg. A Halálos szerelem bukaresti alvilágban rosszalkodó kiskirálya papíron még ennél is gyengébb figura lehetett, ám az elkötelezett Mads Mikkelsen nemcsak félelmetessé teszi a volt feleségét (Evan Rachel Wood) és a vele összekavarodó, tévelygő főhőst (Shia LaBeouf) bántalmazó gengsztert, hanem még némi humánumot és pátoszt is képes kölcsönözni a papírmasé karakternek az amúgy modoros és idegesítő film legutolsó perceiben. (A teljesség kedvéért: arcszőrzet és fura haj nincs, ellenben van egy nyaktetkója, hogy értsük, mekkora vadállat, meg egy értelmezhetetlen tacskós inge, amit azonnal vinnénk a kasszához egy turkálóban.)

A B-filmes vadonban töltött éveket – amelyek alatt természetesen érdekesebbnél érdekesebb dán és európai filmekben szerepelt – Hollywood azzal hálálta meg, hogy bevette a modern blockbuster-éra két domináns franchise-jába: egy éven belül pipálhatta ki az MCU-t és a Star Warsot is a színészbingón. A Doctor Strange és a Zsivány Egyes saját mezőnyeiben a felső-középkategóriába tartoznak, és bár sem a fanatikus Kaecilius, sem a Halálcsillagot akaratán kívül megtervező Galen Erso nem használja ki kellőképpen Mikkelsen tehetségét, akad egy-egy emlékezetes pillanat.

A Doctor Strange-ben kiváló döntésnek bizonyul, hogy Mikkelsen poént csinál Kaecilius humortalanságából, és mintha még a Jensen-filmek abszurditásából is becsempészne egy pöttyet,

amikor kifacsart testtartásban megbéklyózva rezzenéstelen arccal monologizál tovább. (Fizimiska: férfikonty, goth tinédzser szemfesték, tízpertíz.) A Zsivány egyesben nincsen idő kellő mélységet adni a tervezőmérnök konfliktusának, de a Becstelen brigantyk-lightra hangszerelt nyitójelenetben legalább összeakaszkodhat Ben Mendelsohnnal.

Sajnos Hollywood nemigen tanul a hibáiból, és a közeljövőben sem számíthatunk újabb Le Chiffre-szintű mozifilmes szerepre Mikkelsentől. A Polar című Netflixes akciófilmben ő is beállhatott az olcsósított John Wick-imitátorok egyre hosszabb sorába (bajusz, félszem); a Chaos Walking című disztópikus YA-akciófilmben talán az eddigi legsematikusabb gazfickó-szerepében pocsékolták el, ami már tényleg kizárólag a kalap-sebhely-lenyűgöző vörös bunda miatt nem totál felejthető. Üdvözlendő, hogy a Harry Potter-előzményfilmekben upgrade-elték Johnny Deppet Mads Mikkelsenre, de ettől még a Fantasztikus vadállatok harmadik része vélhetőleg ugyanolyan rossz lesz, mint az előző kettő; és bár nem tudjuk, jófej segítőtárs vagy náci lesz-e az ötödik Indiana Jones-ban, az előzmények fényében szkeptikusak vagyunk.

Ha ezzel kéne zárnunk a Mikkelsen amerikai pályájáról szóló szegmenst, az lehangoló lenne – de szerencsére bőven kárpótolt minket az elmúlt húsz év egyik legkülönlegesebb sorozatának címszerepében.

Holott a Hannibal elsőre szintén borzasztó ötletnek tűnt: miért akarná bárki is eljátszani Anthony Hopkins után Hannibal Lectert? Bryan Fuller showrunner azonban egy barokk-groteszk túlzásaival veszélyes, de sikeres kötéltáncot járó, audiovizuálisan gyakran absztraktba hajló, lélektanilag-érzelmileg megrendítően erős horroradaptációt hozott tető alá.

Mads Mikkelsen teljesen más irányból fogja meg az ikonikus, emberevő pszichiátert, mint Hopkins, de ugyanolyan legitim, és sok szempontból még hideglelősebb is az ő szociopata, amorális, pragmatikus szerepformálása. Mikkelsen és Fuller olvasatában Lecter maga a Sátán, egy makulátlan öltönyt viselő, végtelenül karizmatikus ragadozó, akinek bűvköréből lehetetlen szabadulni. A három évad gerincét a túlzott empátiával rendelkező nyomozó, Will Graham (Hugh Dancy) és Hannibal Lecter pszichoszexuális kapcsolata alkotja, amely a manipulatív érzelmi terrortól gyakorlatilag apokaliptikus románcig ível, Hannibal pedig a hatalma teljében lévő, nyíltan rejtőzködő sorozatgyilkosként kezdi, majd üldözött szökevénnyé válik, és ez idő alatt az azonos című film és A vörös sárkány cselekményét is alkalma nyílik végigjátszani.

Az elkaszált harmadik évad záróképe felkavaróan tökéletes, de nem elképzelhetetlen, hogy Fuller egyszer még felélesztheti majd a sorozatát, és akár még az eredetileg tervezett A bárányok hallgatnak-évadot is megvalósíthatja. Mikkelsenen nem fog múlni, többször is nyilatkozta, hogy bármikor szívesen visszatérne egy esetleges negyedik évadra.

Mint oly sok mást, ezt sem izgulja túl a hollywoodi karrierje kapcsán: több vicces anekdotát is megosztott, amelyekből úgy tűnik, nem vonzza a sztárkultúra, és nem is tud mit kezdeni ezzel a közeggel.

Az Artúr király forgatásán például standfotósnak nézte Jerry Bruckheimer producert,

majd miután bemutatták neki, pár hétre rá elfelejtette, és újból összekeverte mással; a Casino Royale szupertitkos forgatókönyvét  meg elhagyta egy repülőn. A megalázó helyzeteket igyekszik kerülni: a 2015-ös Fantasztikus négyeshez megkeresték Reed Richards szerepére, de amikor a meghallgatáson el kellett játszania, mintha 20 méter hosszú gumikarja lenne, inkább otthagyta az egészet. A pozitív abszurditásokat viszont ki tudja élvezni: máig boldogan emlegeti fel, hogy ő lehetett a ”bitch” Rihanna Bitch Better Have My Money című számának klipjében. Az a veszély tehát nem fenyeget minket, hogy Mikkelsent elrontaná, bekebelezné a hollywoodi szórakoztatóipari gépezet; ennél többen talán nem is érdemes reménykedni.

Huszár András

Huszár András az ELTE BTK-n végzett magyar nyelv és irodalom szakon, műfordítóként dolgozik, 2015 óta ír filmes cikkeket. Specializációja nincs, de ha van egy filmben táncjelenet, az már biztosan előnnyel indul.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés