Magazin

Ha skandináv, akkor csak gonosz lehet – Mads Mikkelsen Hollywoodban

Végre a hazai mozikba is megérkezik Mads Mikkelsen dán bosszúfilmje, Az igazság bajnokai, egy újabb meghökkentő zsánerdarab és merész szerepvállalás a legismertebb dán színésztől. De vajon miért csak saját hazájában vagy Európában talál tehetségéhez méltó szerepeket? Miért nem tudnak mit kezdeni vele a tengerentúlon? A színészóriás amerikai karrierjének áttekintésével keressük a választ.

Kevés dán színésznek sikerült megvetnie a lábát Hollywoodban. Az egyik első úttörőként Brigitte Nielsent kell mindenképp megemlíteni, aki a 80-as években lett modellből olyan hollywoodi kaland- és akciófilmek emlékezetes ikonja, mint a Vörös szonja, a Rocky IV., a Kobra és a Beverly Hills-i zsaru 2., ám az ezt követő évtizedekben főként már csak tévés reality-kben, B-filmekben és az olasz Fantaghiro-sorozatban építette tovább karrierjét.

Még egy cikket mindenkinek!

A 90-es években berobbant Dogma-mozgalom óta a „dán film” kifejezés egy minőségi és gondolatgazdag szórakoztatást képviselő branddé nőtte ki magát. Éppen ezért Európa legboldogabb országának mozgóképei napjainkban is töretlen sikernek örvendenek, amit nemcsak a Még egy kört mindenkinek Oscar-díja, hanem a Skandináv Filmfesztivál népszerűsége, illetve az a tény is bizonyít, hogy az év hátralévő részében is dominánssá válnak a dán filmek (Az igazság bajnokai, A boldogság íze, Hajtóvadászat) a hazai mozikban. A bűnös című, dán thriller Netflixen debütáló, amerikai remake-je mégis arra késztet minket, hogy elgondolkodjunk arról, hogy az elmúlt évtizedekben milyen jellegű hatáskapcsolatok alakultak ki Hollywood és a dán filmművészet között. Háromrészes cikksorozatunk foglalkozunk majd több dán színész (köztük Mads Mikkelsen) és rendező hollywoodi karrierstratégiáival, illetve a dán sikerfilmek amerikai remake-jeivel.

A vele csupán névrokonságban álló Connie Nielsen érdekes módon előbb lett hollywoodi színész, minthogy szülőhazájában szerepeljen filmekben: a Gladiátor legfontosabb női karakterét, az ármánykodó Commodus testvérét alakítva vált ismertté, és négy évvel később debütált első dán filmjében, amin a Susanne Bier-Anders Thomas Jensen all star csapattal dolgozott (Testvéred feleségét…). Játszott honfitársa, Lars Von Trier A nimfomániásában, miközben változatlanul aktív a tengerentúlon is, sikerült megcsípnie például egy visszatérő szuperhősszerepet a DC-nél, az amazonok királynőjeként mindkét Wonder Woman filmben, illetve Zack Snyder Az Igazság Ligája című filmjének mindkét változatában tiszteletét tette.

Az HBO háza táján is találkozhatunk kisebb-nagyobb mellékszerepekben dán színészekkel.

A legtöbben a Trónok harca-beli sármos, morális szürkezónában kalandozó Jamie Lannister miatt tanulták meg Nikolaj Coster-Waldau nevét,

pedig már a 2000-es évek eleje óta dolgozik Hollywoodban: szerepelt Ridley Scott-produkciókban (A sólyom végveszélyben, Mennyei királyság), Paul Bettanyval teniszezett a Wimbledonban, és sorozatfőszerepe is volt a rövid életű, 2008-as New Amsterdamban. Szintén a Trónok harcában gonoszkodott Pilou Asbaek, a Westworld szereplőgárdáját színesítette Sidse Babett Knudsen, a Mr. Robotban játszott vérfagyasztó feleséget Stephanie Corneliussen, a Banshee amish maffiafőnökeként lehetett utálni Ulrich Thomsent, míg a cannes-i fődíjas A négyzet főszereplője, Claes Bang legutóbb A viszony című sorozatban alakított filmcsillagot, a brit Draculában pedig a nevezetes vámpírt.

A legnagyobb és legtanulságosabb hollywoodi karriert azonban minden bizonnyal Mads Mikkelsen futotta be – vagyis, futja be még mindig.

Míg ugyanis a dán film állócsillaga anyanyelvén a legkülönfélébb műfajokban kamatoztathatta tehetségét, fekete komédiáktól (Ádám almái) kőkemény akciófilmeken át (Pusher) komplex történelmi korrajzokig (Egy veszedelmes viszony) és súlyos morális tabutémákat feszegető drámákig (A vadászat), nem beszélve az Oscar-jelölt Még egy kört mindenkinekről; addig a hollywoodi producerek szinte kizárólag gonosztevőt, vagy egzotikus, de kétdimenziós autoriter figurát hajlandók osztani rá, akiknél több energiát fektetnek az extrém frizurák, ruhák, arcszőrzetek megalkotásába, mint a jellemrajzba. Ráadásul két kivételtől eltekintve ezek rossz vagy gyenge közepes alkotások. ”A régi szép időkben a britek játszották a gonoszokat, most meg a skandinávok. De nem baj, vállalom a szerepeket, bírom őket. Az lenne az alternatíva, hogy nem dolgozom odaát” – foglalja össze Mikkelsen nagyvonalú iróniával, de mi azért jobban bosszankodunk rajta.

Először 2004-ben láthattuk amerikai filmben, a Kiképzéssel berobbant Antoine Fuqua újra leporolta Artúr király és Camelot legendáját, hogy szándéka szerint a pőre, nyers valóságot mutassa meg a legenda mögött. Ez az Artúr király egy vontatott, céltalan adaptáció lett, ami összeroppan saját komolyságának súlya alatt, és elfelejt szórakoztatni. Pedig csupa nagyszerű karakterszínészt sikerült összetrombitálni, a casting director jó szemmel szervezett csapatot Joel Edgertonból, Ray Winstone-ból, Hugh Dancyből, Ray Stevensonból és Mikkelsenből. Mads Mikkelsen a Kerekasztal lovagjai közül Tristant alakítja, aki a csapat szűkszavú, rejtélyes, badass harcosa. Azon kívül, hogy van egy sólyma, nem sokat tudunk meg róla; torzonborz, fonott tincsekkel tarkított frizuráját arctetkókkal spékeli meg, a végső nagy összecsapásban pedig Stellan Skarsgarddal mérkőzik meg, és marad végül alul, nagyszabású halált halva.

Alig két évvel később abban a franchise-ban zsákolhatta be első hollywoodi gonosz szerepét, amely legalább olyan híres a rosszfiúiról, mint a címszereplőjéről: James Bond ellenfele lett a Daniel Craig-éra nyitófilmjében, a Casino Royale-ban.

Mázlija volt: egyrészt a Martin Campbell rendezte akciófilm az új évezred legjobb James Bond-fejezete, másrészt őt sem pazarolták el benne.

Az albán, fehérgalléros bankár-bűnöző, Le Chiffre egy eposzi léptékű pókerjátszmában feszül Bondnak, és a fordulatokban gazdag mérkőzés során felváltva tud türelmetlen, irritábilis és fölényesen hidegvérű lenni; az egyik pillanatban pókerarcot vág, a következőben felcsattanva jön ki béketűréséből. Meglepően dicstelen módon lép ki később a történetből, ám előtte még parádés szópárbajt vívhat az anyaszült meztelenül megkötözött és megkínzott Bonddal. (Arcszőrzete most nincs, ellenben kap egy időnként vérző üvegszemet.)

A Casino Royale utáni tíz évben három amerikai filmben vállalt szerepet, és mindegyik a szereposztók és producerek fantáziátlanságáról árulkodik. A 2010-es Titánok harcából ma már mindenki csak arra a mémesült pillanatra emlékszik vissza, amikor Liam Neeson sztenori hangon elkiáltja magát, hogy ”release the kraken”, és bár a film nem olyan borzalmas, mint amilyennek ez alapján gondolnánk, jónak se lehet nevezni. Mads Mikkelsen a világmegmentő küldetésre verbuvált hőscsapat vezérét játssza, a sztoikus és szűkszavú (csak nem?!), zord mentorfigurát, akinek tiszteletét apránként kivívhatja az ifjú Perszeusz (Sam Worthington). Fonott copfjával és ősz szakállával kellően tekintélyt parancsoló figura, aki feltűnően egyszer sem mosolyog a filmben, majd

amikor társai rákérdeznek, szokott-e mosolyogni, annyit felel tárgyilagosan: ”majd mosolygok, ha az istenek szemébe köptem”. Mads Mikkelsen ezt is eladja.

A trashgyáros Paul W. S. Anderson rémes, steampunkosított A három testőr-feldolgozásában a legnagyobb traumát a hosszú szőke parókában gépfegyverező James Corden látványa okozza, de az érdemi gonoszkodásért Mikkelsen felel, aki Christopher Lee-t és Michael Wincottot követve magára öltheti Richelieu bíboros első számú henchmanje, Rochefort szemkötőjét. Anderson egy kalózléghajó kapitányává faragja át Rochefort-t, aki a döntő párviadalt a Notre Dame tetején vívja D’Artagnannal, de sajnos ez feleolyan szórakoztató, mint amilyennek hangzik.

Mikkelsen a forgatókönyvtől nem sokat kap a kötelező, bajuszt pödrő monológokat leszámítva,

a jelmeztervezőktől már egy fokkal többet (a kecskeszakáll béna, a bíborszínű kalpag és bőrzeke menő), de leginkább a tornász és táncos múltja során felszedett készségeit kamatoztatja: láthatóan ő maga vív elegánsan, nem pedig egy statiszta.

Azt, hogy Hollywood általában nem tud mit kezdeni Mikkelsennel, mi sem szimbolizálja jobban, mint hogy még a független filmes alkotók is pocsék szerepekkel kínálják meg. A Halálos szerelem bukaresti alvilágban rosszalkodó kiskirálya papíron még ennél is gyengébb figura lehetett, ám az elkötelezett Mads Mikkelsen nemcsak félelmetessé teszi a volt feleségét (Evan Rachel Wood) és a vele összekavarodó, tévelygő főhőst (Shia LaBeouf) bántalmazó gengsztert, hanem még némi humánumot és pátoszt is képes kölcsönözni a papírmasé karakternek az amúgy modoros és idegesítő film legutolsó perceiben. (A teljesség kedvéért: arcszőrzet és fura haj nincs, ellenben van egy nyaktetkója, hogy értsük, mekkora vadállat, meg egy értelmezhetetlen tacskós inge, amit azonnal vinnénk a kasszához egy turkálóban.)

A B-filmes vadonban töltött éveket – amelyek alatt természetesen érdekesebbnél érdekesebb dán és európai filmekben szerepelt – Hollywood azzal hálálta meg, hogy bevette a modern blockbuster-éra két domináns franchise-jába: egy éven belül pipálhatta ki az MCU-t és a Star Warsot is a színészbingón. A Doctor Strange és a Zsivány Egyes saját mezőnyeiben a felső-középkategóriába tartoznak, és bár sem a fanatikus Kaecilius, sem a Halálcsillagot akaratán kívül megtervező Galen Erso nem használja ki kellőképpen Mikkelsen tehetségét, akad egy-egy emlékezetes pillanat.

A Doctor Strange-ben kiváló döntésnek bizonyul, hogy Mikkelsen poént csinál Kaecilius humortalanságából, és mintha még a Jensen-filmek abszurditásából is becsempészne egy pöttyet,

amikor kifacsart testtartásban megbéklyózva rezzenéstelen arccal monologizál tovább. (Fizimiska: férfikonty, goth tinédzser szemfesték, tízpertíz.) A Zsivány egyesben nincsen idő kellő mélységet adni a tervezőmérnök konfliktusának, de a Becstelen brigantyk-lightra hangszerelt nyitójelenetben legalább összeakaszkodhat Ben Mendelsohnnal.

Sajnos Hollywood nemigen tanul a hibáiból, és a közeljövőben sem számíthatunk újabb Le Chiffre-szintű mozifilmes szerepre Mikkelsentől. A Polar című Netflixes akciófilmben ő is beállhatott az olcsósított John Wick-imitátorok egyre hosszabb sorába (bajusz, félszem); a Chaos Walking című disztópikus YA-akciófilmben talán az eddigi legsematikusabb gazfickó-szerepében pocsékolták el, ami már tényleg kizárólag a kalap-sebhely-lenyűgöző vörös bunda miatt nem totál felejthető. Üdvözlendő, hogy a Harry Potter-előzményfilmekben upgrade-elték Johnny Deppet Mads Mikkelsenre, de ettől még a Fantasztikus vadállatok harmadik része vélhetőleg ugyanolyan rossz lesz, mint az előző kettő; és bár nem tudjuk, jófej segítőtárs vagy náci lesz-e az ötödik Indiana Jones-ban, az előzmények fényében szkeptikusak vagyunk.

Ha ezzel kéne zárnunk a Mikkelsen amerikai pályájáról szóló szegmenst, az lehangoló lenne – de szerencsére bőven kárpótolt minket az elmúlt húsz év egyik legkülönlegesebb sorozatának címszerepében.

Holott a Hannibal elsőre szintén borzasztó ötletnek tűnt: miért akarná bárki is eljátszani Anthony Hopkins után Hannibal Lectert? Bryan Fuller showrunner azonban egy barokk-groteszk túlzásaival veszélyes, de sikeres kötéltáncot járó, audiovizuálisan gyakran absztraktba hajló, lélektanilag-érzelmileg megrendítően erős horroradaptációt hozott tető alá.

Mads Mikkelsen teljesen más irányból fogja meg az ikonikus, emberevő pszichiátert, mint Hopkins, de ugyanolyan legitim, és sok szempontból még hideglelősebb is az ő szociopata, amorális, pragmatikus szerepformálása. Mikkelsen és Fuller olvasatában Lecter maga a Sátán, egy makulátlan öltönyt viselő, végtelenül karizmatikus ragadozó, akinek bűvköréből lehetetlen szabadulni. A három évad gerincét a túlzott empátiával rendelkező nyomozó, Will Graham (Hugh Dancy) és Hannibal Lecter pszichoszexuális kapcsolata alkotja, amely a manipulatív érzelmi terrortól gyakorlatilag apokaliptikus románcig ível, Hannibal pedig a hatalma teljében lévő, nyíltan rejtőzködő sorozatgyilkosként kezdi, majd üldözött szökevénnyé válik, és ez idő alatt az azonos című film és A vörös sárkány cselekményét is alkalma nyílik végigjátszani.

Az elkaszált harmadik évad záróképe felkavaróan tökéletes, de nem elképzelhetetlen, hogy Fuller egyszer még felélesztheti majd a sorozatát, és akár még az eredetileg tervezett A bárányok hallgatnak-évadot is megvalósíthatja. Mikkelsenen nem fog múlni, többször is nyilatkozta, hogy bármikor szívesen visszatérne egy esetleges negyedik évadra.

Mint oly sok mást, ezt sem izgulja túl a hollywoodi karrierje kapcsán: több vicces anekdotát is megosztott, amelyekből úgy tűnik, nem vonzza a sztárkultúra, és nem is tud mit kezdeni ezzel a közeggel.

Az Artúr király forgatásán például standfotósnak nézte Jerry Bruckheimer producert,

majd miután bemutatták neki, pár hétre rá elfelejtette, és újból összekeverte mással; a Casino Royale szupertitkos forgatókönyvét  meg elhagyta egy repülőn. A megalázó helyzeteket igyekszik kerülni: a 2015-ös Fantasztikus négyeshez megkeresték Reed Richards szerepére, de amikor a meghallgatáson el kellett játszania, mintha 20 méter hosszú gumikarja lenne, inkább otthagyta az egészet. A pozitív abszurditásokat viszont ki tudja élvezni: máig boldogan emlegeti fel, hogy ő lehetett a ”bitch” Rihanna Bitch Better Have My Money című számának klipjében. Az a veszély tehát nem fenyeget minket, hogy Mikkelsent elrontaná, bekebelezné a hollywoodi szórakoztatóipari gépezet; ennél többen talán nem is érdemes reménykedni.

Huszár András

Huszár András az ELTE BTK-n végzett magyar nyelv és irodalom szakon, műfordítóként dolgozik, 2015 óta ír filmes cikkeket. Specializációja nincs, de ha van egy filmben táncjelenet, az már biztosan előnnyel indul.

WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com