Rövid emberi sorsok, kisebb-nagyobb drámák töltötték meg a Magyar Filmhét 12. kisjátékfilmes blokkját, amelynek darabjait az elsőfilmes főiskolás hallgatótól az Oscar-díjra jelölt filmrendezőig, széles palettán mozgó alkotók jegyezték.
A 12. blokk színesre sikeredett, már ami az alkotókat illeti, témaválasztásra azonban jellemző volt a komor hangvétel: betegség, szegénység, baleset, halál, mind előfordult; a legtöbb esetben valahogy mégis sikerült elkerülni a teljes depressziót, szinte mindegyikben volt valami kicsi életigenlés, szívet melengetés.
A komor hangulatú filmek közül a kivétel Kárpáti György Mór Provincia című filmje volt, amelyről második megtekintés után sem tudom igazán eldönteni, mi célból született. Ottó, a gépjárművezető, amíg autóját szervizben javítják, egy autópálya melletti ásatásra téved, ahol megcsapja a történelem szele, és kicsit kívülállóként, mégis nagy lelkesedéssel vesz részt a munkában. Ottó motivációja kicsit homályos, a történet célja nem hozza lázba sem a nézőt, de sajnos úgy néz ki, a szereplőket sem.
A blokk minden kétséget kizáróan legjobb és legemlékezetesebb darabja Tóth Barnabás Újratervezés című filmje. Klárát (Pogány Judit) férje, Vilmos (Kovács Zsolt) a nő betegsége miatt rendszeresen kórházba szállítja. A közös utazások alatt gyakran megelevenedik a „drágám, hagyjál már, tudom, hogyan kell vezetni” toposz, ami a feleség halála után már nyilván sokkal inkább hiányzik, mint idegesít. A feleségtől ajándékba kapott GPS segítségével azonban valami módon újra lehet teremteni az elvesztett feleség szavait, természetét. A film – noha nehéz, fájdalommal teli történetet mesél – felemelő, amely mosolyt tud csalni az arcokra.
Hasonló stílussal, de kisebb érzelmi hullámokat vált ki bennünk Visky Ábel Maflicsek című filmje, ami a kórházban fekvő anya (Szirtes Ági) és fia (Mészáros Béla) kapcsolatát tudja leírni egyetlen kórházi látogatás alkalmával, mégis nagyon érzékletesen. Az anyát segítő fiú köszöni, nem kér a kórházi légkörből, szülői tisztelet okán azonban mégis segít anyjának, talán mert ő is tudja, minden alkalom egyben az utolsó lehet. Jó karakterekhez jó volt a casting, így emlékezetes maradhat a fiú becenevéről elnevezett film, a Maflicsek, amit Esterházy Péter A szív segédigéi és Örkény István Nincs bocsánat című művéből gyúrtak össze.
A Tizenhárom és fél perc című film érdekes kísérlet a real time mozira: a sötét pesti utcán biciklist üt el egy autós. A mentők a címben olvasható idő alatt érnek ki, hogy nekünk is legyen időnk megismerni a két főszereplőt, az autóst és a biciklistát, és hogy mind többet tudjunk meg az események okairól. Jól adagolt történet ugyan, a feszültség azonban mégsem hág a tetőfokára. A két főszereplő, Trokán Nóra és Kovács Gergely között azonban mégis van valami kémia, és ez a legjobb pontja Hegedűs Georgina filmjének.
Elyazgi Dénes Omar Játék című filmje jár talán leginkább gyerekcipőben; az igaz történeten alapuló tragédia arra fókuszálná tekintetünket, hogy a vihar sebességével közelítenek a filmkészítők táborához újabb és újabb generációk, mind az alkotók, mind a színészek tekintetében.
Végére hagytam M. Tóth Géza Yes című majdnem némafilmjét (hiszen a 7 perces alkotás alatt csak a címben szereplő szó hangzik el). A teremgarázsba behajtó jómódú, elegáns és céltudatos nő (Osvárt Andrea) találkozása a bejáratnál kéregető, gyermekét magán hordozó fiatal nővel (Zsíros Linda). Az anya folyton-folyvást feltűnik a teremgarázs bejáratától a parkoláson át egészen a liftig, minden egyes snitt után, és közben újra és újra elkér valamit a jómódú nőtől. Valamiféle identitáscsere zajlik ebben az álomszerű szürreális találkozásban. Egy Yes, egy igen a karriert, a jómódot, egy a kiszolgáltatottságot, az anyaságot vállaló nőtől, ki-ki a maga életére.
