Ha a kortárs magyar film képviselőit keressük külföldön, nem sok nevet találunk. Elképzelhető, hogy napjaink hazai filmkultúrája sok történelmi terhet cipel, és az ország pozícióját sem lehet összehasonlítani például a világháború előtti időszakkal. Az ezredfordulón azonban indult egy olyan generáció, akik egyaránt fontosnak tartották a műfajok jelenlétét, mint a magyar művészfilm nagy múltját és erre a nemzetközi filmipar is felfigyelt.
Sorozatunk első része itt, a második pedig itt olvasható.
Antal Nimród és Mundruczó Kornél pár éves különbséggel végzett a Színház és Filmművészeti Főiskolán (igaz, utóbbi először csak színészként), de életútjaik akár egymás reciprokai is lehetnének. Antal emigrált magyarok gyermekeként Los Angelesben született és onnan érkezett a főiskolára, míg Mundruczó csak később, a színészszak elvégzése után jött rá, hogy az ő útja a film. Egyikük hollywoodi produkciókon nevelkedett, míg a másik inkább a színházhoz állt közel. Antal Nimród elsősorban szórakoztat filmjeivel, míg Mundruczó egy művészfilmes helyzetből beszél. Egyikük eljátszatja az életet, míg a másik életre kelti a játékot. Mindkettejükben közös, hogy más úton, de külföldön is rendeztek filmet, sőt, azok sikeresek is voltak.
Antal Nimród tengerentúli hozzáállása és a magyar filmművészeti nevelés páratlan kombinációt eredményezett első filmjében.
A Kontroll „a” kultuszfilm, a 90-es évek sokkja után egy olyan film, ami számtalan műfajt vegyít (sikeresen) és a közönség is azonnal beleszeretett. A teljes egészében a metróban játszódó film kreatív tőkéje végtelen, technikai háttere pedig a 2000-es évek fiatal magyar filmjének első hullámában párját ritkító. A film úgy tud közönségbarát lenni, hogy távol áll a konkréttól, színtiszta metafora, ráadásul erős stílussal is rendelkezik.
A Kontroll főhőse Bulcsú, aki igazi magyar filmes értelmiségi: jövője nincs, jegyellenőrként dolgozik, sőt túlzás nélkül a metróban él. Ellenőr csapatával a komikus és bravúrosan vágott jegyellenőrzés mellett a legendás Gyalogkakukkot, azaz a bliccelő legendát is üldözik. Az ellenőrök közötti rivalizálás és a metrón feltűnő medvejelmezes lány mellett az Árnyék is a színre lép, aki gyanútlan utazókat lökdös a metró elé.
Antal Nimród saját forgatókönyvéből rendezett filmjében vegyíti a vígjáték, a (pszicho)thriller, de a noir elemeit is, mindezt a napfénytől teljesen elzárt földalatti világban változatos stílusmegoldásokkal. A Kontroll techno zenéje talán magától a filmtől is legendásabb, lenyűgöző audio-vizuális élmény ez lassan 20 éve. A túlzásba vitt stílushalmozás viszont a történet rovására megy, a filmnek nem a cselekmény a középpontja. Antal következő filmjeit emellé állítva azonnal felszínre tör a magyar és hollywoodi film közötti különbség. A Kontroll olyan szabadságot engedett Antal Nimródnak, amit Hollywood egyáltalán nem, sőt még a későbbi magyar filmje sem. A Kontroll vagány, de ugyanakkor alázatos, minden képkockájáról üvölt, hogy a rendező imádja a karaktereit, imádja, amit csinál, vagyis imádja a filmet. A mozgólépcsőn feljutva külföldön kérdés, hogy mennyire tudja mindezt megőrizni.
Antal Nimród a Kontroll után Hollywoodban dolgozott, az Elhagyott szoba után A szállítmány, majd a Ragadozók következett.
Luke Wilson, Kate Beckinsale, Jean Reno, Lawrence Fishburne (kétszer), de Adrian Brody is dolgozott vele, a három filmmel pedig három különböző műfajban mutatta meg magát a rendező. Az Elhagyott szoba a horror-thriller, A szállítmány a rablófilm, a Ragadozók pedig a sci-fi akció zsánerében készült, de már egyik filmet sem Antal írta. Egy interjúban úgy fogalmazott „Amerikában én B-filmeket készítettem”, de ez nem a filmek minőségére vonatkozik. Kisebb-nagyobb stúdiók produkciói ezek, ahol értelemszerűen csökken a rendező szerepe a magyar rendezőközpontú gyártáshoz képest. Az amerikai filmgyártásban a rendező is csak egy láncszem a fogaskerekek sorában, míg Magyarországon a rendezőtől jobban senkit sem érdekel az adott film.
Antal amerikai filmjeinek kreatív tőkéjét a stúdiórendszer bizony megmetszette, de a rendező attitűdje vitán felül érződik ezekben a filmekben is.
Antal Nimród még mindig imádja, amit csinál, képes elhitetni a nézővel, hogy amit lát, az egy szelet Amerika. Filmjei általában mellőzik a nagy tömegjeleneteket – A szállítmány operál a legtöbb színésszel, de abban is csupán egy maroknyi szereplő kiemelt jelentőségű. Az izolált helyek és a kevés szereplő pedig megmutatja, hogy a rendező mire is figyel igazán. Antal a kicsi epizódszereplőket is képes úgy instruálni, hogy azoknak karakterük legyen, ne csupán díszletként jelenjenek meg a vásznon. Könnyebb volt a dolga a Ragadozókban, ahol teljesen különböző katonákat (és bűnözőket) engedtek össze a predátorok bolygóján, de A szállítmány egy-egy jelenetben feltűnő színészei is komoly karaktert kaptak a rendező által.
Antal Nimród a Kontrollban szabadon játszhatott a posztmodern lehetőségekkel, Amerika ezt nem engedi. A rendező hollywoodi filmjei sokkal történetközpontúak. Amerikában Antal megismerte, milyen, ha önmagát is a történetmesélésnek kell alárendelnie, aminek gyümölcsét majd A Viszkisben is láthatjuk, de ne szaladjunk ennyire előre! A három zsánerfilm mindegyike megőrizte a rendező vagányságát, érződik bennük az odafigyelés, valamint, hogy Antal Nimród tiszteli a munkáját és közönségét is. Hollywoodi filmjei a személytelen környezet ellenére nem üres filmek, egyenesen szórakoztató darabok, aminek nézése közben nem a rejtett nacionalizmus mondatja velünk: ez az Antal Nimród jó rendező!
A 2013-as játékfilmes elemeket is tartalmazó Metallica koncertfilm után Antal Nimród visszatért Magyarországra, hogy a Vajna-érában elkészítse azt a filmet, ami már érett módon tudta keverni Amerikát és Magyarországot.
A Viszkis film már jó ideje terítéken volt, végül a rendező saját forgatókönyvéből készítette el. Ha személyes filmet akar készíteni, azt csak Magyarországon teheti, A Viszkis pedig Antal otthonfilmje lett. A Viszkis szerzői lett, a szó kereskedelmi, de művészi értelmében is.
Ambrus Attila történetét senkinek sem kell magyarázni, a legendás bankrabló a rendszerváltás után valóságos népi hőssé vált – legalábbis az egyik narratíva szerint. Igazi antihőst mutat be a film, akinek tettei érthetők, de ugyanakkor taszítók is. Hollywood köszön vissza a gengszterfilmből, ahol a bűnöző megkérdőjelezhető tettei ellenére azonosulunk vele.
A Viszkis nagy költségvetésű profi film lett: a nyitójelenet mesés, az akciódús rablások példa nélküliek, az üldözések pedig kiválóak.
Zsánerfilm a javából, ami képes leülni és időzni is. Nehéz lenne elképzelni, hogy hollywoodi berkekben a számtalan flashbacknek és epizódnak ekkora tere lett volna, emiatt a becsempészett Amerikához a magyar filmes hatás is társul. Utóbbi számlájára írható az is, hogy olykor talán még túlságosan is kibukkan a kifejezési vágy. Ambrus története a küzdelemről és a társadalom szélén élők kilátástalanságáról szól, ami a filmben olykor a didaktikusság kátyújába hajt. Annyi baj legyen, ha Antal szerzői(bb) filmje is ennyire magas értékkel tud szórakoztatni.
Antal Nimród nagyjátékfilmjei Hollywoodba európai attitűdöt, Magyarországra amerikai profizmust vittek. Utóbbira nagyobb volt az igény és a rendezői szabadság miatt látványosabb is az eredmény. Ennek ellenére Antal a tengerentúlon sem másodosztályú rendező – egy alkalommal az asztalán landolt a Drive – Gázt! forgatókönyve is. Jelenleg az utómunkafázisában tart a Liam Neeson főszereplésével készült Retribution, de M. Night Shyamalan mellett is rendezett sorozatot (Servant). Kőkemény szórakoztatófilmes, aki Magyarországról egyedüliként tudott ennyi műfajban filmet készíteni. Filmjei, életútja, hozzáállása ég és föld Mundruczó Kornéléval összevetve, holott pályájukban van némi hasonlóság. Mundruczó teljesen más, művészfilmes közeget tart fontosnak, igaz később kiterjesztette közönségét, és azóta egy Oscarra jelölt filmet is készíthetett. A nyitány viszont ezt messze nem jelezte előre.
Mundruczó a színészszak elvégzése után egy kisjátékfilm forgatásakor jött rá, hogy pályát tévesztett. Később elvégezte a rendezői szakot is, első filmjeivel pedig hamar felhívta magára a figyelmet.
A Nincsen nekem vágyam semmi és a Szép napok után a Johannát már Cannes-ban vetítették, a rendező pedig azóta visszajár a legrangosabb európai filmfesztiválra. A Delta (talán a legjobb fogadtatású filmje: Cannes-ban FIPRESCI-díj, és számos filmtudományos szöveg a megmondója) után a kisebb visszhangú Szelíd teremtés – A Frankenstein-terv következett. Mindegyik film határokat feszegető és bátor, a Nincsen nekem vágyam semmi az első magyar film a férfiprostitúcióról, a Johanna pedig szabados és opera formában adaptálta Jeanne d’Arc történetét.
Mundruczó – természetesen – a forgatókönyvírásból sem maradhat ki, szereplőinek nem ritka vég a halál. A peremvidékre sodródott, vagy mindig ott élő apátlan, elhagyott, vagy éppen otthontalan karakterei mindig keresik helyüket a nem nekik való világban. A forgatókönyvíró-rendező úgy fogalmaz, hogy mindig az önmagát megégetett Mefisztót keresi. Filmjei inkább kapcsolódnak az európai modern filmre épülő hullámokhoz, mint Jancsó olykor egyenesen avantgárd hagyománya a Johanna tekintetében, vagy a kilencvenes évek fekete-szériájának hagyatéka a Delta esetében.
A filmek nemcsak feszegetik, de át is lépik a határt, mind témájukban, mind gyártásuk kontextusát tekintve.
A Delta cselekményen keresztül nehezen meghatározható térben és időben játszódik és Romániában, a Duna deltájában forgott. 2000-es évekbeli filmjei egyértelműen a műértő, de szűk közönséghez szóltak, az európai művészfilmes közönség pedig kitárta karját a rendező előtt, aki a film mellett a színházat is magáénak érzi. Pályája elejétől rendez színházi darabokat is (idehaza és Németországban), a színház pedig témában és formában is kapcsolódik filmjeihez.
Mundruczó filmográfiája a Fehér istennel új fordulatot vett. Korábbi színésze kezdte el írni a rendező forgatókönyveit. Wéber Kata nemcsak Mundruczó felesége lett, de alkotótársa is. Wéber legalább annyira szerzője a filmeknek, mint Mundruczó, igaz, a magasfokú személyesség a Fehér istenben és a Jupiter holdjában még kevéssé látszik.
Mundruczó a Filmalap 10 éve alatt két filmet készített, mindkettő gigászi budgetből monumentális alkotás lett. A százmilliós költségvetés egyenes út volt a közönségbarát forma felé… pontosabban lett volna, de Mundruczó nem tudta, és egyáltalán nem is akarta elhagyni a szerzői filmes gyökereit.
A Fehér isten egy spekulatív alternatív világot mutat, ahol a nem fajtatiszta kutyákat üldözik.
Ebbe a csapdába esik Hagen, Lili kutyája is, aki kalandos, de sötét útján eljut egy kutyamenhelyre, ahol a többi ebet kiszöktetve igazi világvége hangulatot hoz Budapestre.
A Jupiter holdjában egy szíriai menekültet lőnek le, valahol a magyar határ közelében, aki emiatt különös képességekre tesz szert. A repülni is képes fiú végül felfordulást hoz a magyar fővárosba, és olyan ember is akad, aki Aryan képességeit ki szeretné használni. A szűk tömegnek szóló filmek után a nagyköltségvetésű produkciók sem engedték el a társadalmi perifériát, sőt, még hangosabban beszéltek róluk. A filmekben új tematika is akad: a fantasztikum. A kutyaapokalipszis és a repkedő menekült hasonlóan emeli el a filmeket a konkrét jelentéstől, minthogy tette azt a tisztán művészfilmforma. Az útjukat kereső Mefisztók fantasztikus hátteret kapnak, ami próba a nézőnek. Aryan több száz méterrel a Keleti felett lebegve kérdést szegez a nézőnek: elhiszed-e, hogy repül?
Közönségfilm hogyan is lehetne ennyire provokatív!
Mundruczó a legnagyobb filmjeiben is észbontóan komoly marad, a különböző műfajokat, amit alkalmaz, sorra dobja a kukába. A Fehér isten a katasztrófafilmet, a Jupiter holdja akár a szuperhősfantasy-t is használja, de Mundruczó szerint ezek hiteltelen alakzatok a magyar filmben. Amint felvillant – egy máshol érvényes – műfaji struktúrát, a rendező azonnal el is veti azt.
Mundruczó Kornél formája mindig is művészfilmes volt, a film mérete ide, vagy oda. Elég összehasonlítani az azonos évben mozikba kerülő Jupiter holdja és A Viszkis autós jeleneteit. A két jelenet (azon túl, hogy helyszínük sem olyan távoli egymástól) a két rendező egyértelmű különbségeit mutatja. Antal az izgalom mesteri fokozása mellett mindent a vágásra hagy. A rövid autósüldözés Ambrus egy elhibázott rablása után néhány tized másodperces képekből áll össze, a rendező semmit sem bíz a véletlenre. Mundruczó autósüldözése viszont szinte egyetlen beállítás. A rendező kamerája hosszan tartja ki a száguldó autókat extrém szögekből, rejtett montázzsal. A néző el-elkalandozik, vizsgálja Mundruczó alternatív Budapestjét, és próbál rájönni annak mikéntjeire. Antal vezeti a tekintetet, Mundruczó elengedi azt. Ez az attitűd pedig a rendező külföldi gyártású filmjeiben is látszik.
„Mi a nyugat bohócai vagyunk” – mondja Mundruczó, mikor filmjei külföldi fogadtatásáról beszél. Szerinte olyat kell mutatnia a magyar filmnek, amiről külföldön nem tudnak, vagy nem akarnak beszélni.
A formula úgy tűnik, működik: a Pieces of a Woman Oscar-jelölésig repítette főszereplőnőjét. A Netflixen elérhető film annyiban más Mundruczó hazai filmjeitől, hogy az art house/fantasztikus elemek helyett a teatralitást alkalmazza. Kevés szereplő, kevés helyszín, hosszú beállítások mindez olyan témában, ami nem is igényel többet. A gyermekét elveszítő anya a címhez illő módon valóban darabokban van, de képes újra felépíteni magát. Amerika visszafogta Mundruczó radikalizmusát, Wéber Kata pedig soha nem látott mélységet tudott létrehozni forgatókönyvével. Mély dialógusok, mesteri színészi játék segíti a rendező munkáját, aki más nyelven is határozott víziót képes a stáb elé tárni. A Pieces of a Woman Mundruczó eddigi legvisszafogott, egyben legerőteljesebb filmje, a külföldi streaming platform végtelen közönségének eléréséhez sikerült elengedni az avantgárdot. Mindez nem tartott sokáig, következő filmje sok szempontból visszavesz elemeket a rendező korábbi radikalizmusából.
A koncentráltság azonban az Evolúcióban is megmarad. Három (majdnem) egysnittes történetet látunk a holokauszt sokgenerációs emlékezetére felfűzve. A soá bizony megmutathatatlan, poétikai öngyilkosság. Ezzel Mundruczó is tisztában van és az éppen üressé lett, lengyelek által fertőtlenített gázkamrába vezeti a nézőt. Ha a Pieces of a Woman inkább Wéber film, akkor az Evolúció inkább Mundruczó, így a szerző tesz arról is, hogy a film ne essen a realizmus csapdájába. A történet a valóságtól való eltávolodást a színházi formával és az ahhoz tartozó metonimikus elemekkel éri el. A gázkamrában hosszú kötéllé összeálló hajcsomó, majd a csőtörés a lakásban a realitást megkérdőjelező elemek, amik a rendező művészfilmes kötődéseit erősítik. Az Evolúcióval Mundruczó külföldre vitte a hazai művészfilmet, az európai film pedig ismét tárt karokkal várja az immár egész Európához szóló szerzőt.
Ritka, hogy magyar rendező külföldön is képes alkotni. Antal Nimród hozza magával Los Angeles világát, ami miatt könnyen tud érvényesülni Hollywoodban is.
Mundruczó Kornél művészfilmes vonala pedig annyira erős, hogy a nemzetközi rétegközönség is megérti, sőt szereti azt. Az egyik rendező a stúdiórendszerben, a másik a filmfesztiválokon érzi jól magát, a változatosságot szerető közönség pedig már csak egy kávét kér.
