Magazin

Magyar rendezők külföldön I. – Kertész Mihály, a Paradicsom meghódítója

Kertész a Mocskos arcú angyalok forgatásán

Új sorozatunkban olyan magyar rendezőkkel foglalkozunk, akik külföldön, idegen nyelven forgatott filmekkel is kipróbálták magukat. A sort a hőskor legendájával nyitjuk, hisz Kertész Mihály életműve előtt tesszük tiszteletünket, aki nélkül a hollywoodi aranykor sokkal szürkébb lett volna.

Hollywood a valóra vált amerikai álom és az amerikai álom maga Hollywood – ám mai napig kevesen tudják, hogy a stúdiórendszer megálmodói és képviselői között magyarok is voltak. Beszélhetnénk-e egyáltalán ma Hollywoodról, ha egy Adolf Zukor névre hallgató magyar zsidó fiú nem árvul meg fiatalon, nem vándorol ki Amerikába és nem alapítja meg a Paramountot, az Államok második legöregebb, mai napig létező filmstúdióját?

Ha 1919-ben nem alakul meg Tanácsköztársaság vagy ha a náci uralom nem történik meg, vajon ma „Hungariwood” történetét tanulmányoznánk?

Első ránézésre elrugaszkodott kérdések ezek. Második nekifutásra viszont eszünkbe juthat hogyan váltotta meg a horror és a Universal stúdió világát Lugosi Béla Drakulaként vagy mit jelentettek George Cukor vígjátékai és drámái az MGM számára. És persze a példák lajstromának csúcsán ott ragyog Kertész Mihály (Michael Curtiz) és a Casablanca, a klasszikus hollywoodi történetmesélés hamisítatlan prototípusaként. Van abban valami bájosan naiv, hogy a Casablanca, ami háború által tépett, menekülő, kivándorló emberekről szól egy magyar emigráns rendező alkotása és ezzel együtt az amerikaiak sajátjukként szeretik. Nem véletlenül, hiszen a Casablanca valóban az amerikai értékek hű képviselője – hősiességtől a hazafiságig.

Casablanca

Kertész Mihály hihetetlenül termékeny rendezői karrierje mögött két acélerős tulajdonság húzódik meg: elképesztő munkaetika és alkalmazkodóképesség. Ez a két jellemző pedig mai napig mintaadó követelmény a rendezőket szerződtető stúdióvezetők és producerek számára. Kertész így egyike volt azon alkotóknak, akik létrehozták a stúdiórendező fogalmát. Filmográfiáját azonban nem csak ez teszi különlegessé. Hiszen rajta kívül nem akad olyan filmrendező, aki karrierje során jelen lett volna a magyar, dán és erdélyi némafilm genezisénél, a hollywoodi aranykor hajnalánál és alkonyánál, némafilmtől hangosfilmen át a Technicolorig és a szélesvásznú CinemaScope filmekig. Lévén, hogy a fél évszázadnyi filmtörténetet felölelő karrier bemutatása könyvespolcokat is megtölthetne, jelen írás szerény egyszerűséggel, pár emblematikus film beemelésén keresztül igyekszik tiszteletét tenni a rendező nagysága előtt.

Az 1886-ban, Kaminer Manó néven született rendező Budapesten nevelkedett. 17 éves korában szökött el otthonról, hogy egy cirkuszhoz szegődjék.

A kezdetekben pantomimesként és vándorszínészként egyaránt dolgozik, körbeutazva egész Európát. Alapvetően színészvégzettséggel rendelkezik, ennek dacára pár éven belül feltornázza magát a rendezői pozícióig. Szakmai életének talán legnagyobb fordulópontja jön el 1912-ben, amikor a dán Nordisk stúdióba látogat egy tanulmányút apropóján. Kertész ugyanis itt szeret bele a moziba és itt készíti el első filmjét is, az Utolsó bohém címmel. 1914-ben tér vissza Magyarországra, ahol a kolozsvári Janovics Jenő produkcióiban kezd el filmrendezőként dolgozni. Noha ezen némafilmek túlnyomó többsége elveszett, az 1914-ben készült A tolonc szerencsésen megmenekült.

A tolonc

Pusztán az kihagyhatatlan alkotássá teszi A toloncot, hogy ez az egyetlen fennmaradt film, amiben Jászai Marit láthatjuk játszani. Ami Kertész alkotói adalékát illeti, rendezése érzékeny átmenetet képez egy régi és egy merően új formanyelv között. A felvonásokra tagolt, Tóth Ede népszínműve nyomán létrejött némafilm még erősen támaszkodik a színházi hagyományokra, ugyanakkor egy új, vizuális nyelv érkezését harangozza be.

Történetében egy börtönből frissen kiengedett, társadalom perifériájára szorult anya keresi immár felcseperedett leánygyermekét. A sors ugyan messzire sodorta egymástól anyát és lányát, Kertész az egymásrafényképezés technikájával egyetlen képben képes összekötni őket. Jól mutatja ez a megoldás, hogy Kertész karrierje elejétől fogva elképesztő fogékonyságot tanúsított, ha (vizuális) történetmesélésről van szó.

És A toloncban már megvannak azok a jó szándékú hősök és javíthatatlan bűnösök, akik évtizedekkel később is visszatérnek rendezéseiben – Errol Flynn vagy éppen James Cagney megformálásában.

Merthogy Hollywoodnak hősökre volt szüksége és a terv nulladik lépéseként mindenekelőtt hősteremtő rendezőkre. A történelem viszontagságainak és Kertész ambícióinak köszönhetően pedig az álomgyár vágya beteljesült.

Kertész felívelő magyarországi karrierjét 1919-ben a kommunista Tanácsköztársaság létrejötte törte meg, amely államosította a filmgyártást. Noha úgy tűnik, hogy Kertész eleinte megpróbált az új rendszerbe beilleszkedni – ugyanebben az évben egy agitkát is készített – hamarosan megcsömörlött és Nyugatra indult. Bécsben telepedett le, ahol számos filmet, javarészt látványos történelmi filmeket és komédiákat rendezett az osztrák Sascha filmstúdiónál. Előbbire nyújt példát az 1924-es Rabszolgakirálnyő, egy hihetetlen méretű, 5000 statisztát megmozgató gigaprodukció, amely felkeltette a Warner Bros. stúdió érdeklődését.        

Robin Hood kalandjai

A stúdió 1926-ban szerződtette magához Kertészt, aki innentől kezdve Michael Curtizként dolgozott. A harmincas években az aranykor egyik alműfajának, az ún. swashbuckler-filmek rendezőjeként tett szert nagyobb hírnévre. A mai akciófilmek elődjeként definiálható műfaj olyan történeteket foglalt magába, melyekben hősies karakterek látványos kardforgatókként küzdenek az igazságtalanság ellen – gyakran valós történelmi figurákból inspirálódva.

Az 1938-as Robin Hood kalandjai a swashbuckler-filmek királya lett és nem mellesleg a Technicolor filmgyártás egyik pionírja.

Kertész rendezésében a zöld harisnyás Robin Hood hősies története egy bájos, rajzfilmszerű formát nyer, huncut humorral és látványos akciókoreográfiával. A főszerepeket alakító Errol Flynn és Olivia de Havilland nagyszerűen hozzák a szókimondó, furfangos férfi és a szolid, szűzies nő párosát. Humora és könnyedsége miatt Kertész Robin Hood-adaptációja így napjainkban is szórakoztató filmélményt nyújt.

Kertész Mihály a Robin Hood kalandjaiban a kötelező körökön kívül nem merült el a társadalmi konfliktusokban, nemesek és parasztok, azaz gazdagok és szegények szembenállásában – megtartva a komikus hangnemet. Rendezői sokszínűségét támasztja alá, hogy ugyanebben az évben viszont elkészítette a Mocskos arcú angyalokat, amely áttételesen tematizálja a társadalmi egyenlőtlenségeket. Műfaját tekintve a gengszterfilm arzenálját erősíti, de évtizedekkel később a filmnoir előfutáraként tekintettek rá. Hiszen Kertész itt kamatoztatta mindazt, amit Európában tanult a német expresszionizmusról.

Ahogy a noir filmekben, úgy a Mocskos arcú angyalokban is teret kapnak az expresszív árnyékok, melyek baljóslatúan követik a megkérdőjelezhető morállal rendelkező karaktereket.

A korabeli hollywoodi gengszterfilmek vezérelvéhez hűen a James Cagney által játszott rosszfiú meghal a történet végén, de Kertész még előtte megszeretteti velünk bűnhődő figuráját, ami kifejezetten vakmerő lépés részéről. Ráadásként, a főként díszletek és jelmezek által kihangsúlyozott társadalmi él arra utal, hogy gengszterünk valójában a (rossz) körülmények áldozata.

Mocskos arcú angyalok

Bizonyos értelemben az 1942-es Casablanca is arra adott választ, hogy miként formálják az emberi karaktert a körülmények. A Marokkóban élő bártulajdonos, Rick (Humphrey Bogart), bár amerikai, messze van az anyaországától és a II. világháború dacára igyekszik semleges maradni. Alapállásából két tényező mozdítja ki. Egyrészt a szétforgácsolt emberi sorsok megismerése, másrészt egy régi szerelem újjáéledése Ilsa (Ingrid Bergman) iránt.

A rendezés magasiskolája többek között abban nyilvánul meg, ahogyan Kertész Mihály a narratíva különböző rétegeit egységesíti:

a történet személyes és világra kiható jellegét, a múlt és jelen idősíkjait, a romantikus és hazafias tónusokat. A történet végén a szerelmesek elválnak és a háborúnak sincs vége, mégis magasztos érzések járják át a nézőt. Mert a Casablanca igenis győzelemmel zárul: Rick karakterének győzelmével, aki a semlegességtől és közönytől az önfeláldozásig és tenni akarásig jut el.

Hasonló karakterfejlődésen vezet végig a Yankee Doodle Dandy, amiben az amerikai George M. Cohen színész-dalszerző-drámaíró élete nyer játékfilmes adaptációt. Kertész játszi könnyedséggel teljesít az életrajzi-zenés film rendezőjeként, ezt igazolandó az amerikai nézőközönség mai napig nagy becsben tartja az alkotást, főleg hazafias hangneme miatt. A történetbéli Cohen (James Cagney kitűnő alakításában) a korai színpadi szerepek hatására nagyravágyó, öntelt gyermekké válik, fiatal felnőttként viszont megtapasztalja a showbusiness kegyetlenségét. Saját szerzői hangját és sikerét végül egójának féken tartásával éri el. És túl a tanmesei jellegen olyan szerzeményekkel, amelyeket az amerikai katonák szívesen dúdolnak a hadszíntéren.

A történetet ezúttal is remek egyensúlyban tartja Kertész, nagyszabású színpadi jeleneteket vegyítve intim, drámai vallomásokkal.

A rendezői zseni azonban a részletekben bújik meg. Az idő telését ugyanis nem narrációval vagy feliratokkal, hanem egyetlen képben meséli el, a Times Square plakátjainak cserélődésével (ami a negyvenes évek elején meglehetősen újszerűnek számított).

Mildred Pierce

Az aranykor instant klasszikusává vált az 1945-ös Mildred Pierce is, amiben Kertész egy családi drámához társít krimi-elemeket. A címszereplő anya (Joan Crawford Oscar-díjas alakításában) története merően túlmutat a korszak nőábrázolásain, hiszen Mildred önként lép ki egy rossz házasságból és saját erőből küzdi fel magát a társadalmi ranglétrán sikeres vállalkozóként.

A Mildred Pierce bátor „anakrizmusát” mutatja, hogy történetét napjainkban is feldolgozták miniszéria formájában.

Kertész Mihály tehát már a negyvenes évek derekán tett egy lépést előre azért, hogy Hollywood változtasson és kimozduljon „a nő csinos szerelmi szállal egyenlő” egysíkú megfogalmazásából.

És Hollywood változott is, kár, hogy egyre kedvezőtlenebb irányokba. A mccarthyzmus belülről kezdte emészteni az aranykort, míg kívülről a tévé térhódítása érkezett. Az ötvenes évek elején Kertész otthagyta a Warner-stúdiót és önálló utakon indult el, megfáradva, több-kevesebb sikerrel. Karrierje csúcsán, a harmincas-negyvenes években 5 Oscar-jelölést zsebelt be és egy alkalommal el is nyerte a legjobb rendezőnek járó díjat a Casablancáért. Hollywoodi évei alatt több mint 100 filmet rendezett.

A számszerűsített teljesítmény ellenben képtelen kifejezni mit is jelentett Kertész az álomgyár és a filmtörténet számára.

Napjaink filmrendezőihez ún. trademarkokat (egyéni jellemvonásokat) szokás kötni és az angol trade szó nem is rejti véka alá, hogy a rendezőt egyszerre tekintik terméknek és olyan gyártónak, aki az általa létrehozott ismerős elemeket reciklálja munkáiban. Kertész életművében éppen az a megkapó, hogy ellentmond a kategorizálásnak és a trademarkoknak. Nem volt vígjáték-rendező, de számos jó vígjátékot rendezett. Ugyanígy nem volt dráma-, krimi- és musical-rendező sem, mégis mindegyik műfajban otthonosan mozgott és maradandót alkotott. Kertész „egyszerűen” a hősök rendezője volt. Egy olyan kiváló filmes szakember, aki hitt abban, hogy hősöket látva mi is hősökké válhatunk és hogy a mozi nem önmagában érték, hanem értékadóként lesz azzá.  

Farkas Boglárka Angéla

Farkas Boglárka Angéla a kolozsvári Sapientia EMTE fotó-film-média szakán végzett 2019-ben. Jelenleg a Sapientia mesterszakán filmtudományt hallgat, valamint a Babeș-Bolyai Tudományegyetem alkalmazott médiatudományok mesterszakán tanul. Írásai a ’tekercsen kívül a Filmtetten is megjelennek. Szereti a szerzői és az indie filmeket, továbbá nagy rajongója a coming-of-age történeteknek és a látványon túlmutató sci-fiknek.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
1 hozzászólás
Oldest
Newest Most Voted
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!