Magazin

Egy kidurrant kerék, egy pár kényelmes cipő – Martin Scorsese Berlinben

martin scorsese
Fotó: Richard Hübner

Az idei Berlinale életműdíját a Megfojtott virágok című filmjéért idén két Oscarra is jelölt Martin Scorsese kapta. A díjátadón és a beszélgetésen Joanna Hogg brit rendezőnővel mi is ott voltunk.

A kivetítőn egy fekete-fehér fotó: kavicsos út a utah-i sivatagban, egy lerobbant autó, egy földön heverő autókerék. A kerékre egy fekete szakállas, napszemüveges férfi tekint le, kezében szerszámmal. Mellette egy rövid hajú nő áll, a kamerába pillant.

A kép alatt a színpadon Wim Wenders a férfiról beszél, akinek ugyan sikerült eltávolítania a kidurrant kereket, de csak ezek után vette észre, hogy hiányzik a pótkerék. A vásznon megjelenő következő fotó pedig „a bizonyíték arra, hogy egy fiatal német filmrendező – egy panorámakamerával felszerelkezve – amerikai kollégáját és annak jövendőbelijét egy szörnyű sorstól mentette meg“. A kormány mögött Wenders ül, hátul pedig a pórul járt pár, Isabella Rossellini és Martin Scorsese. 46 évvel később ez a két rendező egy különleges alkalomra jött el a Berlinale Palastba:

a fesztivál életműdíjjal tünteti ki a 81 éves Martin Scorsese-t.

A rendező nem akar a filmjeiről beszélni, viszont emlékszik még arra a Telluride Filmfesztiválra, amelyről hazafelé kocsijuk defektet kapott. Arra, ahogy pár nappal korábban Wenders kocsijában bujkált Michael Powell elől, mert meglepetésvendégként készült átnyújtani a fesztivál életműdíjat Powellnek. Powell özvegye, Thelma Schoonmaker vágó, Scorsese egyik legrégebbi munkatársa (első közös filmjük a Ki kopog az ajtómon? volt 1967-ben) Berlinbe is elkísérte a rendezőt. Scorsese a fesztiválokról mesél, a filmek ünnepéről, hogy mennyit jelentett Új-Hollywoodnak az európai fesztiváljelenlét, aztán az új német filmről. Végül Michael Ballhausról emlékszik meg, a 2017-ben elhunyt német operatőrről, aki számos filmjét fényképezte.

Isabella Rossellini és Martin Scorsese Wim Wenders fotóján

Ha Scorsese beszél, valahogy közelebb kerülünk a mozihoz. Először mások mozijához, aztán az övéhez. „Hogy tudnék a munkámra visszatekinteni? Én ezt nem tudom megtenni, ezt valaki másnak kell megtennie.“ – mondja a beszéde végén, és ezt meg is erősíti másnap, amikor Joanna Hogg-gal ül le beszélgetni a Berlinale Talents programjának keretében. Hogg rögtön egy sztorival kezd arról, hogy amikor pár héttel ezelőtt Londonban találkozott Scorsese-vel, tervezett berlini beszélgetésük kapcsán Scorsese megkérdezte tőle, hogy Hogg Chantal Ackerman minden filmjét látta-e. Egy perccel később esett le a rendezőnőnek, hogy Scorsese azt hitte, Hogg filmjeiről (pl. a Szuvenír I. és II. része vagy Az örök lány) lesz majd szó.

A beszélgetés kicsit mintha esetlenül kezdődne.

Hogg aggódik az idő hiánya miatt. Hogyan lehet közel hatvan év filmes karrierjét 90 percbe összefoglalni? Lehetetlen, valahogy mintha mégis erre törekednének. Első kérdésével rögtön a filmkészítés közepébe csap bele. Arra kíváncsi, hogy hogyan képes Scorsese megtartani a művészi elképzelését, miközben legtöbbször nagy stábbal a háta mögött számtalan gyakorlati döntést kell hoznia a forgatás őrületében. Scorsese az előkészítésről beszél, arról, hogy hogyan építi fel a vizuális síkját egy filmnek a forgatókönyv alapján. Hogy kiválaszt beállításokat, melyeket mindenképpen le akar forgatni, mert ezek adják majd a magját a jelenetnek, míg más képek opcionálisak maradnak. Majd áttér azokra az alkotókra, akik meghatározták szemléletét, különösen, ami a vágást illeti, az Aranypolgártól vagy A harmadik embertől egészen Pasolini A csórójáig, mely szellemiségében is nagy hatással volt rá.

A-harmadik-ember-Orson-Welles
A harmadik ember

Az in medias res kezdés után a beszélgetést négy filmjelenet tematizál, és lassan ugyan, de valahogy mégis csak kibontakozik Scorsese élete.

Amíg az elején szívesebben beszél a látott jelenetről, technikai megoldásokról, idővel egyre inkább feloldódik.

Az első a Taxisofőrből van, melyben De Niro Peter Boyle-t kihívja az utcára és arról beszél neki, hogy rémes gondolatai vannak és valamit tenni szeretne. „Hogyan hat az életedre, hogy filmrendező vagy?“ kérdezi Hogg. „Azt mondták, mindent túldramatizálok, mindent sokkal szörnyűbbnek látok. De a legtöbb dolog szörnyű is. Amit tehetsz, hogy kiírod magadból.“ – Scorsese ezzel el is engedi személyét, szívesebben beszél a látottakról, arról, hogy törekedtek képileg Travis karakterének elválasztására a többi figurától, hogyan plánozták De Nirót úgy, hogy a saját beállításain mindig egyedül legyen, és csak az ellenbeállításokon legyen látható más szereplőkkel.

És arról, hogyan erősítették fel a csendeket a jelenetekben a vágás során, hogy a folytonos késleltetésből aztán a film végi erőszak fakadhasson.

Bár a következő jelenetek a Ki kopog az ajtómon? című filmjéből, illetve legvégül a Megfojtott virágokból vannak, és Scorsese elanekdotázik a forgatásról és körülményeiről, két másik filmje jobban meghatározza a beszélgetést. Az egyik A komédia királya, mely egy asszociáción keresztül elvezet bennünket a gyermekkorhoz (a film témájától egyébként teljesen függetlenül) a másik pedig a Krisztus utolsó megkísértése, mely a vallás jelentőségéhez lesz kulcs.

A komédia királya

Mesél arról, hogy mennyire nehéz volt számára A komédia királyának forgatása, fontosabb viszont az, hogy ebben a filmben tűnik fel édesanyja mint Rupert Pupkin anyjának hangja. Innen vezet aztán a beszélgetés Scorsese szüleihez, gyerekkorához, ahhoz, milyen volt felnőni egy New York-i munkáscsaládban, amelynek egyetlen célja a túlélés volt, majd vesz fel egy kronologikus fonalat. Mesél arról, hogy amik az utcán megtörténtek, és amiket a szülei vagy a rokonok mondtak el este az asztalnál, mennyire fontosakká váltak. Vagy a rajzokról, amelyeket kisgyerekkorában készített, és később jött rá, hogy ezek már storyboardok voltak, felplánozott, képregényszerű történetek. Az első lépések a filmkészítés felé. Arról, hogy a szülei mennyire nem értették, mit csinál kivágott és kiszínezett papíremberkékkel. Vagy arról, hogyan nyitott aztán később egy a hollywooditól eltérő filmkészítése felé, amikor az első kisfilmjeit készítette a New York-i Egyetemen. „Ha egy olyan forgatókönyvvel jössz, amelyben felbukkan egy fegyver, kihajítalak az órámról“ – mondta neki tanára.

„Arról csinálj filmet, milyen megenni egy almát.“

A Krisztus utolsó megkísértése kapcsán felelevenedik a templom, mely egyfajta nyugalmat adott neki New York utcáinak forgatagában, a különböző alvilági bandák között felnőve. És a fiatal pap, aki barátai és ő számára egy új világot nyitott meg, megismertetve velük az irodalmat. Scorsese maga is eljátszott a gondolattal, hogy pap legyen. Bár később filmkészítő lett, a vágy a spiritualitás keresése iránt soha nem múlt el, még akkor sem, ha bizonyos filmek ennek a spiritualitásnak a hiányát mutatják be. Scorsese az élete számos pillanatát felhasználta ahhoz, hogy filmmé formálja; ebben a beszélgetésben mintha ezeket a filmeket használná aztán, hogy az életét felelevenítse.

És hogy hogyan jön mindehhez Scorsese cipője? A beszélgetés egy pontján Hogg Scorsese cipőjére tekint (sötétbarna és fekete, csatos bőrcipő), és szóba hozza, hogy úgy tudja, Scorsese-nek nagyon fontosak a cipők. Igen, Scorsese fel tudná sorolni filmográfiáját különböző cipőinek történeten keresztül. De, mondja, nem csak az a lényeg, hogy kényelmesek legyenek, hanem hogy legyen mit nézni rajtuk, mialatt ül és vár. Koncentrálja a feszültséget. „Szóval a cipők hatással vannak a filmkészítésre?“ – kérdezi Hogg. „Teljes mértékben“ – válaszolja Scorsese.

A teljes beszélgetés megtekinthető a Berlinale YouTube-csatornáján

Egy ilyen portrébeszélgetés csak csipeget az életműből. Egyfajta keveréke már elhangzott biográfiai elemeknek, humoros anekdotáknak, egy-egy jelenet megvalósításának, egy-egy film fontosságának, de leginkább azt a fajta beállítottságot, hajthatatlanságot próbálja közvetíteni, amellyel az alkotó a munkáját végzi. Martin Scorsese-t jó hallgatni. Akármennyire is marad a beszélgetés töredékes, az a rajongás, ahogy Scorsese a filmről beszél, motivál filmeket nézni, az övéit vagy bárki másét, fesztiválokra járni, még akkor is, ha a filmek annyira nem erősek. És talán leginkább: filmeket készíteni.

További cikkeink az idei Berlini Nemzetközi Filmfesztiválról itt.

Ruprech Dániel

Ruprech Dániel a PTE Filmelmélet és filmtörténet, valamint Esztétika szakán végzett. Egyetemi évei alatt több lapban és filmes oldalon publikált. 2011-ben Berlinbe költözött, ahol jelenleg is él. 2018-tól a berlini Filmakadémia gyártás szakának hallgatója. Filmes munkái mellett az írástól sem tudott elszakadni, 2023-tól jelennek meg cikkei a Filmtekercs oldalán.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com