4:1-re nyertek a franciák a dánok ellen, már ami a Kisjátékfilmek 2. szekciót illeti az idei Mediawave-en, az egyik legszebb gólt mégis Dánia rúgta.
Ha egyetlen szóval akarnánk összefoglalni a blokk rövidfilmjeit, akkor az csakis a párkapcsolatok lehetne. A legjobb azonban, hogy az öt film között nem találunk két olyat sem, ami ugyanúgy járná körül ezt a témát, garantálva ezzel a tematikus hasonlóság mellett az igazi sokszínűséget is. Akár szó szerint is, mint ahogy azt a Bőr című filmben láthattuk, melynek fekete bőrű főhősnőjét egy falfehér arcú, talpig feketébe öltözött, alkohollal és mindenféle gonosz szándékkal átitatott alak támadja meg a metrón. Hamar kiderül azonban, hogy a látszat ellenére nem hétköznapi rablással, rasszista indíttatású erőszakoskodással, vagy ehhez hasonlóval van dolgunk, a férfi ugyanis – bár meglehetősen sajátos módon és egy szinte közös múltbeli eseményt is felemlegetve – szerelmet vall a nőnek, aki kétségbeesésében kis híján megölte őt. A múltbéli bűnök megbocsáthatósága, kollektív bűnösség és ehhez hasonló témák felszínét kapargató alkotás akár hatalmas erejű filmdráma is lehetett volna, ha rendezője, Cédric Prevost egy hajszálnyival kevesebb sejtelmességet próbál meglehetősen egyszerű történetébe zsúfolni.
A Te hol voltál, mikor meghalt Michael Jackson? az ötösfogat legkönnyedebb darabjaként hívta fel magára a figyelmet. Egy férfi követ egy nőt Párizs utcáin, vagy legalábbis a nő ezt képzeli, a férfi viszont állítja, hogy ő is arrafelé lakik, amerre a nő megy. Majd fognak egy taxit, de mivel képtelenek eldönteni, hogy melyiküké, az végül faképnél hagyja őket. És így tovább; sok apró szituáció, melyben beszédbe elegyedhetnek. Végül közösen ülnek taxiba, és amikor az ember már javában várná, hogy elcsattanjon az első csók az egymást egyértelműen szimpatikusnak találó párocska ajkán, akkor egészen más következik: megbeszélik, mi történne, ha megtennék. Hogy milyen következményekkel járna, ha mindketten megcsalnák az otthon rájuk váró párjukat, ez rendszeresedne, és végül mindenki szomorúan veszítene el mindenkit. Ennyiben maradnak; a taxi megáll, a férfi kiszáll, és ezzel örökre elválnak. A férfi arcán záróképként felvillanó félmosoly azonban legalább olyan hangulatot sugároz, mintha történt is volna valami. Ilyen egy (elképzelt) kaland Jean-Baptiste Pouilloux szerint.
A házasok és színes bőrűek után a cigányság képviselői következtek A lakókocsi alatt című filmmel. A népcsoport hagyományos, város széli táborokban letelepedő, majd onnan idővel az egész karavánnal továbbvándorló életmódját ugyan csak felszínesen vázolja fel az elsőfilmes Yohan Ungar alkotása, a bonyodalmat azonban mégis épp ez okozza. Helyesebben mondva az, hogy egyik művészlélek társuk, aki naphosszat csak tetovál és fényképez, egy ideje elszakadt a karavántól, és nem is kívánja folytatni társai vándorló életmódját a továbbiakban. Ezen még egy laza kiközösítéssel túl is lépne a család, ha a férfi nem bolondítaná meg Cassyt, a fiatal és gyönyörű cigánylányt, akit egyenesen kitagadással fenyegetnek a csoport vezetői, ha Tadjival marad. Elhagyjuk-e a családunkat a szerelmünkért? A biztos háttér helyett válasszuk-e a bizonytalan, művészetekre alapozott jövőt? Ilyen és ehhez hasonló, egyszerű, de mégis súlyos kérdéseket vet fel ez a 16 perces, épp megfelelő hosszúságú alkotás.
A csoport egyetlen dán képviselője, a Nélküled egy, a kenyerét különféle bűntettek elkövetésével kereső fiatal srác és barátnője történetét meséli el 20 percben. Allan fel szeretne hagyni addigi életmódjával, és épp arra készül, hogy ezt bejelentse „főnökének”, akit viszont holtan talál meg városon kívüli, lopott cuccoktól hemzsegő raktárában. A csábítás nagy, és a fiú nem is tud ellenállni: ha eladja az ott talált cuccokat – még egyszer, utoljára –, azzal nagyban megalapozná a lánnyal elképzelt közös jövőjüket. A dolog szépséghibája, hogy szerelme, Stine, épp szakítani akar az állandóan változást és fűt-fát ígérgető, ám ebből semmit meg nem valósító fiúval. Szándéka határozott, ezért faképnél is hagyja a drága holmikkal bajlódó barátját, az utolsó pillanatban azonban mégis visszatér hozzá… Együtt tarthat-e egy megfogant gyermek egy megromlott kapcsolatot? Mi ilyenkor a legjobb megoldás? Asger Lindgaard filmje nem akar morális kérdésekbe bonyolódni, nem foglal állást sem az abortusz mellett, sem az ellen. Ezek helyett inkább a nézőre bízza a saját döntés lehetőségét, és épp ez az a húzás, ami miatt olyan erőteljes alkotássá emelkedik a sok középszerű francia minidráma között.
Hál’ Istennek azért a francia felhozatalban is szerepelt erőteljes alkotás, méghozzá a Hetedik mennyország című film képében. A blokk utolsó darabjaként levetített mű erős zárlatnak bizonyult, és némiképp meg is mentette Franciaország becsületét. A kissé talán sablonosan hangzó történetet – a kemény utcai bandavezérről kiderül, hogy valójában homoszexuális, ráadásul éjszakai szolgáltatásait az interneten is hirdeti – ugyanis olyan remek aránnyal tálalta Guillaume Foirest rendező, hogy a viszonylag hosszúnak tűnő negyedórás filmek után ez a közel 40 perces alkotás tűnt a legrövidebbnek. Ráadásul a kissé hatásvadász történet mellett számos társadalmi kérdés is felvetődik a történet során: a munkanélküli fiúnak otthon apja szólogat be rendszeresen, hogy találjon végre munkát, segítséget, életmód-alternatívát azonban nem kínál neki. A félig-meddig álcaként magára öltött alvilági rosszfiú szerepével sem tud teljesen azonosulni Sofiane, ezért az abból szerzett kevés bevételét kell kiegészítenie éjszakai kiruccanásaival. Néhány gyomorforgató jelenet után azonban, mikor főhősünk egy szexuális segédeszközként használt bőr nyakörvvel a nyakán fut végig Párizs utcáin, majd egy felüljáróról őrjöngve ordítja bele az éjszakába, hogy „buzi vagyok”, végképp elbizonytalanodunk. A vallomás nem tűnik őszintének, mégis elhangzik. Vagy nem is vallomás ez, csupán egy identitását eddig hiába kereső fiatal fájdalomüvöltése? Hogy vegye már észre ez a rohadt világ, mire kényszerülnek egyesek, miközben a normális életre való törekvés egyre kilátástalanabb számukra?
