Mit csinál az ember, ha ellátogat Magyarország legnagyobb sztármentes filmes és zenei együttlétére? Vetítőről vetítőre mászkál, bulizik és rövideket fogyaszt. Nem is akármilyeneket!
A négy részre felosztott kisjátékfilmes szekció első etapja igen változatosra sikeredett az idei Mediawave-en is. A kis hazánkat képviselő alkotástól kezdve számos európai ország produktumán keresztül eljuthatunk egészen Namíbia és Tajvan egy-egy művéhez, ám ez a sokféleség sajnos a filmek színvonalára is igaz.
A namíbiai Minden okkal történik például egymaga is remekül szemlélteti az egész blokkra jellemző minőség-ingadozást. A főhős szöveges narrációja a finoman szólva félreérthető kezdőképtől indulva kalauzolja végig a nézőt ezen a fordulatokkal teli, vágást (látszólag) nem tartalmazó negyedórás művön. A néző kíváncsiságát az első pillanatban megragadó lendület (mi a fene történt ezzel az első látásra ártatlannak tűnő szerencsétlennel, hogy most egy templom előtt áll egy pisztollyal, egy vele farkasszemet néző rendőrrel és néhány kétes alakkal?) azonban valahol a film felénél elhal, és az olyan hibák, mint például egy-egy nyugdíjas tempójú menekülés az őt üldöző alvilág felfegyverzett képviselői elől, végképp amatőrré teszik ezt az eleinte profinak tűnő filmet. Florian Schott alkotásának poénja az lenne, hogy hogyan képes egy, az eseményeket egyfolytában mesélő és kommentáló főhős többszörösen félrevezetni a nézőket és elterelni azok előfeltevéseit, mindez azonban kissé kevésnek bizonyult ahhoz, hogy kitöltse a rendelkezésére álló, ráadásul meglehetősen rövid időt.
A gyűjtő című svéd alkotás a namíbiai pörgésével ellentétben inkább lassú tempót választott, ám ez talán indokolt is egy túlvilág és e világ drámaian érzéki kapcsolatát boncolgató alkotáshoz. A halál angyalaként cirkáló főhős egy listával járja a várost, melyen leendő halottak nevei és haláluk bekövetkeztének időpontjai szerepelnek. A feladata csupán annyi, hogy az életüket jelképező órát az adott időpontban megállítsa, nevüket a listáról kihúzza, majd mindegyiküktől bezsákoljon egy-egy apró bizonyítékot, amit aztán a végigjárt listával együtt leadhat a hivatalban. Mindezzel csak egy baj van: a rendező Michael Rendell egy másodpercig sem törekedett arra, hogy sablonosan elcsépelt történetét (az angyal végül beleszeret egy nőbe, aki miatt a halandóságot választja – nem ismerős ez valahonnan?) akár csak egy pillanatra is érdekfeszítővé tegye; és nem, az, hogy az egész filmben egyetlen szó sem hangzik el, egyáltalán nem segít ezen, sőt.
Ferge Roland El című filmje – mely párba állítható a tajvani Egyet fizet, kettőt kap című alkotással – gyerekek főszereplésével ábrázolja a kivándorlás problémáját. A fekete-fehér, néma alkotás erős atmoszférával próbálja érzékeltetni, milyen nagy pácban lesz Magyarország, ha a jövő reménységének tartott fiatal generáció elhagyja az országot. Chia-Ho Tai, a már említett tajvani rövidfilm rendezője egy egészen más, de mégis legalább ennyire XXI. századi témát boncolgat fiatal szereplőivel. A fogyasztói társadalmat, valamint a médiát irányító nagyhatalmakat bemutató szatíra egy nyalóka gyártó cég botrányán keresztül mutatja be, hogyan lesz a mérgező anyagokat tartalmazó édesség híréből egyet fizet, kettőt kap akció, aminek hallatán mindenki örömtáncot lejtve rohan a boltokba.
Igazi unikum is került a blokkba, méghozzá az észt színekben versenyző Tavasz, a la carte című alkotás képében. A 23 perces musical eleinte kissé furcsának ható, homályos képi világával azt a klasszikus történetet meséli el, amikor egy vidéki fiatal lány felkerül a nagyvárosba, ahol rengeteg áldozat árán próbál boldogulni. Az urbanizációt elítélő hangnem mellett felbukkan a filmben a női egyenjogúság, illetve női sorsok kérdése is, ám hál’ Istennek semmi sem túl erőltetett, szájbarágós módon. Kellemes dallamokkal és dalokkal átszőtt alkotás egyértelműen a pozitív irányba billenti a blokkot méricskélő mérleg nyelvét.
Van azonban, ami még az észt Doris Tääker filmjénél is jobbra sikerült a Kisjátékfilmek 1. szekciójában. A román Boldogságpasztilla egy olyan tévéműsort mutat be, melynek lényege, hogy hétköznapi emberek mesélhetik el és rekonstruálhatják mindennapi inzultusaikat, melyek végkimenetelét újraírva vehetnek revansot az életen. A film által felvázolt szituációban például egy hölggyel beszélt emberhez nem méltó módon egy jegypénztáros, akinek nem volt visszajáró aprója, ezért azt tanácsolta a vásárlónak, hogy vagy lógjon a buszon, vagy hívjon taxit. Az alkalmazottat szétverő nő jelenetén először nevetünk, aztán a rengeteg vér láttán meglepődünk, végül pedig újra mosolyt csal az arcunkra, hogy a látottak csupán egy fiktív tévéműsor képei voltak. Felméri Cecília 12 perces szatírája roppant humorosan mutat be mindennapi feszültségeink közül egyet, melyre hasonlóan szellemes megoldást kínál a média képében.
