Szemző Tibor filmje Kőrösi Csoma Sándor nyomába ered, különleges eszközökkel közelíti meg a tudós életét és a Himalája vidékét.
Aki már látta Szemző Tibor előadásait vagy hallotta zenéjét, tudhatja, milyen rendkívüli élményben részesítenek – egyszerre hatnak több érzékszervünkre, kizökkentenek és megnyugtatnak, sok támpontot adnak, mégis mankó nélkül hagynak, de mindenképpen elgondolkodtatnak. Az idei Mediawave-en (melyet egykor meg is nyert) újra vetített Az élet vendége – Csoma-legendárium hasonlóan működik, bár a témája valamelyest megfoghatóbb: a sokoldalú Szemző ebben kalandos életű tudósunk, Kőrösi Csoma Sándor életét és nagy utazását igyekszik felfejteni komplex, experimentális eszközökkel. Csoma kétszáz évvel ezelőtt a magyarok eredetét ment kutatni Belső-Ázsiába, ám végül Tibetben maradt, a könyvtárakat tanulmányozta és elkészítette a nagy jelentőségű tibeti-angol szótárát – de mit értünk meg ma ebből a vállalkozásból? Szemző műve ugyanannyira varázslatos hatású, emlékezetes munka, mint a zenei produkciói vagy egyéb kísérleti filmjei – meg is ismerjük Csomát és Tibetet és nem is, de mindenképpen különleges tapasztalattal gazdagodunk.
Mint már az eddigiekből is sejthető, Szemző messzire távolodik a hagyományos dokumentumfilmes formától, hőséről sokféle eszközzel, asszociatív módon mesél. Leginkább Csoma legendává válásán és a tibeti buddhista filozófián keresztül ragadja meg alakját, illetve utazásának jelentőségét, e két réteget két gyökeresen eltérő stílusban megjelenítve. Csoma hatása a környezetére, székelysége, egyszóval földi személye székely népmesékből bontakozik ki, melyek keleti festészetre emlékeztető stílusban, animációs betétekben elevenednek meg, Törőcsik Mari narrálása mellett. A mesék naivitása, csodás elemei és túlzásai egyszerre érzékeltetik, hogy az egyszerű nép mennyit fogott fel híres szülötte tevékenységéből, ugyanakkor világosan látszik, milyen nagyra becsülték őt. Törőcsik árnyalatnyi iróniája pontosan jelzi ezt a kettősséget.
A másik réteg, mely a film törzsét teszi ki, ennél bonyolultabban működik – nehéz is szavakba foglalni minden jellegzetességét. Egyszerre van jelen több hangsáv, feliratok, zenekíséret és természetesen a film képei. Szemző narrációja mellé és fölé ismeretlen nyelvek csatlakoznak, melyek néha megerősítik, néha ellentétben állnak a magyar szöveggel, de mind meditatív, transzcendens szövegeket mondanak – hiszen Csoma volt az, aki először tudósított a tibeti kultúráról, vallásról és nyelvről Európa számára. A soknyelvűség megerősíti a kulturális gazdagság érzetét, de illik Csomához is (aki köztudottan hatalmas nyelvtehetség volt). Ugyanígy működnek a szimultán megjelenő feliratok és a képek is: nagyrészt archívnak tetsző, rontott felvételeket látunk az ázsiai mindennapokból – éppúgy készülhettek tegnap, mint ötven vagy száz éve. Ezek a repetitív, békés hétköznapi képek hivatottak kiegészíteni/megjeleníteni/ellenpontozni az elhangzott bölcsességeket. Így a film ezen rétege egyszerre mutatja meg Tibetet szövevényes, ismeretlen és kiismerhetetlen világként, ugyanúgy rácsodálkozhatunk, ahogyan egykor Csoma, de rendhagyó útikalauzként el is igazít benne.
A spirituális tartalom és a népmesei hang, illetve a számos alkotóelem egymás mellé helyezése nem vezet zavarhoz – olyannyira nem, hogy néha észrevétlenül folynak egymásba. Hiszen európai szemmel a Himalája vidéke is mesebeli helynek tűnik, miközben a magyaros fordulatokkal tarkított népmeseszövet néha meglepően pontos filozófiai tételeket olvaszt magába. Hol húzódnak a határok a kultúrák, korszakok, nyelvek, gondolatok közt? Tibet és Csoma kalandja megfoghatatlanul távoli dolgok, melyeket mégis fontos lenne megismernünk, ehhez viszont meg kell találni a kulcsot, azaz azt a formát, mely a szikár tények helyett hatékonyabb eszközökkel, belülről tárja fel a történteket. Szemző sikeresen közvetíti a bonyolult helyzetet, saját tibeti tapasztalatait és Csoma rekonstruált egyéniségét egy mély, végtelenül gazdag műben olvasztva össze.
