Jóllehet a 2013. évi Mediawave filmtermésében a háborús tematikájú alkotások, illetve a női filmek játszottak meghatározó szerepet, most mégis két olyan dokumentumfilmre hívnám fel a figyelmet, amelyek nem, vagy csupán részlegesen érintették a fesztivál központi kérdésköreit. A speciális programban helyet kapó mozgóképek közül a lengyel 3 nap szabadság egy kimenőt kapó elítélt külvilágban tett kósza lépéseit rögzítette, míg a francia Szerelempiac egy indokínai etnikum, a hmongok egyik – európai ember számára meghökkentő – néphagyományát vette górcső alá.
Lukasz Borowski: 3 nap szabadság (2011)
Bár a fiatal lengyel direktornak a 3 nap szabadság még csak az első rendezése, Lukasz Borowski egy olyan dokumentumfilmmel dolgozta fel a fegyházat időlegesen elhagyó elítélt történetét, amely meglepően átgondolt szerkesztettséggel jellemezhető. A mozgókép bravúros ékének a főszereplő érzelmi állapotához igazított montázstechnika számít, a humanista megoldás ugyanis a műfaji filmeket meghazudtoló dinamikával ruházta fel a 27 perces alkotást. A kapunyitásra váró fogoly zaklatott lelkülete elképesztő vágásszámot produkált, a keretes szerkezetű dokumentumfilm lezárása pedig be is bizonyította, hogy a direktori elgondolás jóval több puszta attrakciónál. A lehangoló visszatérés kitartottabb képsorai az újbóli motozást keserű megvilágításba helyezték: míg a nyitányban a börtönőrök vizsgálódása egy kötelező, ámbátor hétköznapi procedúraként tűnhetett fel, addig a befejezésben a megvásárolt tulajdon szétcincálása már a szabad akarat és a szabadság elvesztésével szembesített. S a 3 nap szabadságban nem a tizenöt év technikai fejlődésére rácsodálkozó elítélt tétova megnyilvánulásai vagy a családdal való találkozás feszélyezett pillanatai az igazán figyelemreméltóak, hanem az a rendezői empátia, amely egy átlagember számára is átélhetővé teszi egy félresiklott életút szabadságigényét.
Philippe Rostan: Szerelempiac (2012)
A Frankofón Filmnapokon is tűnt már fel vietnámi alkotás (Ne égesd el!), szóval cseppet sem meglepő, hogy az indokínai szerelempiac működését is egy francia rendező dolgozta fel. Szerencsére már a gyarmati időkön is túlléptünk, így Phillippe Rostan sem kizsákmányolni akarta a hmong népszokásban rejlő pikantériát, sokkal inkább megérteni kívánta azt. A Szerelempiac tehát nem prostituáltakról szól, hanem egy magába zárkózó etnikumról, illetve egy megdöbbentő néphagyományról.
A hmongoknál a házasodást egy szent könyv köti béklyóba: a szerelmesek csak akkor kelhetnek egybe, ha az írásgyűjtemény dátumsorai alapján is egybevágóak. Emiatt gyakorta előfordul, hogy olyan házasságok köttetnek, amelyben a felek nem is szeretik egymást. Furcsa módon a hmongok mégsem érzik úgy, hogy e szokás gúzsba kötné őket, ugyanis egy kiskaput is engedélyeztek az érzelmek és a szenvedély számára. Évente egyszer az ún. szerelempiacon ki-ki igaz szerelmének karjában köthet ki, vagy éppen szabadon flörtölhet új szeretőre vadászva, hogy aztán érzelmileg feltöltődve visszatérjen a mindennapokba.
Mivel Phillippe Rostan távol tartotta filmjétől a népszokás árnyoldalaira figyelmeztető hangokat, a Szerelempiac szinte kizárólag a hmong szemszöget képviseli. A dokumentumfilm szereplői harmonikus életet élő férjek és feleségek, akikben fel sem merül a féltékenység gondolata. Mindez az erős kulturális gyökereken túl az emberi logikán is múlik: ha a nő úgy dönt, elmegy a szeretőjével találkozni, a férfi is légyottot folytathat a maga szívszerelmével. S megmosolyogtató megnyilatkozásaikból ki is vehető, hogy az európai ember számára bizarr élethelyzetet ők valóban a helyén tudják kezelni.
Sajátságos harmóniájuk pikantériája maradéktalanul le is kötheti az idegen kultúrához tartozó nézők figyelmét, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy a külsődleges szemszög azért hiányzik a filmből. Rostan megpedzegeti ugyan, hogy egy, az integrációt teljesen elutasító népcsoport életébe enged bepillantást, de az olyan problémák felett elsiklik, minthogy a vietnámi állam törvényileg szabályozná a házasodás korhatárát, s hogy a tizenévesen már „oltár elé álló” hmongok magasról tesznek a kezdeményezésre. A francia rendező hasonlóképpen csak megpendíti, hogy a turizmus szétforgácsoló hatással lehet a néphagyományra – a szerelempiac a találkák bensőséges helyszínéből egyre inkább vásártérré lényegül át, de a probléma mélyére már nem ás. Egy dolog azonban bizonyos, a Szerelempiac hibáival együtt is maradéktalanul beleillett egy olyan fesztivál mozgóképes programjába, ahol a filmvetítések szünetében kínai zenészekkel csereberélte saját kultúrájának hangszereit hazánk büszkesége, a Rackajam.
