Magazin Papírfény

A meg nem értésről, a menekülésről és a semmiről – Krasznahorkai László: Megy a világ

Krasznahorkai László újabb kötettel jelentkezik, ilyenkor pedig mindig felmerül a kérdés, hogy hova tovább. Az eddigi művek olyan emlékeket hagytak maguk után, amelyek már csak súlyuknál fogva is mintha ellehetetlenítenék a folytatást. De Krasznahorkai ismét új elbeszélői pozícióra lelt, tett még egy lépést, hátra, ki a világból, és – láss csodát! – még innen is lehet mondani valamit az emberi tájról, amely az író elbeszélőjének szeme elé tárul.

A novelláskötet három részre tagolódik aszerint, hogy az egyes szám első személyben megszólaló elbeszélő milyen viszonyt létesít hallgatóságával a szövegeken keresztül. Az első részben „beszél”, a második részben „elbeszél”, a harmadikban pedig „elköszön”. Beszélni kizárólag meglehetősen súlyos témákról beszél, elbeszélni csak meg nem értett, menekülésre kárhoztatott emberek történetét beszéli el, az elköszönés módja pedig finom költőiségének ellenére ismételten csak rendkívül radikális. De álljunk be először is az első rész fanyar, gyöngyöző zuhataga alá!

El kell innen menni”, mondja a szöveg első sora azonnal behívva a menekülés fogalmát, amely aztán az egész művet végigkíséri, majd hamarosan megtudjuk, hogy már nincs hová, mert nincs már a Földön hely, ahová egy olyan ember, mint az elbeszélő, elmehetne. Krasznahorkai a – bocsánat a kifejezésért – „Keleti korszak” műveiben (Az urgai fogoly; Északról hegy, Délről tó, Nyugatról utak, Keletről folyó; Rombolás és bánat az Ég alatt) hosszú utat járt be, amelynek a végére egyértelműen kiderült, hogy a teleológiáját és koherenciáját vesztett nyugati kultúrával szembehelyezett Kelet, mint egy innen reménykedőben megfogalmazódó vágy tárgya, tulajdonképpen már réges-régen nem létezik.

Le kell akkor hagyni a Földet, kezdődik a második darab,

amelyben hősünket már harcban látjuk az egész mindenséggel, és habár ezt a harcot még megnyeri, a következő töprengésben a lázas erőpróba rezignált elmélkedésbe fordul.

„Nincs vége a történelemnek, és nincs vége semminek sem, mi sem áltathatjuk magunkat azzal, hogy velünk bármi is bevégződnék. Csak folytatunk valamit, és fenntartjuk valahogyan, valami folytatódik, valami fennmarad.”

A Milyen szép című másfél oldalas ezzel szemben már-már gyermeki elragadtatással beszél egy világról, ami egy Táj nincs című tájelméleti előadássorozattal ér véget, amelynek keretében különféle szakmák képviselői mondanák el, hogy a maguk szempontjából mit tartanak a tájról, és A torinói ló inzertjéül szolgáló, Legkésőbb Torinóban című írás is kecsegtet némi reménnyel a részvét fogalmán keresztül, a kötet címadó darabja, a Megy a világ előre azonban rögzíti az elbeszélő helyzetét, és megpecsételi sorsát.

„az elkerülhetetlen véletlen számunkra örökre érthetetlen működését tehát, melyben mi törvényeket kerestünk és találtunk, voltaképpen egyáltalán nem ismertük meg az elmúlt és hősies évszázadok alatt, amiként biztosak lehetünk benne, hogy megismerni az eljövendőkben sem fogjuk semmiképp, mert megismerni csak ennek az elkerülhetetlen véletlennek a következményeit voltunk és vagyunk és leszünk képesek, azokat a rettenetes pillanatokat, amikor csattan az ostor, csattan az ostor a hátunkon,…”

Az első rész töprengései témájukat tekintve filozofikusak tehát,

más tekintetben viszont semennyiben nem azok: nagy ívű megfigyeléseket tartalmaznak csupán, de nem biztosítanak helyet arra, hogy bárki is belépjen a diszkusszióba. Az elbeszélő nem sokat törődik tételei alátámasztásával, és csak rendkívül homályosan számol be arról, hogyan is jutott ilyen következtetésekre. Jó érzékkel illesztette be a szerző ezek közé a rövid írások közé a Théseus-általánost, amelynek narrátorát a szervezők vendégül látják, hogy tartson meg három előadást, és akinek viszont ez a vendéglátás foglyul ejtésnek tűnik, a felkérés pedig gyötrő kényszernek. A szomorúságról, a lázadásról, illetve a tulajdonról „szóló” előadásokat valóban megtartja ugyan, de nem kap és nem is vár semmiféle reflexiót, sőt, még csak nem is számít rá, hiszen még azzal kapcsolatban sem ért egyet a hallgatósággal, hogy ő most milyen státusban ad is elő pontosan. Nem csoda, hiszen neki teljesen más az érdeklődési horizontja. Ahogy maga mondja:

„Engem (…) csupán (…) az a lépésrend foglalkoztat, amellyel ki lehet hátrálni a világból.”

Mivel is van olyan súlyos problémája ennek az elbeszélőnek, hogy miatta az egész világot hajlandó elutasítani? Önmagában ebből a műből nem lenne könnyű feladat felelni a kérdésre. A korábbi Krasznahorkai-könyvekben számtalan utalást találtunk arra a kérdésre, hogy adott karakternek mi is hiányzik pontosan a világból, és pontosan mitől is vált számára ennyire elviselhetetlenné az „ott, kint”, a Megy a világban viszont úgy kell összecsipegetnünk az említésmorzsákat. A harmadik, Felejteni akar című írásban például találhatunk egy ilyen töredéket.

El akarja felejteni, hogy saját maga játszotta el mindenét,…hogy nincs se istene már, se eszméje.”

És folytatja, azt mutatván, hogy már a hiány tünetei is pusztán dekadens formában észlelhetőek, a megbomló nembelesimulás egyetlen maradéka pedig a kietlen szenvedélyekben való mártózás:

…mert tényleg csak ennyi, a füstje és az olcsó szeszek maradtak a hajdani metafizikai utas sóvárgásából az angyali birodalom felé – valami piszkos füst a vágyódásból, valami orrfacsaró szesz a megszállottság őrjítő italából.”

Mivel is van tehát baj pontosan? Sajnos, pont az Egésszel, a változás és történés fékezhetetlen sodrásával, illetve azzal, hogy ezek nem vezetnek sehová, mégsem „halnak ki” úgy, mint – teszem azt – egy sehová nem vezető biológiai mutáció.

„…az összes, a milliárdnyiszor milliárdnyi alkatrésze ennek az irtóztatóan nagy világnak valamilyen felfoghatatlan sebességgel csak kerengett valamerről valamerre, vagyis szemben velem az egész mindenség,…”

Az ellenpont természetesen nem lehet más, mint a nemmozgás.

„…mert hisz erről van szó, a megnyugvásról, ezt keresi ez az ember abban a vágyott távolban.”

A másik probléma már személyesebb jellegű. A Krasznahorkai-hősök gyakran szembesülnek azzal, hogy a többiek, a mások nem értik őket, és ezzel párhuzamosan ők sem értik ezeket a többieket, ezeket a másokat. A második fajta meg nem értést a következő kérdésben tudnám összefoglalni: Hogyhogy nem teszi mindenki számára elviselhetetlenné az úgynevezett fejlődést (és általa ezt a világot itt), hogy nincs célja? Az egyik írásban egy kínai tévébemondó monoton hangon összefoglalja az alapvetést:

„…az Egésznek nincsen célja, mert az Egészen kívül nincsen semmi, ahonnét bármi ide elvezethetne, mert nincs ahonnét, és nincs kívül, és önmaga sem lehet önmaga célja, mert a cél mindig túl van azon, ahonnan valami egy cél felé elvágyódik, de az Egésznek értelme sincsen, mert ha volna, akkor az Egész belekerülne egy történetbe, aminek azonban mindig van egy elmaradhatatlan jellegzetessége, hogy tudniillik van vége, viszont az Egésznek nem lehet vége, emiatt úgy is mondhatjuk, hogy nincs története, tehát nincs értelme, tehát nincs célja sem, és ha ez így van, akkor létezése sincsen, és ez azért van így, mert Egész sincsen…”

Aki számára viszont így mégiscsak elviselhetetlen a világ, annak nincs más lehetősége: menekülnie kell, akkor is, ha nagyon jól tudja, hogy nincs kívül, ahová menekülhetne.

Az első rész tehát mintegy megadja azt a gondolati előteret, amelynek hátterében a második részben elbeszélésre kerülő történetek lezajlanak.  Az első a közlekedéstechnikai szaktolmácsé, aki merő véletlenségből egy különösen ormótlan autópálya-kereszteződés kellős közepén találja magát, és aki így a nem emberi léptékűre tervezett monstrum belsejéből figyelheti, ahogy az emberek nem emberi léptékű járműveiken mennek a világgal előre – a semmibe. A szimbolikus helyszín kinyilatkoztatásra sarkall:

„olyan pontjára értem itt az életemnek, hasított belé, ahol nyilatkoznom kell, mi az, amit én több mint hatvan év élet és ebből úgy közel negyven év szinkrontolmácsolás alatt megtudtam a világról”,

Majd a felismerés:

„szívesen nyilatkozna a dolog felől, csak az a baj, hogy nem tudott meg semmit”,

„neki az mond valamit, amit innen lát, erről a gyalogoshídról, de úgy általában az életről, sajnos, semmi”,

De nincs baj, mert jó Krasznahorkai-hős lévén erről a semmit-nem-tudásról is rendkívül részletesen és behatóan tud értekezni, mint mindig, most is „mintha közönség előtt beszélne”. A szörnyűséges betonszerkezetet a szerző egy ponton az „EZ” szóval jelöli, és kapitálissal szedi, itt érdemes ezért megjegyezni a könyv mottóját, illetve annak hiányát, a szokásos felütés helyén ezúttal ugyanis annyi áll: „Ő”, szintén nagy betűvel. A talányos szócska szerepét én eleinte az elbeszélőtől való távolságtartás fokozásában láttam, mintha a szerző a könyv legelején tiszta vizet akarna önteni a pohárba, és azonnal átadná a szót egy hozzá képest egyes szám, harmadik személyű narrátornak, de ezen a ponton úgy tűnt, hogy akármi is ez az „Ő” ott a mottó helyén, ennek az „EZ”-nek, ennek az autópályakereszteződés-monstrumnak az ellentéte. Ő AZ, aki a legkevésbé EZ.

Hadd emlékeztessek itt Franz Rosenzweig egy levelére, amelyben azért bírálja Bubert, mert az a kinyilatkoztatás örök jelenétől megrészegülve az ÉN-TE viszonyt állítja az abszolút középpontba, megfeledkezve a harmadik személyről, Ő-róla, aki a múltban megteremtette ezt itt, és akivel viszonyba kerülve válhatunk egyedül MI-vé, közösséggé! Abban Rosenzweig is egyetért, hogy az ÉN-AZ viszonyban a holtak közé kerül vissza az ÉN, Ő-rajta keresztül azonban a harmadik személy létjogosultsága mellett ágál. Ebből kiindulva úgy is olvasható tehát ez a magányos Ő a mottó helyén, mint vágy egy olyan létezőre, amellyel viszonyba kerülve MI-t mondhatunk, mert az a szövegekből a lehető legvilágosabban kiderül, hogy most semmi ilyesmit nem tudunk felvonultatni. Az „előre menő világ” alapvetően EZ-ekből áll, EZ-ek strukturálják, EZ-ek tarkítják, EZ-ekkel pedig hiába kerülünk akármilyen viszonyba, az sosem fog semmiféle közösséget kovácsolni belőlünk.

Aki pedig EZ-ek közül kikacsint, mondjuk a Paradicsom felé, az a józan eszét kockáztatja, és ezzel természetesen értetlenség tárgyává válik.

A második rész elbeszéléseiben számtalan példát találhatunk arra a jelenségre, amikor a világról való töprengés szakadékának két oldalán álló emberek egyáltalán nem értik egymást. Fehér György Molnár Henrikje például egy gyilkos, aki viszont elég érzékeny és intelligens ahhoz, hogy azt a benyomást keltse, a tárgyalótermi csődületben mindenki jogosabban lenne vádolható, mint ő.

Ezért megpróbálod elképzelni, hogy MEGÉRTED a bírót, a fogdmeget, az ülnököket, a börtönt, a bilincset, ezt az egész borzalmat. Hogy senki ne öljön meg senkit. Próbálod elképzelni, hogy megérted ezt a bírót, ezeket az ülnököket, ezeket a fogdmegeket.

De egyszerűen nem megy. Ezt a bírót, ezeket a fogdmegeket és ezeket az ülnököket: nem lehet megérteni. Ha Molnár Henrikre gondolsz, akkor ezek mind szörnyetegek.”

A Bret Easton Ellis-i precizitással megírt, Bankárok című műben, ahol hosszú oldalakon keresztül tárulnak elénk az üzleti élet helyi potentátjairól szóló, rém unalmas pletykák, a melankolikus főhős egy ponton azt veszi észre, mintha régi barátja átváltozott volna: „…nézte a szemeit, és ezek a régi Paul-féle szemek voltak, de minden más változott, Paul Werchowenski nem az az ember, aki a barátom volt, mondta ki magában aztán már sötétedéskor Fortinbras, és levert volt,…”

A Váránaszi forgatagában kézen álló aggatyán csak áll tovább a jobb kezén, „hogy a ballal szabadon folytathassa egy nyelven, melyet rajta kívül senki nem ért…”.

Egy másik darabban a velencei festőnek írja egy bordélyház ügyintézője, hogy a lányok, akiket kiküldött hozzá, „…mindig azt hajtogatták, hogy nem értenek belőled semmit…”.

megyavilag-kraszna

A pszichiátriai intézet bentlakója aztán megint egy másik novellában úgy érzi, hogy el akarja hagyni a Földet, mint Gagarin tette hajdanán, és így szól: „..tudom, hogy nem beszélhetek erről, (…) vagy érzelmességgel, vagy valami még ennél is rosszabbal vádolnának, (…) és legyintene mind (…), hogy hülye, miközben azért (…) tudják, hogy nem vagyok az, mindenesetre senki nem is gondolna arra, hogy komolyan beszélek, nem értené senki, pontosan mi vezetett ide.”

Kezdődött tehát az elviselhetetlenséggel,

amely egy kötelező érvényű, ámbár eleve reménytelenségre kárhoztatott menekülésbe torkollt, az ebben a menekülésben élő emberek pedig bezárultak saját meg nem értettségükbe, saját meg nem értésükbe. A róluk szóló történetek után aztán egy templomszentelés visszavonásának krónikáját olvashatjuk Járás egy áldás nélküli térben címmel, amely olyan, mint egy visszafelé lejátszott film: az ordinárius úgymond visszafelé végzi el a templomszenteléskor szokásos eljárásrendet. Ez az írás az egyik legmélyebb beismerése az emberiség, a hit területén lezajlott kudarcának. A bűnök és vétkek, a mulasztások és halasztások már nem eréllyel, vagyis javító szándékkal kerülnek felsorolásra, csak mintegy rögzítésképpen, megalapozott érvekként arra, hogy akkor miért is kell visszavonni a templom megszentelését.

Praktikus összefoglalásképpen annyit tudok mondani, hogy Krasznahorkai, mint mindig, most is vékony jégen táncolt, de valamilyen varázslattal ismételten sikerült megoldania, hogy ami már majdnem giccses, az pont ne legyen giccses, hogy ami már majdnem unalmas, az pont ne legyen unalmas, hogy ami már majdnem régieskedő, az pont ne legyen régieskedő, és hogy ami már majdnem modernkedő, az pont hogy mégse legyen modernkedő. Nehéz ezért egy jól irányzott gondolatmozdulattal megragadni ezt a könyvet, és mondani róla valamit, mert ügyesen kisiklik a szokásos, ítélő jellegű gondolatmozdulatok elől, azt viszont bátran állíthatom, hogy mindezek ellenére érdemes megpróbálkozni vele.

Avatar

Filmtekercs.hu

A Filmtekercs.hu Magyarország legnagyobb független online filmes lapja és a te kedvenc újságod.

Add Comment

Click here to post a comment

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Podcast

Hirdetés

Hirdetés

VlogTekercs

A melodráma igenis több a túlcsorduló érzelmektől. Viszont ehhez vajon az kell, hogy a szerelem beteljesületlen maradjon?

A VLOGtekercs ehavi adásában Spike Jonze A nő és Marc Webb 500 nap nyár című filmjei kerülnek terítékre. Bemutatjuk, hogy a melodráma (minden felszínes vélemény ellenére) nem feltétlenül süpped középszerűségbe. A két film összehasonlításával kiütköznek a műfajban rejlő lehetőségek, valamint az is, hogy azon túl miben újítanak az alkotók.

Műsorvezetők: Énekes Gábor
Szöveg: Énekes Gábor
Vágó: Nagy Tibor
Főcím: Gyenes Dániel
Projektvezető: Nagy Tibor
Producer: Molnár Kata Orsolya