Amint azt már annyiszor írtam, a Billy Elliot az egyik kedvenc filmem. Mindaz megvan benne, amiért a mozit szeretem; különösen azt a patikamérlegen mért egyensúlyt kedvelem, amit Stephen Daldry mindvégig meg tud tartani az érzelmesség és geil között, sosem esve át az utóbbi oldalára. Ez az, amit sem a filmből készült musical, sem a Melvin Burgess által írt regény nem tudott teljesíteni.
Nagyon vártam, hogy láthassam a film alapján készült musicalt – ami azonban nagyon nagy csalódást okozott. A könyvhöz már óvatosabban közelítettem – és nem is tettem rosszul. Sajnos a 2000-es film forgatókönyve alapján utólag íródott regénynek sokkal több köze van a színpadi verzióhoz, mint az eredeti filmhez – ami azért is meglepő, mert időben jóval korábban, közvetlenül a mozis premier után, 2001-ben született.
Úgy tűnik, a Billy Elliot egyszeri és megismételhetetlen csoda volt a vásznon – minden további verziója csak utánérzés. Pedig azt gondolhatnánk, Melvin Burgessnél jó kezekben van egy ilyen téma. A szerző Anglia egyik legnépszerűbb gyerekkönyvszerzője, aki azonban most nem tudta, pontosan kiknek is ír. Pedig nem állt rosszul a témához. Az ilyen, utólag, forgatókönyvekből megírt regények legnagyobb hibája az szokott lenni, hogy a filmbéli cselekményt szó szerint követve nem töltik ki azokat az űröket, amit a mozinéző automatikusan meg tud tenni, ha nézi a filmet.
Burgess nem követte el ezt a hibát, ez egy önállóan is helytálló mű, ami azonban nem sikerült túl emlékezetesre. Bár a film főszereplője maga Billy Elliot, Burgess megannyi más karaktert is fénykörébe von, és folyamatosan másnak adja a jogot, hogy elmesélje a maga történetét – hol Billy, hol bátyja, Tony, hol apja, Jackie, hol a környezetükben élő random szereplők kapják a narrátor szerepét. Ez még nem feltétlenül lenne baj, hiszen ezzel a megoldással a szerző elvonja a figyelmet Billy személyéről, és egy sokkal mélyebb dimenziót ad a háttérben húzódó bányászsztrájk történetének – sajnos azonban ez az új dimenzió nem a jobb megismerést szolgálja, Burgess csak dramatizálja a helyzetet, és minden változtatással művibbé, ripacskodóbbá teszi a szélesvásznon olyannyira hús-vér mesét.
Nemcsak a történetvezetéssel, de a stílussal is akadnak gondok. Egyrészt Burgess nem gondolja át, kinek is szól a története, így az sem világos, kinek a szemszögét akarja képviselni – mert ugye, ahogy sok bába közt elveszik a gyerek, úgy veszik el a főszereplő is a látszólag indokolatlan nézőpontváltások közepette. Nem tudjuk, miért éppen az beszél, aki, másrészt olyan eszméletlenül fontos aspektusok maradnak ki, mint például Billy tánctanáráé, Mrs. Wilkinsoné.
A másik óriási hiba, hogy hiába beszél egyik vagy másik szereplő, ezt csupán onnan tudjuk, hogy a fejezet elején elolvastuk. Burgess nem építi fel a különböző karaktereket, nem ad nekik más-más hangnemet, egyéni beszédmódot; így személytelenek, arctalanok maradnak mindvégig. Ebben lett volna mit tanulni Irvine Welshtől, aki pont ebben zseniális: a Trainspottingban vagy az előzményregényében, a SkagBoyzban mesterien épít fel több különböző személyiséget, akiknek gyönyörű ívben rajzolja fel történetét.
Ennek híján azonban a Billy Elliot nem tud egy komoly könyvvé válni. Lehet kellemes kis szívmelengető olvasmány, ha az embernek nincs más a keze ügyében, de aki Daldry finom rezdüléseit fogja keresni a könyvlapokon, újra csak csalódni fog.
