Stefanovics Angéláék filmjeit valaki vagy nagyon utálja, vagy végigröhögi az egészet. A Messze Európában jólnevelten követi az eddigi hagyományokat: provokatív, független, alacsony költségvetésű és mindenekelőtt egy hatalmas nagy baromság.
Persze a Stefanovics-Végh duónál (a trió harmadik tagja, Kálmánchelyi Zoltán kivételesen nem jegyzi ezt a filmet) az lenne a baj, ha nem így lenne. Velük szemben már elvárás, hogy a kezükből kikerülő filmnek nem csak hogy provokatívnak kell lennie, hanem végsőkig kell fokozni benne minden létező groteszk és abszurd elemet és hagyni, hogy a káosz teljesen eluralkodjon a történeten. Ez a független filmezés jó oldala: azt csinálsz, amit csak akarsz.
Minimál-költségvetéssel mondjuk ez nem is olyan egyszerű, de minek a flancos díszletek meg a milliós felszerelés; egy kamera és a természet lágy öle is bőven megteszi, így legalább meg lehet spórolni a vaskos bérleti díjakat. A Messze Európában végig egy erdőben játszódik, ahova osztálykirándulni viszi a tantestület az ötödik és nyolcadik osztályosokat, hogy aztán rögtön el is veszítsék őket egy számháborúban. Aggodalomra azonban semmi ok: így legalább van idő kitölteni egy sokmilliós Uniós pályázatot, hogy aztán az így elnyert pénzt az iskola korszerűsítésére fordíthassák. Elsőkörben vehetnek rajta például ágyúkat a történelemórához vagy chipet építhetnek a gyerekekbe, mert így könnyebb őket megtalálni, ha máskor is elvesznének.
Az abszurd ötletek sora persze itt nem ér véget, a jelenetek pedig a tantestület részegségének mértékével egyenes arányban fordulnak át egyre inkább tragikomikumba. Nem mintha bármelyik tanárt akár egy pillanatig is komolyan lehetne venni: Stefanovics Angélát és Keresztes Tamást például első feltűnésükkor rögtön gyp-s diáknak néztem, Dióssi Gábor pedig egy óvatlan pillanatban kiszúrja ropival a saját szemét. Még hogy Európa? Álmodik a nyomor.
A Messze Európában egy eleve abszurd helyzetet fokoz – mit fokoz, hatványoz! – a lehetetlenségig, ami a szereplőket látva csak még reménytelenebbé válik. Az improvizáció miatti szövegbeli meg-megakadások nemhogy nem számítanak hibának, még hitelessé is teszik a tábortűz körüli egyre jobban elfajuló italozást. A filmet látva persze rögtön felmerül az emberben, vajon a forgatókönyv megírása nem valami hasonló alkoholmámoros estén történt-e, mert ennyi baromságot józan ésszel lehetetlen kitalálni.
Ami pedig a pénz illeti: a Stefanovics-Végh-Kálmánchelyi trió filmjeinek az alacsony költségvetés az egyik legjobb része és Szőke András példájából kiindulva nem hiszem, hogy egy esetleges támogatás nem tenné tönkre az egészet. Szőke is csak addig csinált jó filmeket, míg független filmes volt, amint felkarolták kiveszett belőle mindaz, amiért például a Vattatyúkot szerettük. Ez a gárda így jó, ahogy van: szabadok, szemtelenek és ami a legfontosabb: nem veszik komolyan önmagukat.
