Magazin

Világhíren innen, vérfürdőn túl – Metálkultúra a filmekben

Sátánista provokatőrök, cikis anti-zenészek vagy érzékeny lelkek a metálosok? Sok film csupán a közhelyekig jut a metálzenészek és -rajongók ábrázolásakor, de szerencsére vannak olyan művek is, amelyek hajlandóak a fekete-fehér festék mögé, a hosszú haj alá tekinteni és megmutatni, milyen sokszínű egyéniségek alkotják ezt a zenei szcénát, avagy szubkultúrát. A Metal Lords apropóján gyűjtöttük össze a legérdekesebb metálos filmeket.

A metál csendje (Darius Marder, 2019)

Akár a listánk alapjául szolgáló Metal Lords című filmben, de sok más alkotásban is megfigyelhető, hogy a metálzene egyfajta menekülés a hétköznapok monotonitása, lelketlensége elől, egy fejesugrás egy világba, ahol nincsenek korlátok és bátran kieresztheted a legbelsőbb énedet. Mi történik azonban akkor, ha a folyamat megfordul, és a szükség az iránt épül ki, hogy valaki konszolidáltabb, fókuszáltabb, és mondjuk ki, csendesebb életet éljen? Ruben (Riz Ahmed) számára ezt a helyzetet a kényszer szüli: metáldobosként mindene az ütem, a zaj, a külvilág és közvetlen környezetének hangjai – épp ezért törik ketté, mikor apránként elveszíti hallását. Amiben a legjobb, azt veszi el tőle a sors, és kénytelen a nulláról újjáépíteni életét és saját személyét.

Darius Marder filmje elsősorban a jelnyelvvel kommunikáló halláskárosultakról szól, és egy olyan emberről, akinek egyetlen lehetősége belépni ebbe a közösségbe. A rock n’ roll a főhős keretezésén (pl. drogfüggőség, turnézás) túl főképp a kontraszt miatt van jelen. Az üvöltő metálból átlépünk egy halk életbe: mintha egy másik univerzumban járnánk. Nem csekély a dráma, de A metál csendje mégsem tragédiaként, hanem egy új élet kezdeteként mutatja be a folyamatot – egészen optimista és a könnyeinket ezzel az attitűddel igyekszik kicsalogatni. (Szécsényi Dániel)

Heavy túra (Juuso Laatio-Jukka Vidgren, 2018) 

Finnország elsőszámú kulturális exportcikkei közé tartoznak a szűkszavú, ám vérprofi autóversenyzők, valamint az elképesztő intenzitással dübörgő metálzenekarok is. Némiképp meglepő lehet, hogy épp ez az ország adja az egy főre eső legtöbb metálbandát, de ha figyelembe vesszük, hogy bizony az éghajlat is elég hideg, no meg az ország bizonyos részein akár két hónapra is eltűnik a nap, akkor csak azon csodálkozhatunk igazán, hogy nem az izlandiak a zenei műfaj királyai. Legyen szó gótikus hangzású formációkról vagy viselkedésmódjukat és zenei palettájukat is egyszerre csak brutalitással jellemezhető black vagy death metál csoportosulásokról, Finnországban (és Norvégiában) biztosan találhatunk párat. 

Nem véletlen, hogy az ezer tó országából érkezett a 2018-as Jameson Cinefest közönségdíjas alkotása, a Heavy túra, amelyet egyébként épp a szakmát metálklipek rendezésén kitanuló Juuso Laatio-Jukka Vidgren páros dirigált, így természetesen abba a szubkultúrába kalauzol el bennünket, amely a templomgyújtogatásról és a bandatagok gyilkossági és öngyilkossági hajlamáról híresült el. Bár a black metal egyik leghírhedtebb formációja, a Mayhem Norvégiából indult és nem Finnországból, a Heavy túra egy meglepően jól működű humorral megáldott metálvígjátékkal tiszteleg a két ország zenei kultúrája előtt.

A film középpontjában egy Impaled rektum (azaz Karóba húzott végbél) nevű amatőr zenekar áll, amely saját bevallása szerint szimfonikus posztapokaliptikus, rénszarvasdaráló extrém harcos-pogány skandináv-félszigeti metálzenét játszik, azonban még soha nem lépett fel sehol. A srácok egyszer viszont elindulnak, hogy színpadra álljanak Norvégia legnagyobb zenei fesztiválján, ahova meg sem hívták őket. A másfél órás történet elképesztő töménységgel adagolja a black és death metal kellékeit a hektónyi szarvasvértől a színpadon történő okádáson át egy bizarr hullarablásig, és egyben iszonyatosan szép görbe tükröt állít az egész műfaj elé, miközben épp azt mutatja meg, hogy mennyire őrültség azokat a dolgokat (legalább egy filmben) végigcsinálni, amiről az a rengeteg skandináv banda tízezrek előtt énekel. (Rókus Ákos)

Mötley Crüe: Mocskos rock’n’roll (Jeff Tremaine, 2019)

A metálzenekarok életével valahogy mindenki a szex, drog, rock’n’roll aranyhármast párosítja, és ha van olyan banda, amelynek tagjai a három szabály alapján élték a mindennapjaikat, az egész biztos, hogy a Mötley Crüe volt. A glam metál ikonikus formációját a műfaj iránt kevésbé érdeklődök a Heather Lockleart és Pamela Andersont is meghódító Tommy Lee dobos miatt ismerhetik, holott a banda tagjai mindannyian különcök voltak, akik előszeretettel vertek szét szállodai szobákat, vettek részt orgiákon, próbálták ki a legkülönfélébb kábítószereket, vizeltek és ürítettek nyilvánosan. 

A Mötley Crüe válogatott agymenéseit 2001-ben egy könyv jelentette meg, a rajongók szerint a The Dirt: Confessions of the World’s Most Notorious Rock Band azóta is minden idők legjobb metálkönyve, amely bőven tartalmaz olyan sztorikat, amelyeket az ember nem szívesen oszt meg magáról, de a homályos 80-as években bizony megtörténtek. Ezen a kiadványon alapul a Mötley Crüe életét feldolgozó film is, amelyet eredetileg David Fincher rendezett volna, de az időközben kialakuló development hell elsodorta az eredeti elképzeléseiről ismert alkotót, és helyette a Jackassből ismerős Jeff Tremaine vette át az irányítást.

Jó kérdés, hogy a könyv által meglepő keménységgel ütköztetett zenekari sztorik és személyes tragédiák érzelmi hullámvasútja mennyire működött volna Fincher kezei közt, de Tremaine víziójában egyértelműen vállalhatóbbak a vadulást bemutató, humoros szekvenciák, mint a Mötley Crüe sorsát övező kőkemény tragédiák. Ilyen formán a Mocskos rock’n’roll egy kellemes rajongói alkotás, amely bemutat egy fékevesztett bandát, és úgy általában a hair metál korszak minden őrültségét, de ahogy a Mötley Crüe pár számából, úgy a filmből is hiányzik néha az a plusz, ami igazán ütőssé tehetné. (Rókus Ákos)

Tenacious D, avagy a kerek rockerek (2006, Liam Lynch)

Noha musicalek esetében előbb gondolunk híres popszámok újragondolására, esetleg a zenei műfaj frissen elkészített darabjaira, léteznek ám olyan alkotások is, amelyek a rockot és a metált hívják segítségül, hogy felépítsék a cselekményszálat. Ennek ékes példája Liam Lynch rendezése, amely Jack Black és Kyle Glass duójának és közös együttesüknek ad teret humoros és izgalmas formában.

A történet számos filmes műfajból merít, hogy ezeket a zene nyelvével hozza össze úgy, hogy valóban jól működjön a formula. A hihetetlenül erős számok organikusan kötik össze a cselekményt, amely során Jack Black figurája gyerekként elhagyja szigorúan vallásos családját, hogy zenészként szerencsét próbáljon Hollywoodban. Már felnőtt fejjel találkozik össze Kyle Glass karakterével, hogy együtt megalakítsák a világ legjobb rockbandáját. Aztán jönnek az olyan jól ismert fordulatok, mint a lányok miatti összeveszés vagy a begombázva hallucinálás, amiket olyan jóval váratlanabb jelenetek ötvöznek,

mint egy heist-filmre hajazó múzeumba való betörés és az ördöggel való zenei párbajozás.

A Tenacious D, avagy a kerek rockerek egyszerre mutat rá arra, hogy a sztereotípiákkal ellentétben a nagy rockerek és metál arcok is érző emberek, álmokkal és vágyakkal, valamint mély barátságokkal, és arra is, hogy a zenei betétek műfaja semmiben nem befolyásolja egy jól működő musical sikerességét. Azzal pedig, hogy a film bizonyos értelemben teljesen tradicionális történetszálakkal operál és ismerős történetvezetést követ, széles körben szórakoztató tud maradni. Egyetemes annyira, hogy a vígjáték, a musical, a metál és rock, illetve a Jack Black és Kyle Glass rajongókat egyaránt képes kiszolgálni. Arról nem beszélve, hogy igazi cameo-esőben van része a nézőnek, ami plusz játékosságot visz az alkotásba. A fel-felbukkanó arcok egy része a zenei, egy része pedig a filmes szcéna képviselője; ezzel is követi a film maga által kitaposott utat, miszerint tényleg megpróbál mindenkinek egy szuper másfél órás élményt nyújtani. (Kajdi Júlia)

A sötétség gyermekei (Jonas Åkerlund, 2018)

Minden jóérzésű, stabil konzervatív értékrenddel rendelkező ember tudja, hogy a metalosok erőszakos sátánisták, akik amellett, hogy rendszeresen kecskét áldoznak, szabadidejükben még templomokat is gyújtogatnak. Ezen sztereotípiák szinte mindegyikét alátámasztja A sötétség gyermekei (Lords of Chaos) című, megtörtént eseményeken alapuló film, mely a ma is aktív Mayhem zenekar történetét dolgozza fel. Hát kell ennél több bizonyíték a fentiek igazolására? Ez a black metal tényleg maga a pokoli fertő!

A sötétség gyermekei (Lords of Chaos)

Jonas Åkerlund filmje remekül példázza valóság és fikció keveredését, és gondolkodtatja el adaptáció és dokumentarizmus kérdéséről az erre fogékony nézőket. A sötétség gyermekei ugyanis az 1993-as Lords of Chaos című könyv alapján készült, nem pedig közvetlenül a zenekar visszaemlékezései mentén. És noha néhány tény vitathatatlanul igaz (bizonyos emberek tényleg követtek el öngyilkosságot, gyilkosságot, és gyújtogattak is), az is sokatmondó, hogy a Mayhem eleinte lelkes tagjai végül elhatárolódtak a filmtől. Aztán hogy ez puszta „a rossz reklám is reklám” szintű marketing-e, vagy tényleg olyan hatalmas eltérés van a ’90-es évekbeli norvég black metal mozgalom történései és a film eseményei között, azt mindenki döntse el maga. Ami biztos, hogy egy műfajilag ugyan horrornak kikiáltott, de sokkal inkább érdekes drámaként felfogható történetet kaptunk, mely tele van vérbeli dübörgő-hörgő black metallal, és mint ilyen, egész biztosan nem szokványos filmélményt nyújt. (Hancsók Barnabás

A turné (Rob Reiner, 1984)

Rob Reiner 1984-ben megcsinálta azt, amit sem előtte, sem pedig utána nem tudtak megismételni: rendkívüli éleslátással és érzékenységgel figurázta ki egy rockzenekar önmagából kifordult valóságérzékelését. A turné (This is Spinal Tap) című áldokumentumfilmben egy fiktív metálzenekart követ egy lelkes filmkészítő, Marty DiBregi (akit maga a rendező Reiner alakít) – a Spinal Tap nevű banda jócskán túl van már fénykorán, de szeretnének visszatérni a csúcsra egy óriási amerikai turnéval. A film a felszínen a zenei dokumentumfilmek eszközeivel egyszerre mutatja be a fergeteges bulikat, a fellépések közti utazásokat, a háttérmunkát és a tagok közti konfliktusokat, ám mindez azáltal töltődik fel jelentéssel, hogy tudjuk: mindaz, amit látunk, fikció.

Reiner filmje szilárdította meg az áldokumentumfilm műfaját, ami lehetővé teszi, hogy a rendező nevetség tárgyává tegye a nagy rockzenekarok megalomán világát úgy, hogy minden, amit látunk, valódinak érződik. A Spinal Tap fellépéseiben, a tagok nyilatkozataiban és viselkedésében ott van mindaz, amit a legnagyobb rock / metál bandáknál (Led Zeppelin, Aerosmith, Black Sabbath, Van Halen) láttunk már: faék egyszerűségű dalszövegek, arroganciába csomagolt küldetéstudat és egy olyan életérzés hajszolása és megjelenítése, ami talán sosem létezett. Ez az a pont, ahol Reiner filmje többé válik egyszerű gúnyrajznál. A banda tagjai még akkor is meg vannak győződve önnön nagyszerűségükről, amikor már alig vannak nézők a koncertjeiken, naiv hittel tisztelik a rock ’n roll életérzést és ez a valóságtól elemelt érzékelés az, ami egyszerre válik rendkívül csábítóvá és megmosolyogtatóvá. (Dunai Marcell)

Bill és Ted-franchise (Chris Matheson és Ed Solomon, 1989–2020)

A Bill és Ted-franchise filmes értékeiről talán megoszlanak a vélemények, az azonban nem kérdés, hogy az Alex Winter és Keanu Reeves főszereplésével készített filmek és a számtalan egyéb alkotás (animációs és élőszereplős sorozatok, képregények, színpadi show-k és videójátékok) egyfajta kultikus státuszt vívott ki a metálrajongó főhősök számára. A történet szerint William „Bill” S. Preston (Winter) és ​​Theodore „Ted” Logan (Reeves) zenéje a jövőben egy utópisztikus társadalom létrejöttéhez vezet, így az egyfajta MacGuffinként szervezi a történéseket. A filmek egy egyszerű receptet követnek: amikor a hősök éppen letérnének arról az útról, ami ezen ideális világ megszületését eredményezni,

jövőbeli segítőket kapnak és az időutazás segítségével helyreállítják az események rendjét. 

Történetük a Bill és Ted zseniális kalandja (Stephen Herek, 1989) című filmmel még középiskolás korukban indul, ahol a történelem érettségire az időutazás segítségével készültek fel. A Bill és Ted haláli túrája (Peter Hewitt, 1991) című folytatásban a zene már jóval nagyobb játékteret kap: a cselekmény tétje a Bandák Csatája című zenei tehetségkutató megnyerése. A filmhez filmzenealbum is megjelent a kor nagy rockslágereiből, a filmben pedig számos zenész tűnik fel cameoszerepben.

A trilógia Bill és Ted – Arccal a zenébe (Dean Parisot, 2020) című harmadik részére 29 évet kellett várnia a rajongóknak, a visszajelzések alapján azonban a film megfelelt a várakozásoknak, és hozott mindent, amiért az első két részt szerették. A fókuszban ismét a zene áll: a történet szerint Billnek és Tednek meg kell írnia az emberiséget egyesítő nagy dalt, hogy ne semmisüljön meg a téridő. Az időutazás ezúttal teljes egészében a zenének van alárendelve: a történelem nagy zenészei is komoly szerepet kapnak a cselekményben, sőt a vájtszeműeknek is jut némi csemege, hiszen az egyes korokban más-más stílusú Gibson gitár tűnik fel, így érzékeltetve az idő múlását. Az egész sorozat egyfajta tisztelgés a metal és úgy általában a zene nagyjai előtt, amiben a popkulturális utalásoknak köszönhetően a bennfentesség érzésével megajándékozott, szintén rajongó nézők is osztozhatnak. (Molnár Kata Orsolya)

Heavy Metal (1981)

A Heavy Metal kissé kakukktojás ezen a listán. Hiszen míg a többi film jellemzően konkrét (fikciós vagy valós) rock zenészekről és a metál színtérről/szubkultúráról szól, addig Gerald Potterton animációs antológiája – a címén túl – inkább csak a hangulatában metál. Mondjuk abban meglehetősen. A Heavy Metal az azonos nevű, 1977-ben indult képregénymagazin adaptációja. A kezdetben a kultikus francia Métal hurlant magazin történeteinek angol nyelvű fordításait tartalmazó kiadvány olyan alkotók műveit közölte, mint H. R. Giger, Frank Frazetta, Moebius, Bernie Wrightson vagy Walt Simonson. De Stephen Kingnek vagy éppen William S. Burroughsnak is jelentek meg itt írásai. A Heavy Metal valahol a mainstream és az underground képregények határmezsgyéjén helyezkedett el. A többségében sci-fi/fantasy/horror történetek brutalitása és erős szexuális tartalma egyértelműen az idősebb olvasókat célozza.

Az 1981-es animációs film is hű ehhez a mentalitáshoz. A film (egy laza keretsztorival összekötött) rövid történeteit – melyek közt egyaránt találunk dark-fantasyt, disztópikus/poszt-apokaliptikus sci-fit és háborús horrort – ugyan más animációs stúdiók készítették, szellemiségükben azonosak. Vadak, morbidok, erőszakosak és erotikusak. Nem egyszer keltik azt az érzést, mintha egy klasszikus heavy metal/hard-rock albumborító kelne életre. Sőt, a cselekményüket tekintve olykor igen egyszerű (vagy egyenesen alulírt) epizódok némelyike inkább funkcionál videoklipként, mintsem épkézláb történetként.

A Heavy Metal egy erős cím, de valószínűleg nem is véletlenül nevezték el így a magazint

(már azon túl, hogy megidézze a Métal hurlant-et is). A klasszikus heavy metal zene ugyanis mindig is kéz a kézben járt a horror és a fantasy (és sci-fi) zsánerekkel. A Led Zeppelintől a Black Sabbath-ig (és messze azon túl) számos klasszikus (és modern) metál banda dalait áthatják ezek a témák. Nem csoda így az sem, hogy a film zenei aláfestését (Ozzyék mellett) többek között olyan bandák és előadók szolgáltatják, mint a Blue Öyster Cult, a Nazareth, Stevie Nicks vagy Sammy Hagar.

Hiába a frenetikus látványvilág, a helyenkénti jó humor és a szenzációs zenei kísérő anyag, a történetek változó minősége miatt mégsem nevezhető igazán jó filmnek a Heavy Metal. Ahhoz ugyanis túlságosan kigondolatlan és elnagyolt. Ám így sem csoda, hogy kultfilm lett. Ugyanis az egyik legtisztább bizonyítéka a metál és a geek (képregénytől a DnD-ig) szubkultúrák közötti erős kapocsra. Arról nem is beszélve, hogy az egyik első lépés volt az „amerikai animációs film felnövésében”. Mert a metál az minden, csak nem gyerekmese. (Pongrácz Máté)

Filmtekercs.hu

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com