A legutóbbi Oscar-szezonban két szexuális abúzust és visszaélést tematizáló film – a Women Talking és a Tár – is eljutott a legjobb film jelölésig. Cikkünkben azt vizsgáljuk miként árnyalja ez a két film a szexuális bántalmazás témáját és mindeközben hogyan látszik átalakulni a #MeToo-mozgalmat övező kulturális visszacsatolás.
Meglehet nem köztudott, hogy a #MeToo-mozgalom csírája már 2006-ban megjelent. Elsőként Tarana Burke amerikai aktivista kezdte el használni az „én is” jeligét, ezáltal bátorítva a szexuális visszaélés és abúzus áldozatait arra, hogy felszínre hozzák traumáikat. A mozgalom eredendő célkitűzése, hogy a személyes történetek megosztása révén egy empatikus és szolidarizáló társadalmi diskurzus alakuljon ki. Ezen diskurzus lényegi beindulására azonban 2017-ig várni kellett.
A Harvey Weinstein-ügy nem egyszerűen katalizálta a #MeToo-mozgalmat, hanem retrospektív a mára kialakult korszellem megkerülhetetlen ősrobbanásaként is funkcionált.
A példaértékű per hatása túlmutatott Hollywood és az amerikai szórakoztatóipar határain: a #MeToo globális jelenség lett és a mindennapi élet legkülönbözőbb szféráit kötötte össze, a munkahelytől az oktatási és vallási intézményekig.
Konyhapszichológiai „szaktudásunk” is elegendő ahhoz, hogy lássuk, a traumafeldolgozás (főleg, ha tárgyalótermi fejezet társul hozzá) hosszú folyamat. A kollektív, társadalmi szintű traumafeldolgozás és felelősségvállalás még inkább. A 2017-es történések sokkja mindössze tavaly, 2022-ben hozott változást az amerikai törvényhozásban. Ekkor fogadta el a kongresszus az ún. MeToo-törvénytervezetet, amely kimondja: minden olyan személy jogosult jogorvoslatra, akit szexuális zaklatás ér a munkahelyén és betiltották az olyan munkaszerződéseket, amelyek szexuális zaklatás esetén peren kívüli megegyezésre kényszerítik a munkavállalót.
Arra viszont kevesebbet kellett várni, hogy a #MeToo-mozgalom társadalmi folyamatként a filmművészetben tematizálódjék – ld. a 2021-es #MeToo-filmekről szóló cikket vagy a hollywoodi hírességek által létrehozott Time’s Up szervezetet. A legutóbbi Oscar-szezonban két, szexuális bántalmazást és visszaélést tematizáló film jutott el a legjobb film jelölésig.
Az egyik a Todd Field rendezte Tár, a másik pedig a Sarah Polley rendezésében készült Women Talking
– utóbbi végül a legjobb adaptált forgatókönyvnek járó Oscar-díjjal tért haza. Cikkünkben azt vizsgáljuk miként árnyalja ez a két film a szexuális bántalmazás témáját, és mindeközben hogyan látszik átalakulni a #MeToo-mozgalmat övező kulturális visszacsatolás.
Ha rémálom, meg sem történt: Women Talking
Polley rendezése Miriam Toews azonos című regényének adaptációja, amely egy valós, megtörtént eseményre alapozott. Bolíviában, egy elzárt mennonita közösség nőtagjait éveken át megerőszakolták a közösség férfi tagjai éjszaka, álmukban. A tömeges és sorozatos, kiskorúakat is érintő megerőszakolások története 2009-ben látott napvilágot, az erőszaktevőket pedig nem sokkal később elítélték. Toews regénye és így Polley filmje is egy fikcionalizált, kamaradrámai szituációból indul ki. A férfiak leleplezését követően a közösség nőtagjai egy csűrben gyűlnek össze, hogy eldöntsék: hagyják-e el vagy maradjanak a kolóniában és szálljanak szembe az autoritást képviselő férfiakkal.
A Women Talking hangsúlyosan a trauma utóhatására, semmint a traumatizáló pillanatokra koncentrál. Egyetlen alkalommal sem mutat szexuális bántalmazást, sőt: még az elkövetők arcát sem látjuk a film során. Időrendileg a megerőszakolásokhoz azok a flashback-jelenetekben bevillanó képek vannak a legközelebb, amelyek az ágyukban véres fehérneművel megébredő nőket mutatja meg felülnézetből. Ez az ábrázolást illető gesztus egyrészt az áldozatok iránti tisztelet jelzi, másrészt megtagadja a filmképtől azt, hogy újratermelje az erőszak képeit.
A Women Talking nem pusztán emiatt tekinthető a „kivonások filmjének.”
Polley nem csak az erőszakábrázolást vonja ki a filmelbeszélésből, hanem a színeket és az eredeti, valós események időrendi paramétereit is.
A film szürkés színei egyértelműen a komor hangulat megteremtésére szolgálnak, ellenben a képek deszaturizációja inkább akadályozza azt, hogy a Women Talking a színhasználat révén erősítse a dramaturgiát. A színek kivonása így fantáziátlan melodrámai fogásnak, semmint stilizációs érzékenységnek tűnik. Ami problematikusabb, hogy Polley szándékosan megfosztja a nézőt attól, hogy kiderüljön számára: ez a történet napjainkban játszódik. Lévén, hogy a mennonita közösségek anakronisztikusan élnek, előzetes tudás hiányában Polley filmje azt sugallja, hogy története nem 2009-ben, hanem fél-egy évszázaddal korábban játszódhat. Holott a történet tragikus tanulsága éppen az lehetne, hogy a film által tematizált szörnyűségek nem egy – a női emancipációt megelőző – világban történtek, hanem napjainkban, amikor egy ilyen eset már nem történhetne meg.
A Women Talking lényege sérül Polley azon rendezői döntése miatt, hogy filmjét felvállaltan elemeltté teszi, univerzális jelleggel tölti fel. A „bárhol, bármikor megtörténhet” mantrája a valós események súlyát torzítja el. Polley nőhőseit szócsövekként használja és valóban fontos kinyilatkoztatásokhoz jut el ezáltal, de félő, hogy a filmelbeszélés kárára. Ona (Rooney Mara) a fejlődésbe, női emancipációba vetett hit hús-vér megtestesítője, Mariche (Jessie Buckley) a családi erőszak ördögi körében megrekedt nőé, Janz (Frances McDormand) pedig azon radikálisan konzervatív nőhangokat testesíti meg, amelyek szentül kitartanak saját alárendeltségük mellett. Éppen Janztól érkezik a film talán legerősebb mondata: „Akarj kevesebbet!” A nők szavazati jogának kiharcolásától napjainkig a nők helyzete rengeteget javult, de nem egyenlően: szülőhelytől és anyagi helyzettől függően más és más nővalóságokkal találkozhatunk. És ezért van még mindig mit „akarni.”
Amíg a #MeToo-mozgalom első éveiben felerősödtek a bosszúnarratívák (Ígéretes fiatal nő, Utolsó éjszaka a Sohóban),
a Women Talking – ugyan feldobja a bosszú gondolatát – immár egy nyugodtabb, racionálisabb válaszreakciót képvisel a szexuális bántalmazással szemben.
A nők egyszerűen elhatározzák, hogy kilépnek az ártó közegből. Nem állnak bosszút, hanem az újrakezdésben bízva elhagyják a kolóniát. Megható és felelősségteljes végszóig jut el így Polley, hiszen a traumafeldolgozás egyik kulcsa a jövőben való hit.
A sikeres nő fúgája: Tár
A fúga klasszikus zenei műfaj, elnevezése az olasz követés, kergetés szavakból származik. A fúga több szólamú műfaj, a szólamok úgy díszítik, egészítik ki a témát, hogy közben egymást is ismételik, utánozzák. A Todd Field által írt és rendezett Tár címszereplő karmestere (Cate Blanchett) is
egy „követő szólam”, aki megannyi jegyében a sikeres, nagyhatalmú és befolyásos férfiakhoz hasonul.
Lydia Tár a kortárs klasszikus zenei élet meghatározó alakja, megszámolhatatlan díjjal, kitüntetéssel és tisztséggel. Noha a fikció kedvéért létrehozott figura, Tár alakja alaposan begyazott a mi világunk valóságába, ahol a sikeres emberek a Wikipédia oldalukon túl a közösségi média felületén kerülnek nyilvántartásba. A Tár világában nem csak Leonard Bernstein és Hildur Guðnadóttir neve jelzi a mi valóságunkat, hanem az ún. woke culture és a cancel culture-jelenség körüli diskurzus is.
Lydia tragédiája, hogy fúgájában a teljhatalmú férfi azon gyakori szólamát is imitálja, melyhez a hatalmi alapú szexuális visszaélés tartozik. Ha a Women Talkingban nem látjuk az elkövetők arcát, akkor a Tár mást sem mutat, csak elkövetője arcát. Olyan arc ez, amely perverz örömmel manipulálja a körülötte levő nőket, olyan arc, amely darabjaira hullik a bűntudat és a külső nyomás (igazságszolgáltatás) hatására. Mi mást jelölhetne az éjszaka, elzárt szekrényben kattogó metronóm hangja, ha nem Lydia lelkiismeretét?
Lydia tudatában van annak, hogy kihasználja pozícióját, hogy elévülhetetlen bűnrészessége van egy fiatal karmesternő öngyilkosságában,
hiszen szándékosan tanácsolta el őt számos zenekartól – talán egy félresikerült románc miatt.
Szexuális bántalmazás és visszaélés ábrázolását illetően a Tár – Polley filmjéhez hasonlóan – nem visz minket vissza a legkritikusabb momentumokig. Ám ez a gesztus itt másra vonatkozik. Field ezáltal filmje rejtélyességét növeli és megítélésbeli ambiguitást teremt. Mit mond el a bűnösről az, hogyha bűnét nem, csak bűnhődését látjuk? Antihősnek is tekinthető Field Tárja, mindazonáltal a karakter komplexitása egymást kioltó nézői érzéseket von maga után: olykor szimpatizálunk vele és csodáljuk őt, olykor megvetjük, szánalommal nézünk rá, máskor egyenesen megijeszt minket könyörtelensége. Ez a kettőség, miszerint Tár egyszerre vonzó és taszító, nem kizárólagos, de gyakori ismérve a munkahelyi és családi erőszak köré szerveződő kapcsolati dinamikának. Felettébb kényelmetlen érzetet kelt, hogy a nézőt is megbabonázza Tár, ezáltal ránk ruházva áldozatainak perspektíváját.
Az a keret, amibe Field helyezi a Tárt – nevezetesen a művészeti szcénába –, teret ad arra, hogy a rendező ne csak a szexuális abúzus témáját, hanem az a köré csoportosuló kulturális diskurzust is beemelje a filmelbeszélésbe.
A Tár nem készülhetett volna el 2018-ban, egyszerűen azért, mert újabb kulturális folyamatok mezsgyéjén jött létre.
A híres tantermi jelenet merészen teszi fel a kérdést: milyen retorziót érdemel, érdemel-e egyáltalán retorziót egy olyan tehetség, aki évszázadokkal ezelőtt alkotott (és bűnözött) nagyot? Ha például Bach bizonyítottan szexuális bántalmazást követett el, erre hogyan illene, hogy reagáljon a társadalom? A kulturális hagyatékból való kivonása Bachot bünteti vagy minket? Még égetőbb a kérdés a jelenünkben élő és alkotó személyiségekre vonatkoztatva.
Maga Tár a hús-vér példa arra, hogy Field rendezésében a hatalmi pozíciójával visszaélő tehetséget mindenképpen éri retorzió – amennyiben bűnösségére fény derül, sőt: a puszta vádnak is nagy súlya lehet. Field filmje mentes a prófétai vagy didaktikus hangnemtől, a Tár öncenzúra nélkül árnyal egy olyan összképet, amelyből nem próbál meg szigorú következtetéseket levonni.
A #MeToo tehát 2023-ban is érezteti hatását és nem elhanyagolandó arányban, ha arra gondolunk, hogy a legutóbbi Oscar-szezon legjobb film-jelöltjeinek egyötöde tematizálta a szexuális abúzust. Egész tendenciát átölelő jellegzetességeket nehéz lenne két film nyomán beazonosítani, de a Women Talking és Tár c. filmeket összehasonlítva akad azért egy-egy rezonáns jegy.
A szexuális abúzust megjelenítő képek egyre inkább kivonulni látszanak a #MeToo-filmekből, ezzel párhuzamosan a traumát követő, semmint megelőző időszak kap nagyobb figyelmet.
Ugyanígy, a bosszú helyett a szembesítés és a gyógyulás kerül előtérbe. És mindkét film a #MeToo-mozgalom kulturális visszacsatolásának terméke is. Az egyre polarizálódó vélemények nyomot hagynak ezen filmek világnézetén és érvrendszerén. Hat év távlatából pedig világosan meglátszik, hogy nem múló szeszélyt generált a filmművészetben a #MeToo-mozgalom.
