Magazin

Mi is a baj a háborús filmekkel?

A dicsőség zászlaja (Clint Eastwood, 2006)

Szerelemben és háborúban mindent szabad, és a filmipar bizony nem szégyelli magát e téren: összegyűjtöttük a háborús filmek visszatérő hibáit.

Nem ígérhetek mást, csak vért, verítéket és könnyeket.

A legtöbb háborús film ennek a churchilli idézetnek a jegyében igyekszik nézőket csalogatni, hogy bemutasson valamilyen valós vagy fiktív konfliktust. A legtöbb zsánerrel egyetemben természetesen a háborús műfaj is rendelkezik számos visszatérő fogyatékossággal.

Gueth Ádám írása. A Tárca rovat cikkei a szerző véleményét tükrözik, nem a szerkesztőségét.

 

Born in the USA

A fősodrású filmgyártást leginkább az amerikai közönség és ízlésvilág határozza meg. Bár a világ számtalan más országában is készülnek színvonalas háborús témájú alkotások, ezek közel sem kapnak akkora visszhangot, mint hollywoodi versenytársaik.

Hiába kiemelkedő film például a német gyártású Das Boot, a Stalingrad, vagy a dél-koreai My Way, ha a Michael Bay-féle Pearl Harbor sokkal több emberhez jut el szerte a világban. Az amerikai filmek túlsúlya által pedig mindenki kicsit amerikai módra kezdi látni a világot, a történelmet és az azt meghatározó háborúkat.

[Miben más a Dunkirk? Amerikai film, de a témája brit, és messze áll a szokásos amerikai narratíváktól – a kiegészítéseket a szerkesztő, Havasmezői Gergely írja.]

 

Egydimenziós, gonosz ellenség

Egy háborúban minden oldalon hétköznapi, halandó emberek harcolnak, akikből szinte mindig a nagypolitika kreál ellenséget. A legtöbb filmben ezzel szemben jóságos amerikaiakat láthatunk , akik sátáni németekkel, japánokkal, vietnamiakkal vagy arabokkal harcolnak és az alkotók még csak minimális erőfeszítést sem tesznek a felek árnyalására.

Clint Easwood szembement ezzel a tendenciával a Levelek Ivo Dzsimáról című filmben, ahol a II. világháború jelentős csatáját a japánok szemszögéből igyekezett bemutatni. Ezzel szemben ugyanúgy Clint Easwood volt az, aki az Amerikai mesterlövészszel egy igazi goebbelsi propagandafilmet alkotott, melyben az arabokat kollektíven terroristaként ábrázolta és szentté avatta a róluk gyűlölettel nyilatkozó mesterlövészt, Chris Kyle-t.

Ha a saját történelmünkhöz is úgy állnánk, mint a Trónok harcához, melyben hús-vér emberi karakterek csatáznak, talán kevesebb háború lenne a világon.

[Miben más a Dunkirk? Szinte absztrakciót végrehajtva a történelmen nem is ábrázolja az ellenséget; nem démonizál, nem is foglalkozik vele – a szerk.]

 

Szépfiú katonák

A filmek így vagy úgy, de szinte mindig megszépítik a valóságot, köztük a szereplőket is. A háborús filmek legtöbbjében jóképű, harmincas éveikben járó érett férfiakat láthatunk, akikre a nők is bálványként tekintenek. A valóságban ezzel szemben a hadseregekbe kitartó és szívós harcosokat várnak, nem pedig kényeskedő top modelleket.

Kubrick az Acéllövedék című filmben szemérmetlenül mutatott be a szépfiús katonai moziknak (pl. Top Gun): a filmben szemüveges, duci és alacsony tengerészgyalogosokat láthatunk, akiket ráadásul hidegen hagy bármilyen magasztosabb ideológia, mint pl. a hazaszeretet.

[Miben más a Dunkirk? Csöppet sem idealizálja a szereplőit; a piszkos katona a főszereplő, kivételesen humánus ábrázolásban – a szerk.]

 

Túláradó patriotizmus

A szélben meglibbenő amerikai zászló könnyeket csal az amerikai hazafiak szemébe… A túláradó amerikai fellengzés viszont szinte befogadhatatlanná teszi a háborús mozikat a világ többi részén. Véleményem szerint (és a legtöbb a háborúból hazatért veterán szerint is) a csata hevében a katonák sokkal inkább

egymásért és a túlélésért harcolnak,

mint bármiféle zászlóért.

[Miben más a Dunkirk? Igaz, a vége csordultig van brit patriotizmussal, de a történelmi hűség ezt indokolttá teszi – a szerk.]

 

Pátosz a köbön

Az előző ponttal szoros összefüggésben érdemes kiemelni a hazafias fellengzésen túl a fölösleges pátoszt, mint amilyen például egy drámai lassítás egy katona halálakor. Meglátásom szerint a halál nem valamilyen nagyszabású, epikus pillanat, hanem egy élet vége, mely ritkán jár együtt valamiféle drámai utolsó mondattal.

A fegyvertelen katona (2016, Mel Gibson)

Hasonló problémának látom a fölösleges önfeláldozást, melyet valamilyen titokzatos oknál fogva minden amerikai katona ellenállhatatlannak érez.

[Miben más a Dunkirk? Realista; a végéig kerüli a pátoszt, és amikor alkalmazza, módjával él vele – a szerk.]

 

Háborús dráma vagy toborzó film?

A háborús mozi műfaja kiváló lehetőséget teremt arra, hogy kedvet csináljon a fiatalok számára a hadseregbe való jelentkezésre. Mivel az USA-ban Vietnam óta nincs sorozás, az önkéntesek számát érdemes a magasban tartani a folyamatos utánpótlás érdekében, ezért

a fegyveres erők hatalmas összegekkel képesek támogatni egy-egy hollywoodi produkciót.

[Részletesen a témáról itt.] Azok a filmek viszont, melyek háborúellenesek vagy kritikát fogalmaznak meg, nem számíthatnak túl sok jóra. Az Apokalipszis most, A szakasz és az Acéllövedék semmiféle támogatásban nem részesült a hadsereg részétől, míg pl. a Pearl Harbor alkotóinak alaposan kijutott a ropogós zöld hasúból a csillagos-sávos propagandáért cserébe. Az ilyen toborzó filmek viszont inkább egy újabb konfliktus gyújtó szikrái, mintsem az őszinte szembenézés mintapéldái.

[Miben más a Dunkirk? A háború mocskát és kiszámíthatatlan kockázatát olyan erővel mutatja be, ami egy „toborzófilm” teljes ellentétévé teszi; itt aztán átélhető a katona szenvedése – a szerk.]

 

Történelmi ferdítések

A játékfilm természetesen a dokumentumfilmmel ellentétben nem a szószerinti valóság feldolgozásra törekszik, hanem inkább arra, hogy izgalmas formában közvetítsen egy megragadó hangulatot vagy élményt. Ennél fogva a háborús filmek témái alapos átdolgozásra kerülnek, hogy a potenciális nézőközönség számára egy befogadható verziót közvetítsenek a történelmi eseményekről. Az alkotók így viszont félretájékoztatják azokat az elsősorban fiatal nézőket, akik számára a film mint médium a tanulás és a művelődés egyik platformja.

Pearl Harbor (Michael Bay, 2001)

A Pearl Harborban például szemtanúi lehetünk annak, amint a japán repülőgépek egy kórházat is célba vesznek, noha erre akkor és ott soha nem került sor. Mel Gibson viszont éppen azért volt kénytelen változtatni a valós eseményeken A fegyvertelen katona című filmben, mert túl hihetetlennek találta a történteket ahhoz, hogy nézői elhiggyék azt. Néha a valóság a filmnél is hihetetlenebb…

[Miben más a Dunkirk? Szenvtelenül hiteles, ábrázolása realista, a befogadhatóságot időbeli sűrítésekkel éri el a leegyszerűsítés helyett – a szerk.]

 

Fizikai képtelenségek

Egyszer bizony még a legjobb dolgok is véget érnek, mint az ifjúságunk vagy a lőszerkészlet. A dinamikus tempó és feszültség érdekében (vagy szimplán a vágó figyelmetlensége nyomán) sok rendező megfeledkezik arról, hogy a skuló véges és a katonáknak újra is kell tölteniük.

A fegyvertelen katonában például egyetlen egyszer sem tölt újra senki sem. Kissé nevetséges, amikor egy apró géppisztollyal képes valaki órákig lövöldözni tárcsere nélkül. És akkor nem is beszéltünk az egyéb fizikai képtelenségekről, mint például a foggal kihúzott kézigránátról és a legnagyobb robbanásokat is pár koszfolttal megúszó bakákról.

[Miben más a Dunkirk? Kevés akciójelenete miatt nem szembetűnő ugyan, de robbanásai pl. nagyon is hitelesek; a légnyomás és víznyomás, a golyó és a repesz valódi hatást vált ki – a szerk.]

 

Az erőszak esztétizálása?

Francois Truffaut szerint nem lehet háborúellenes filmet készíteni, hiszen minden ilyen témájú mozgókép így vagy úgy, de esztétizálja az erőszakot. Látványos képeket kapunk robbanásokról, emberek haláláról, miközben a valóság egészen más és a legritkább esetben szemet gyönyörködtető.

Bármilyen szörnyű is a Ryan közlegény megmentésének partraszálló jelenete, valamilyen módon mégis szórakoztat minket.

Ryan közlegény megmentése (Steven Spielberg, 1998)

[Miben más a Dunkirk? Nem az erőszakot esztétizálja, hanem az azt körülvevő világot, így ér el kontrasztot a háború esztétizálhatatlanságával – a szerk.]

 

Ki is a célközönség?

A háborús film határozottan férfi műfaj, a legtöbb nőt hidegen hagyja. Ráadásul amennyiben egy ilyen alkotás hiteles kíván maradni (vér, brutalitás, káromkodás) úgy a korhatár is emelkedik, ami a fiatalabb korosztályt is távol tartja. A háborús film ezért mindig is kockázatos zsánernek számít, hiszen egy mesefilmmel ellentétben egész családokra alapozni lehetetlenség.

A háborús film tehát soha nem tartozik majd a játszi műfajok közé és valószínűleg az ilyen típusú mozik fogják legjobban megosztani a mozinézőket. Kiválóan alkalmas lenne viszont arra, hogy ha a háború valódi szörnyűségét nem is, de annak esszenciáját megragadva mégis tükröt tartson az emberiségnek az általa elkövetett borzalmakról.

Ehhez viszont

bátor alkotókra van szükség,

akik fel merik rúgni az emberek komfortzónáját és a politikai korrektség álarca mögé rejtőző álszentséget és történelemhamisítást.

Az amerikai polgárháború északi tábornokát, William T. Shermant idézve: a háború bizony maga a pokol.

Avatar

Gueth Ádám

Gueth Ádám 2017-ben csatlakozott a Filmtekercshez. Mióta 5-6 évesen először látta a Jurassic Parkot, vonzza a filmek világa. A Károli Gáspár Református Egyetemen történelem szakon végzett. Jelenleg az ELTE BTK Szabadbölcsészetének filmtudomány szakirányos tanulója, főállásban dolgozik egy helyi lapnál, mellette pedig több filmes portál és blog állandó és vendégszerzője. Elsősorban a történelmi, a háborús és a sci-fiction műfaj érdekli, szívesen elemzi történelmi filmek valós hátterét és igazságtartalmát. Kedvenc rendezői között találhatjuk Steven Spielberget, Ridley Scottot, Quentin Tarantinot és Stanley Kubrickot.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés

VlogTekercs

A szuperhősök már ezerszer megmentették a világot a moziban. Mi a helyzet a tévével?

A VLOGtekercs ebben a hónapban a képregényadaptációk közül azokkal foglalkozik, amik nem a mozit célozzák. A tévében és a streaming-szolgáltatókon sorra érkeznek azok a képregényfeldolgozások amik valamilyen módon különlegesek, ráadásul nem csak saját kategóriájukban. A szuperhősök már meghódították a teljes popkultúrát, beleértve a kiképernyőt is, most megmutatjuk, hogyan!

Műsorvezető: Németh Míra

Szöveg: Vida László

Vágó: Nagy Tibor

Főcím: Gyenes Dániel

Projektvezető: Nagy Tibor

Producer: Molnár Kata Orsolya