Nem volt megalapozatlan döntés az idei Oscar-díjátadón a Legjobb adaptált forgatókönyv díja: A nagy dobás eredeti regénye első olvasatra az oltári nehezen megfilmesíthető regények kategóriájába tartozik. A könyv és a film célja azonban ugyanaz: megértetni végre, mégis miért és kinek a hibájából robbant ki a 2008-as válság. Az üzenetet pedig sikerrel közvetíti mindkét alkotás.
Alapvetően nem meglepő, hogy voltak olyan személyek, akik tudták, hogy 2008-ban bekövetkezik a modern történelem legnagyobb gazdasági válsága – az már annál inkább, hogy a létszámuk nagyjából húszfősre tehető. Róluk szól A nagy dobás, pontosabban közülük nyolc személyről, akik 2005-ben nem pusztán sejtették, hogy összeomlik a pénzügyi világ, hanem annyira biztosak voltak benne, hogy dollárszázmilliós összegben kötöttek biztosításokat rá.
Hogyan lehetséges az, hogy senki, pontosabban csak ennyire szélsőségesen kevesen tudták megjósolni a nagy pénzügyi krízist? A nagy dobás megválaszolja a kérdést: a bankárok az egész pénzügyi rendszert olyan bonyolulttá alakították a kétezres években, hogy az egyszerű befektetők ne tudják megérteni. Igen ám, csakhogy a komplikációs folyamat végére – amint erre százoldalakon keresztül rávilágít a szerző – már a bennfentesek, maga a belső kör sem értette az egészet. Aztán persze ezen a bonyolult mechanizmuson múlott az az egész esemény, ami a bolygó majdnem minden lakosát érintette valamilyen formában. „Hogyan is magyarázhatnád el a szabad világ egy ártatlan állampolgárának, hogy mi a jelentősége egy kötvénykockázati biztosításnak, amit egy dupla A minősítésű másodlagos értékpapírokat tartalmazó egyesített hitelkötelezettségre kötöttek?” – teszi fel az egyik szereplő azt a kérdést, és az abban megfogalmazott költői kiáltás lényegében az író ars poeticája lehetne.
Michael Lewis megkísérel választ adni a kérdésre, fogódzónak pedig azt a módszert kínálja, amelynek mentén a főszereplőként választott néhány tucat személy idő előtt megértette a rendszert, és akik aztán hatalmas összegeket kerestek tudásukkal. Az író küldetésének tekinti, hogy lerántsa a leplet a Wall Street belső titkairól, és bepillantást engedjen a társadalom széles rétegeinek oda, amelyet eközben teljes erőbedobással próbálnak elzárni a világ szeme elől a pénzpiaci szereplők. 1989-ben megjelent első könyve, a Brókerpóker éppenséggel azokról a jelzáloghitel-kötvényekről szól, amelyeket 2005-től olyan pénzügyi eszközzé gyúrtak össze, amelyek felismerhetetlenné tették a valós kockázatokat. A kulisszatitkok felfedése révén Lewis közellenséggé vált a Wall Streeten, és az író el is távolodott a közegtől egészen a 2010-es megjelenésű A nagy dobásig.
Olvasd el A nagy dobás filmkritikáját is!
A pénzvilágról szóló második regényében talán még keményebb kritikával illeti a szektort: kijelenti, hogy ostobák. Buták ahhoz, amivel foglalkoznak. Nem is sejtették, mennyire rossz, amit csinálnak. Hovatovább egészen egyszerűen nem volt meg a megfelelő matematikai képességük vagy képesítésük a rendszer megértéséhez. Egyszóval: hülyék. A furcsa, kissé hihetetlen állítást a szerző több karakter szemszögéből ismétlődően érzékelteti, a gondolat visszatérő elemként vezeti a regényt párhuzamosan azzal, hogy a témát és a pénzügyi folyamatokat az olvasóknak megpróbálja elmagyarázni.
Maga a regény összességében nem hibátlan, valamennyivel hosszabb és részletesebb, mint amennyire nekem igényem volt. Ugyanakkor a dramaturgiája működik, szabályosan szurkoltam a válságot előre megjósoló elemzőknek, izgultam értük, ami meglehetősen furcsa egy olyan írástól, ami a pénzügyi szakkönyv műfajának határát súrolja. A legjobb adaptációnak járó forgatókönyvi Oscar-díjat viszont teljes mértékben megalapozottan kapta A nagy dobás c. film, hatalmas teljesítmény volt a történetet befogadható módon és élvezetesen nagyvászonra vinni. Adam McKay-t ugyanaz az edukációs szándék vezette, mint Michael Lewist – talán ezért is lett sikeres és élvezetes a két különböző műnemre írt alkotás. McKay számára valamivel több eszköz állt rendelkezésre ahhoz, hogy szórakoztató módon ismertesse az eseményeket, ezért is lett befogadhatóbb az ő műve (emlékezzünk csak arra a jelenetre, amelyben Margot Robbie meztelenül, egy pohár pezsgővel a kezében magyarázza el a subprime jelzáloghitel kötvényeket). Lewis a rendezőhöz hasonlóan sokszor használja a humort, de mivel mélyebben, bennfentesként vázolja fel a folyamatot, értelemszerűen nehezebb, időnként unalmasabb élményt nyújt. Összességében azonban ugyanazzal a kifejezéssel jellemezhető A nagy dobás regény és film is: hiánypótló alkotás.
