Magazin

A fekete James Bond, aki bemutatott a rendszernek – Minden, amit Shaftről tudni kell

A Netflixen debütált, felvizezett Shaft folytatás kapcsán arra kerestem a választ, hogy mi is az a blaxploitation, illetve, honnan jön és miért is fontos annak legnagyobb ikonja, a „fekete magánnyomozó, aki egy szexgép az összes csajnak”.

A lazaság színes bőrű istene rója Manhattan fáradhatatlanul nyüzsgő utcáit. Nem tér ki senki elől. A legnagyobb nyugalommal lép ki az autók közi. Hiába dudálnak, hősünk figyelmét legfeljebb egy félvállról odavetett középső ujj erejéig érdemlik ki. Mikor pedig már azt hinnénk, hogy ennél menőbbnek már képtelenség lenni, akkor, mint valami égi hozsannaként felcsendül a világ legikonikusabb soul slágere. 1971-et írunk, a „cool” szótári definícióját megtestesítő férfi pedig nem más, mint John Shaft. A blaxploitation a szemünk előtt születik meg. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy papíron Melvin Van Peebles Sweet Sweetback’s Baadasssss Song című rendezése volt az első blaxploitation mozi. Ám a műfaj igazán a pár hónappal később debütáló Shafthez köthető.

A black (fekete) és az exploitation (kizsákmányolás) szavak összevonásából megszülető, meglehetősen kétarcú blaxploitation zsáner Hollywood történetének egy rövid, ám de annál izgalmasabb és fontosabb része.

 

De mi is az a blaxploitation?

Az exploitation nem igazán egy műfaj, mintsem egy lazán meghatározott kategória. Leginkább azon, főleg B-kategóriás alkotásokat értjük alatta, melyek törekszenek, hogy minél inkább kielégítsék a néző vágyait, melyeket a nagy költségvetésű stúdiófilmektől nem kap meg. Az exploitation pofátlanul kihasználja, hogy a néző vérbő erőszakot, cenzúrázatlan meztelenséget, szexet és egyéb nyalánkságokat is akar látni a nagyvásznon – ezeknek az ígéretével csábítja az embereket a moziba.

A késő ’60-as években, a klasszikus hollywoodi stúdió rendszer összeomlásának, és a Hays-kódexként is ismert, „mit szabad és mit nem a hollywoodi filmben” jellegű szabályrendszer eljelentéktelenedésének idején sorra jelentek meg a vadabbnál vadabb exploitation-zsánerek. Ezek jellegzetese

a szexuális szabadságban, drogokban és rock ’n’ rollban fürdőző korszellem egy-egy lappangó igényére reagáltak.

Többek között megjelentek a motoros és a kannibálfilmek, az autósüldözésekre fókuszáló carsploitation, a náci haláltáborok világát pofátlan sokk keltésére használó nazisploitation-filmek és a fekete közönséget megcélzó blaxploitation. Ám ellenben a legtöbb leágazással, a blaxploitationnek társadalmi jelentősége is volt. A műfajba tartozó filmek ugyanis expliciten megjelenítették azokat a társadalmi problémákat, amelyekkel az amerikai nagyvárosokban élő feketék nap, mint nap szembesültek.

A ’60-as években erőre kapó polgárjogi mozgalmak csupán az egyik ok volt a blaxploitation mozgalom megszületésének. Volt ugyanis egy tisztázatlan pénzügyi indok is: jelentősen visszaesettek az amerikai mozik bevételei. A nézőszámok sosem látott minimumon voltak. És mivel a lakosság fekete része köztudottan mozikedvelő volt, a producerek úgy gondolták, hogy a válságból a feketék moziba csábításával lehetne kilábalni.

Ám, mi az, ami eddig nem volt, és képes lenne feketék tömegeit rávenni arra, hogy moziba menjenek? Egy fekete hős.

A csőd közeli állapotban lévő MGM 1971 nyarán mutatta be az elismert szociofotós, Gordon Parks rendezésében készült filmet. A Shaft fél millió dollárból készült és tizenhármat hozott vissza – a számítás bejött.

 

Shaft közbelép

Shaft –  vagy ahogy gyakran hivatkoznak rá: a fekete James Bond – az egyik legnagyobb afroamerikai popkulturális ikon. A blaxploitation kulcsfigurája, akinél feketébb már nem is lehetne valaki, egy clevelandi születésű, 42 éves, enyhén kopaszodó és pocakos fehér fickó agyszüleménye. Ernest R. Tidyman a New York Times irodalmi ambíciókkal megáldott újságírója szerint New York a „győztesek, a túlélők és a vesztesek városa”, és 1972-re megérett az idő egy fekete győztesre, legyen az egy magánnyomozó vagy akár egy szülészorvos. Ebből a gondolatból született meg aztán a (nem szülészorvos) Shaft karaktere, az MGM filmstúdiónak pedig már a koncepciós vázlatok alapján olyannyira megtetszett a „győztes fekete” koncepciója, hogy még az első Shaft-regény elkészülte előtt lecsaptak a megfilmesítési jogokra.

A Shaft alapjait ugyan egy fehér író fektette le – a filmet pedig fehér producer pénzelte –, ám az, hogy világszenzáció lett belőle, három feketén múlott.

A rendezőn (Gordon Parks), a főszereplőn (Richard Roundtree) és a zeneszerzőn (Isaac Hayes). Parks a hetvenes évek elejére már jelentős életművel bírt, mint a korszak egyik kiemelkedő szociofotós: fő témája a nagyvárosi feketék élete volt. A filmiparba az ’50-es években került, amikor több hollywoodi filmnél dolgozott konzultánsként. Később, a ’60-as évek folyamán a National Educational Television számára készített egy dokumentumfilmsorozatot a fekete gettók világáról.  1969-es önéletrajzi ihletésű alkotásával, a The Learning Tree-vel vált hollywoodi stúdiófilmes rendezővé. Parksnak köszönhető a Shaft legnagyobb erénye, hogy meglepően autentikus és realisztikus képet fest a ’70-es évek New Yorkjáról, különösen annak fekete lakoságáról.

Persze a Shaft alapvetően egy akciókrimi (Tidyman soha nem is akarta túlságosan politizálni a sztorit), ám a filmben így is olyan témák jelennek meg, mint a szegénység, a droghasználat, a bandaháborúk, az illegális szerencsejáték, a (militáns) polgárjogi mozgalmak szerveződései vagy éppen a feketék és a rendőri erők között fennálló bizalmatlanság.  Olyan társadalmi problémák, melyek a kor fekete mozinézőinek a mindennapi életet jelentették. A megannyi Clint Eastwood és Steve McQueen macsó után pedig végre ők is kaptak egy macsó hőst. Egy tökös fenegyereket, aki szembe mert szegülni a hatalommal és az azt képviselő fehérekkel – akikre a blaxploitation filmekben összefoglalóan, csak mint a „The Man”-ként neveznek meg.

A rendező által kiválasztott Richard Roundtree pedig tökéletesen testesített meg mindent, amiről Shaft szólt.

Öntörvényű, laza és elképesztően maszkulin. A nagybetűs férfi, akiért bomlanak a nők (feketék és fehérek egyaránt): előbb lő, mint kérdez, és minden alkalomra van egy trágár, cinikus beszólása. A szerepre meghallgatták Isaac Hayest is, akit bár nem választottak ki, mégis felkérést kapott a filmzene elkészítésére. Az azóta önmagában is ikonikussá vált főcímdalnak, és a roppant erős atmoszférát teremtő funk/soul aláfestésnek pedig majdnem akkorra szerepe volt a sikerben, mint Roundtree karizmájának.

A Shaft és a blaxploitation ezért volt forradalmi: egy olyan korban, amikor a populáris, műfaji filmek szinte kizárólag fehérekről, és fehéreknek szóltak, jött egy olyan film, ami nem csak egy olyan környezetben játszódott, amivel a new yorki feketék könnyen azonosulhattak, de adott nekik egy olyan hőst/példaképet is, aki megmutatta: a feketének is lehet hangja ebben a városban.

 

A fekete nem egy politikailag korrekt szín

A Shaft marketingjében különös hangsúlyt fektettek a film feketéségére, és arra, hogy kivételesen nem csak a kamera előtt, de a mögött is jórészt afroamerikaik foglalnak helyet. Ezért is lehet meglepő, hogy az újonnan kialakuló zsáner a legsúlyosabb kritikákat éppen a fekete közösség felől kapta.

Több jelentős afroamerikai polgárjogi szervezet (mint például a NAACP) is felszólalt a blaxploitation műfaj terjedése ellen. Ott, ahol sokan azt látták, hogy áttört egy határ, és végre az afroamerikaiak is érvényesülhetnek az ezüstvásznon, ezek a szervezetek épp az ellenkezőjét látták a fekete filmekben: nihilista, szterotipikus alkotásokat, amelyek csak megerősítettek a fekete lakosságról élő negatív képeket (is). Noha a 70-es évek végére a blaxploitation számos zsánerrel – például a horrorral és kungfu-filmmel – keveredett, a műfaj leggyakoribb filmjei a nagyvárosi környezetben játszódó gengszter és bűnfilmek voltak. Ezekben pedig a törvényén kívüli (díler vagy strici) főhős cselekedeteit nagyon ritkán érte kritika. A blaxploitation az esetek többségében felmagasztalta ezeket a hősöket, illetve valamelyest romantizálta a gettóbeli élet körülményeit.

Továbbá akciófilmekről révén szó a legtöbb blaxploitation film, hogy a feketéket érő diszkrimináció ellen csakis fizikai erővel lehet fellépni. Nem csoda, hogy ellenben a békésebb polgárjogi szervezetekkel a fénykorukat szintén ekkor élő Fekete párducok, nemhogy nem határolódottak el ezektől a filmektől, hanem épp ellenkezőleg: több filmet is kötelezővé tettek a tagjaiknak. Ez alól egy érdekes kivétel a Larry Cohen által rendezett, meglehetősen alulértékelt Black Caesar (1973), amelyben a fekete gengszter hős nem pusztán elbukik, de végül nem is a fehér hatalom, hanem szegény feketék végeznek vele.

A Shaft abból a szempontból ugyan rendhagyó, hogy hőse a törvény helyes oldalán áll,

ám minden mást tekintve maga kvinteszenciális blaxploitation. Ugyan Shaft a zsáner sok hősével ellentétben önzetlen célok vezérlik (azért szabadítja ki egy fekete gengszter lányát a maffiától, hogy ne legyen véres háború Harlemben), de teljesen öntörvényűen cselekszik. Előbb lő, aztán kérdez, a rendőrséget pedig nem avatja be semmibe, csak megkéri, hogy ugyan takarítsak már el azt a rengeteg hullát, amit a fináléban hátrahagyott.

A blaxploitation nem egy politikailag korrekt műfaj: Shaft sem volt az. Az alkotók nem törekedtek arra, hogy ezekkel a filmekkel megpróbálják csitítani a rasszok közötti ellentétet. Épp ellenkezőleg, eszképista vágybeteljesítő filmek voltak, melyeken a feketéknek legalább a vásznon alkalmuk nyílt revansot venni. Shaft pedig az elsők között mutatta meg egy generációnak, hogy egy fekete is nyerhet. Noha az alkotás egyértelműen fekete alkotók fekete nézőknek szánt filmje volt, mégis azon kevés blaxploitation mozi egyike, amelyik bőrszíntől függetlenül vált népszerűvé a mozinézők között.

 

A Fekete James Bond szárnyalása és bukása

A Shaft 1971 egyik legsikeresebb filmje lett, gyakorlatilag a csőd széléről húzta vissza az MGM-et. A folytatás így elkerülhetetlen volt, és nem is kellett rá sokat várni.  1972-ben meg is érkezett a második eljövetel, a Shaft és a nagy zsákmány (Shaft’s Big Score). Noha a filmet közel négyszer annyi pénzből (majdnem két millió dollárból) készült, a lényeg tulajdonképpen változatlan maradt. A forgatókönyvet ismét Tidyman írta a saját (harmadik) regény alapján, a rendezői székben újra Gordon Parks foglalt helyet és természetesen a főszereplőt is Richard Roundtree keltette életre. Az egyetlen igazán lényegi különbség, hogy a filmzenét Hayes helyett maga a rendező szerezte.

Ezt leszámítva a Shaft és a nagy zsákmány egy tipikus folytatás: nagyobb, gyorsabb, látványosabb.

Noha az újdonság átütő ereje már nincs meg benne, filmként nem marad el az előzménytől. Sőt, Tidyman csavarosabb forgatókönyvének, a nagyobb szabású akcióknak (a finálé autós-csónakos-helikopteres üldözése, és az azt követő leszámolás a széria csúcsa) köszönhetően talán még kissé izgalmasabb is. Ráadásul hősünk most nem csak arctalan gengszterek ellen veszi fel a harcot, hanem kapunk egy markáns és „undorítóan fehér” főgonoszt. A Joseph Mascolo által alakított maffiavezér a fuvolájával, házi papucsával és gusztustalanul tenyérbemászó természetével szinte a tökéletes ellentéte a címszereplőnek. A film bevételei csak kicsivel maradtak el az előzménytől.

Adott tehát egy korszelemet tűpontosan eltaláló, azonnal ikonikussá váló figura, akinek első két kalandja kifejezetten népszerű és sikeres (pénzügyileg és kritikailag is egyaránt).  Mindezek után minek kellett akkor félre mennie, ahhoz, hogy a fekete James Bondból végül nem vált a 007-eshez mérhető franchise?

Hisz amilyen gyorsan emelkedett csúcsra Shaft, épp olyan hirtelen volt a bukása is.

A harmadik, még többe kerülő Shaft Afrikában (Shaft in Africa, 1973) már csak alig másfél millió dollárt gyűjtött. A bukásban több tényező is közrejátszott. Az egyik ironikusan épp az első film sikerében rejlik: ugyanis a Shaft (illetve a Sweet Sweetback’s Baadasssss Song) népszerűségének hatására a mozikat ellepték a blaxploitation hősök, a tucatnyi másolat pedig rövid időn belül erodálta a formulát. Rövid időn belül ellepték a mozivásznakat a laza fekete akció hősök, általában nem sok produkciós értékkel bíró filmjeik. Így Shaft már korántsem volt annyira egyedi, mint pár évvel korábban.

John Shaft egy nagyon markáns személyiségjegyekkel bíró, jól kitalált figura, ám túlságosan is specifikus ahhoz, hogy a végtelenségig folytassuk. Nagyon szorosan kötődik ahhoz a társadalmi térhez és korhoz, amiben megszületett: olyannyira, hogy ha kivesszük onnan, szinte a lényegét is elveszíti. Erre pedig kiváló példa a Shaft Afrikában, ami már inkább hasonlít a ’70-es évek Bond-kalandfilmjeire, mint egy igazi blaxploitationra. Pedig az alapötletből – vigyük el a gyökereitől rég elszakadt, nagyvárosi afroamerikait oda, ahonnan származik – egészen izgalmas dolgokat lehetne kihozni, ám a harmadik Shaft-film szinte egyáltalán nem foglalkozik az olyan kézen fekvő témákkal, mint a feketék identitása és kulturális öröksége. Ez egyfelől abból is adódhat, hogy ezt a részt Gordon Parks helyett, a zsánerfilmes (később a Pokoli toronyt is dirigáló) John Guillermin rendezte, illetve a forgatókönyvet sem Tidyman írta már.

A fehér rendező láthatóan nem tudott vagy nem akart bármi érvényeset mondani Afrikai és az afroamerikai közösség viszonyáról.

Vagy, ha tudott is volna, akkor a producerek nem engedték neki – végeredményben egyre megy. A gyenge fogadtatásnak az is oka lehetett, hogy az afrikai környezettel már a fekete nézők sem tudtak annyira azonosulni, még úgy sem, hogy a film központjában egy közös történelmi trauma, a rabszolgaság áll. Csak éppen nem az amerikai, hanem az európai kvázi-rabszolgaság – a korábbiaknál is visszataszítóbb fehér főgonosz brutálisan kihasználja, és éhbérért dolgoztatja a bevándorlókat.

James Bonddal ellentétben Shaft egy társadalomkritikus figura. Míg a 007-es mindig is a nyugat uralkodó, imperialista, fehér-férfi központú mentalitását képviselte, addig utóbbi épp egy elnyomottabb kisebbség hangjaként jelent meg. Ennek megfelelőlen pedig sokkal kevésbé bizonyult rugalmasnak, hiszen ahogy közeledtek a feketék jogai a fehérekéhez, épp úgy veszít Shaft a jelentőségéből.

Ugyan Tidyman még 1974-ig írja a Shaft-folytatásokat – összesen nyolc regény született –, ám a filmeknek az afrikai kaland jó időre véget vetett. A Shaft Afrikában bukása után az MGM gyorsan eladta a jogokat a tévének, ám a Roundtree főszereplésével készülő sorozat nézettsége olyan gyenge volt, hogy hét rész után levették a műsorról.

 

Shaft megalkuvó újjászületése

Shaft visszatérésére egészen az új évezred hajnaláig kellett várni. A 2000-ben készült soft-reboot/folytatás rendezői székében John Singleton ült. Singleton ideális választásnak tűnt, hiszen Spike Lee mellett a ’90-es években éppen ő bizonyította be azt, hogy lehet úgy feketékről szóló filmet rendezni, hogy ne essünk a blaxploitation hibáiba.

A Shaft (2000) sok szempontból hű is az ikonikus elődhöz: Samuel L. Jackson majdnem, hogy erre a szerepre született, a filmben pedig bőven megjelennek olyan blaxploitationt jellemző témák, mint a rasszizmus és a feketék számára megbízhatatlan amerikai intézményrendszer. A cím itt nem az eredeti nyomozóra, hanem annak Samuel L. Jackson által alakított, azonos nevű unokaöccsére utal, aki egy rasszista gyilkosságot megúszó, öntelt, gazdag ficsúrt igyekszik kézre keríteni. Utóbbit Christian Bale játssza kifejezetten jól.

Ezek ellenére azonban Singleton alkotása már sokkal puhább, mint a korábbi Shaft-filmek. Ebben persze az is közrejátszik, hogy a 2000-es években a feketék (és más etnikumok) helyzete Amerikában teljesen más volt, mint három évtizeddel korábban. Az új Shaft eleve rendőr. Ám azzal, hogy a végső leszámolása Shaft és latin-amerikai bűnözök között zajlik – Bale karaktere szinte meg sem jelenik az utolsó harmadban – teljesen elveszik a film fókusza. Igaz, az utolsó jelentben Singleton utal rá, hogy a feketék számára továbbra sem működik az amerikai intézményrendszer, ezt azonban már nem meri konkrétan megmutatni. A Shaft (2000) egy többnyire szórakoztató akciófilm, de még a társadalomkritikus elemei ellenére is érezhetően egy bátortalan hollywoodi stúdiófilm. Ám még így is közelebb áll Parks örökségéhez, mint a Tim Story (Birkanyírás, Pofázunk és végünk) által rendezett, idén júniusban debütáló, legújabb Shaft (2019).

A Shaft (2019) egy akcióvígjáték.

Egy könnyed limonádé, amely ugyan egy esős vasárnapon kellemes unaloműzőként funkcionálhat, de ez még nem feledheti, hogy mennyire gyáva alkotás. Pedig, ha valamikor lett volna relevanciája Shaft igazi visszatérésnek, akkor annak épp most Trump elnöksége és a Black Lives Matter mozgalmat övező botrányok idején lett volna ideje. Az új Shaft azonban olyannyira politikailag korrekt akart lenni, hogy ezekre egyáltalán nem reflektál – gyakorlatilag meg sem említi őket. Ráadásul a film cselekményének központját képező bűntény – a harmadik generációs Shaft legjobb barátját megölik – sem kötődik igazán a feketék helyzetéhez. Noha a főgonosz egy drogdíler, a filmben egyáltalán nincs kihangsúlyozva, hogy miként teszi tönkre és löki egy ördögi körbe a drog a szegényebb, afromerikaiak által lakott kerületeket.

Mindezek helyett a Shaft (2019) egy generációs vicceskedés, ahol az analóg, régi vágású (toxikusan maszkulin) öreg Shaft és a digitális, modern örököse kölcsönösen tanul egymástól. Persze úgy, hogy legtöbbször az öregnek legyen igaza.

 

Shaft öröksége

A ’70-es évek meghatározó, tabudöntögető, kultikus akciófilmjének folytatása egy idejétmúlt, és politikailag-korrekt limonádé. Pedig a blaxploitation legfontosabb jellemzője éppen az, hogy sosem törekedett a politikai korrektségre, éppen ellenkezőleg.

Ám, az, hogy maga a franchise mélyre süllyedt, még nem jelenti azt, hogy Shaft öröksége is odaveszett volna. Hiszen

a fekete magánnyomozó szelleme azóta is ott kísért a filmvásznon,

ő taposta ki az utat nem csak Samuel L. Jackson, Denzel Washington vagy Will Smith karrierje elött, de olyan alkotókat is megihletett és inspirált, mint Spike Lee vagy Quentin Tarantino. De, ami ennél is fontosabb: egy generáció számára adott egy hőst, aki bebizonyította, hogy attól, hogy valaki fekete még nem kell csendben, behódolnia a rendszernek. Ha a rendszer igazságtalan, akkor igen is bemutathatnak neki. Nem véletlen így, hogy a blaxploitation ellen anno tiltakozó NAACP később ki is tüntette Tidymant Shaft megalkotásáért.

Ma már teljesen természetes egy feketefőhőssel készülő hollywoodi blockbuster, vagy egy, az afroamerikai közösség problémáira reflektáló stúdió film. Ez pedig nem kis részben Gordon Parksnak, Richard Roundtreenek, Isaac Hayesnek és magának Shaftnek köszönhető.  Noha a Shaft brand  megfeneklett – a moziban legalábbis képregényben pár éve nagyszerű formában tért vissza – és a legutóbbi film bukása után valószínűleg egy ideig nem lesz folytatás, ám az olyan szellemi örökösök, mint Luke Cage vagy a Django elszabadul – amely Tarantino szerint egy nem hivatalos Shaft-előzmény – tovább viszik a tesóiért hadba szálló, a kizsákmányoló hatalomnak könyörtelenül bemutató „bad motherf*cker” legendáját.

Pongrácz Máté

Pongrácz Máté a Budapest Corvinus Egyetem Szociológia szakán végzett. A műfaji filmek nagy kedvelője és az elfedett, obskúrus, de értékes darabok felkutatója. A szerzői trash védnöke és Zardoz hírnöke.

WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com