A 2012-ben irodalmi Nobel-díjat kapott kortárs kínai író neve A vörös cirokmező – hazánkban is bemutatott – című film kapcsán ismerősen csenghet. A világszerte ismert író díja körül megoszlanak a vélemények, ami nem meglepő. Ám ami jelenleg a legfontosabb: a Noran Libro Kiadónak és Kalmár Évának, a fordítónak köszönhetően magunk is véleményt formálhatunk (olvasói élményt szerezhetünk) Mo Yan írásáról, vagyis egy kínai posztmodern regényről.
A fordíthatatlanság kérdése egy kínai nyelvű irodalom kapcsán óhatatlanul felmerül, s erről a könyv utószavában hosszan olvashatunk Kalmár Évától. Erről nem is kívánok szólni, lévén, hogy jómagam nem rendelkezem kínai nyelvtudással. Sőt, a kínai irodalomra vonatkozó, szerteágazó olvasmány élménnyel sem. A befogadói attitűdöm leginkább európai hagyományon alapul és egy nagy adag érdeklődésen.
A történet egy nyomozó hányatatott utazását követi Szeszföld mély és még mélyebb bugyraiba. Tom Por, a hírneves nyomozó (neve eredetileg Ding Gou’er, mely az író szülőföldjének tájszólásában popsinak érthető, ezért adta neki Kalmár Éva ezt a beszélő nevet) feladata, hogy utánajárjon a hírnek, miszerint Szeszföldön gyermekhúst fogyasztanak. Már az utazás első lépése is olyan, mintha valamilyen ingoványos helyen járna, mintha az emberiség rettentő mély és gonosz mocsarába csúszna bele, s mintha egyetlen józanul maradt pillanata sem lenne. Minél több időt tölt Szeszföldön, annál többet vedel, annál zűrösebb lesz körülötte minden, s annál messzebb kerül a megoldástól, az erkölcstől, tulajdonképpen saját magától. Egy negatív fejlődéstörténet, mely átvitt értelemben és szó szerint is egy mély gödörben végződik.
A regényben zabálnak, vedelnek és dugnak. Már ami a történeteket illeti. Sőt, az evés-ivás egy kielégíthetetlen, kiégéssel fenyegető drogként működik, melyet csak egyre extrémebb ételkölteményekkel és párlatokkal lehet orvosolni, amik természetesen nem felemelkedést, hanem teljes hanyatlást okoznak. Szeszföld semmiképp sem valóságként, sokkal inkább legendás öröm-nyomor városként tűnik fel, ahol a megzabált állatok vére örök időkre minden szentséget kitaszított.
De Mo Yan regényében nem pusztán Tom Por nyomozását olvashatjuk, annál sokkal összetettebb a képlet. Ugyanis az egymást követő fejezetek között beékelt egyéb novellákat és egy írói levelezést találunk. Mo Yan levelezik Li akóval, aki azért keresi meg az írót, hogy mentorává és mesterévé tegye meg, s arra kéri olvassa el műveit és véleményezze azokat. A „két író” között (Mo Yan és Li Akó, vagyis a regényben két különböző fikciós személlyé szakadó író, akik mind az író, Mo Yan figurái) zajló levelezés ad teret a kínai irodalmi élet kritikájának, s egyben biztosítja a posztmodern jelleget. Illetve a novellák, melyeket Li Akó ír, s amik feltűnően más stílusúak, mint a regény fősodra, vagyis Mo Yan regénye. Ugyanis a levelezésük témája többek között az is, hogy Mo Yan tervez megírni egy regényt Szeszföld címmel (s ugye mi ezt a Szeszföld című regényben olvashatjuk), amihez szívesen gyűjtene anyagot, vagyis tenné látogatását személyesen is a híres neves helyen. Meg is teszi, s ekkor a regény regénybeli szereplői valóság-szereplővé „elevenednek”, s persze nagyban ellentmondanak másik fikciósíkbeli énjüknek. Csak a szesz vedelése azonos. De félreértés ne essék, mindez könnyen követhető a regényben, ez a szerkesztésmód nem bonyolulttá, inkább játékossá teszi az írást. Ezzel a több rétegűséggel a valóság és fikció viszonyát pedzegeti Mo Yan, illetve folyamatosan reflektál a szerzőiségre. Több mint kikacsintás, egyszerűen kinevet a sorok közül az olvasóra.
A főszál írásmódja önmagában is sajátos: egy szürreális közeg, mely jócskán keveri a víziókkal átitatott és a kegyetlen realista elemeket – ezzel a „hallucinatorikus realizmus” jelzőt érdemelve ki magának. S valóban, helyenként nehéz eldönteni, hogy még a valóság történéseit olvassuk, vagy már valamilyen részeg agyrém képzelődéseit követjük. Így a fiúgyermek elfogyasztásának jelenete is, melyet ugyan mindenki tagad, mégis megtörténik, ám amikor megtörténik, a rangos nyomozó teljesen el van ázva, s köze sincs sem a környezetéhez, sem saját magához, olyannyira, hogy az este után napokig hever öntudatlanul, mire némiképp magához tud térni.
Külön figyelmet érdemel a regényben található egyik különálló novella, a Húsgyermek. Ez az írás afféle esszenciája a Szeszföld világának. Tömör, kifejező és hátborzongató. Egy fiúgyermek története arról, miként kerül a szülei kezei közül a húsfeldolgozó üzemig. Egyszerre realisztikus, s egyszerre olyan, mintha egy rémálomban járnánk. Ez egyébként jellemző az egész Szeszföldre, nem csupán a magasztos hiányzik belőle, sokszor szinte állatian lealacsonyító, ráadásul maguk a magaskultúra képviselői is, vagyis a magáról író író ugyanúgy a részegség és a saját magát fojtogató lábbűz áldozata, mint a kiemelkedőnek vélt nyomozó. S ugyan a sok szálon futó, egyre elvontabb eseményeket bemutató írások érdekessé teszik a regényt, mégis azzal a furcsa érzéssel fejeztem be az olvasást, hogy szeretném ezt az egészet jobban megérteni, vagy talán inkább mégse – pusztán a szeszföldi életérzés elkerülése végett.
