Ashgar Farhadi filmje végigszáguldott a világon és mindenhol nyomot hagyott maga után: Oscar-díj, berlini Arany Medve, a sok – csodálattól letaglózott – néző. Nálunk kis nézőszámot élt meg, de rosszat még nem hallottam a filmről. Aktuális téma, remek színészi játék és tökéletes szerkesztés; ezek jellemzik az iráni drámát, melyet témaindító filmjéül választott az immáron tíz éves Jól-Lét Alapítvány.
Nader és Simin válnak. S ugyan ez elég hétköznapi, talán már Iránban is, a filmet mégis átszövik a kulturális vonatkozások meghatározó momentumai. Simin el akarja hagyni a férjét, mert egy fontos kérdésben nem tudnak egyet érteni. De talán el se akarja hagyni, csak másképp nem tudja kicsiholni, hogy Nader kimutassa érzelmeit. Ám amit a kizökkentett családegyensúly lavinája indít el, megállíthatatlan. Nader apja gondozásra szorul, s amikor a feleség elköltözik otthonról, a férfi kénytelen felvenni egy bejárónőt. A nő messziről utazik terhesen, kisgyerekkel, mert a férjének adóssága van. Gyakorlatilag rákényszerül, hogy elvállalja a munkát. A nehézségek vallásossága miatt kezdődnek: eleinte nem érinti meg az idős nagyapát, hiába szorulna rá, a férjének pedig el se meri mondani, mit dolgozik. Egy nap Nader korábban ér haza és ágyából leesve, megkötözött kézzel találja apját, s amikor később a bejárónő visszaér, haragjában kipenderíti. Csakhogy a nő kórházba kerül vetélés miatt, harmadnapra pedig Nader már a börtönben ül gyilkosság vádjával. Hirtelen mindenki az igazát és a becsületét akarja. Egy olyan kényszerpályán mozognak, ahol sem a nem, sem az igen nem jó válasz.
A film ereje a színészi játékban rejlik, hiszen rengeteg nézőpontot használ és azokat rendre forgatja körbe-körbe. Hol a bejárónő igazát látjuk, hol a férj vergődését, hol a tizenéves gyerekük alakuló világképének omladozását, hol pedig az elválni készülő asszony törekvéseit, hogy a megbomlott egység visszaálljon. Minden egyes nézőpont ugyanolyan mértékben érthető és átérezhető, hiába van meg a történet fő szála, mindenki igaza egyenértékű. Közben a folyton előkerülő vallási és kulturális nyomások, a ki nem mondott szavak, az eltitkolt érzések fojtogatják a cselekmény előrejutását.
A film sikerének záloga pedig a szerkesztés tökéletessége. A mondanivalót egy olyan történeten keresztül meséli el, mely két párhuzamos, ha tetszik, inverz szálon mozog. Ráadásul ez a két család látszólag egymás rosszának okozója; valójában a rossz a harmónia megbomlásakor kezdődött, csak éppen egymáson csattannak a következmények. Nader és Simin esetében a feleség nem képes többé betölteni a szerepét, így szorul a család bejárónőre, akinek a családjában a férj nem képes betölteni szerepét, vagyis pénzt teremteni a megélhetéshez, ezért kényszerül a terhes felesége munkát vállalni egy idegen, szintén megbomlott rendszerű családnál. A film eleje a kizökkent állapot, a végére ugyan ezer eseményt átvészelnek, mégis ugyanott vannak, csak egy sokkal egyértelműbb stációban: vagy működik a családi egyensúly, vagy nem.
A film zárójelenete pedig olyan kerek és olyan erős mondandóval bír, hogy tulajdonképpen rövidfilm formájában is megállná a helyét. Az elvált Nader és Simin gyermekükre bízza a döntést, hogy kivel marad. Amíg elhangzik a válasz, a váróban ülnek egymással szemben, egyikőjük üvegfal mögött. Egy igent vagy egy nemet kimondani nem nagy idő, a film mégis végteleníti a várakozásukat, jelezve: hiába igen és hiába nem, itt most nincs jó válasz.
A Jó-Lét Alapítvány kezdeményezte beszélgetésen, a film vetítése előtt a Cirko-Gejzírben Kepes András, Tari Annamária, Vecsei Miklós és Deák Kriszta mondta el véleményét a válásról, vagyis a családi boldogságról, boldogtalanságról.
