Június 1-jével beköszönt a nyár, sokak kedvenc évszaka, amikor a lét vészjóslóan gondtalan. Az elmúlt két évtized számos kiváló drámája, köztük az idei év egyik fontos filmje, Charlotte Wells Volt egyszer egy nyár című alkotása is ebben a mindig várva várt, és éppen ezért nagy csalódásokat magában rejtő évszakban játszódik. A cikk azt vizsgálja, hogyan vált a nyár a romantikus vígjátékok kedvelt évszakából a baljós történetek új játékterévé, és miért különösen alkalmas ez az évszak a drámák megelevenítésére?
Egy nyári, tengerparti utazás általában kellemes, boldog időtöltésnek ígérkezik, azonban ismerős lehet az évszak és az utazás számos kellemetlensége. A fizikai távollét a megszokott rutinból gyakran új megvilágításba helyezi problémáinkat, időt és teret ad azok átgondolására. A nyár és a nyaralás gyakran a romantikus vígjátékok (Dirty Dancing: Piszkos tánc, Mielőtt felkel a Nap, Római vakáció, Mamma Mia!) narratív és hangulatfestő alkotóelemei. Ez az évszak és a vakáció azonban kifejezetten alkalmas drámai, akár tragikus történetek játékterének is. A nehézkes, forró, nyomasztó időjárás elhomályosítja a filmek szereplőinek tudatát, a nyár adta felszabadító érzés események és cselekménypontok katalizátorává válik.
Műfajukban, tematikájukban, hangvételükben és megvalósításukban is különböző alkotások tartoznak az új trendhez, amelyekben közös a drámákhoz, tragédiákhoz, thrillerekhez és akár horrorokhoz társított, sötét, borús képi világtól, fakó és szürkés fényeléstől, melankolikus és baljós zenétől való eltávolodás. A mainstreamebb alkotások közé sorolható többek között Ari Aster formabontó és újító horrorja, a Fehér éjszakák, Luca Guadagnino szerelmi drámája, a Szólíts a neveden , Mike White antológiasorozata, A Fehér Lótusz, illetve Ruben Östlund filmje, A szomorúság háromszöge. Az art house filmek közül kiemelkedő Argyris Papadimitropoulos filmje, a Lesülve, Charlotte Wellstől, a Volt egyszer egy nyár Michel Francotól a Sundown, illetve érdemes említeni még Lucrecia Martel Ingoványát vagy M. Night Shyamalan filmjét, az Időt.
A nyár és az utazás egyrészt formai megoldásokat kölcsönöz, másrészt allegorikus tere a történeteknek, harmadrészt pedig alkalmas a társadalmi különbségekben rejlő konfliktusforrások tematizálására.
A mindent átható hőségben az ellentétek forráspontjukhoz érnek, a szereplőkön úrrá lesz egy “most vagy soha” érzés. Az eddig hibernált nézeteltérések új megvilágítást nyernek és a nyári záporok elemi erejével tetőznek.
A vizsgált filmek alapkonfliktusa egy-egy krízishelyzet, amelyből a közelgő nyaralás révén várnak elmozdulást a történetek szereplői. Konfliktusforrás többek között a létbizonytalanság és az ismeretlen jövőkép (Volt egyszer egy nyár), a kapcsolati válságok és családi tragédiák (Idő, Fehér éjszakák, Sundown, A Fehér Lótusz) vagy a monotonitás, céltalanság érzése (Lesülve, Ingovány, Szólíts a neveden). Fontos megjelenő téma továbbá a társadalmi egyenlőtlenségek és a késő kapitalizmus anomáliái (A Fehér Lótusz, A szomorúság háromszöge) is.
Idő van
Az említett filmekben feltűnően fontos kérdés az idő és az ember ahhoz való viszonya. A nyár szemléltető metaforája az idő múlásának. Egyrészt azért, mert eljövetelét mindig várakozás övezi, és elmúlását gyakran szomorúság hatja át, másrészt a nyári meleg meggyorsítja azokat a folyamatokat – rothadás, gyümölcsérés stb. -, amelyeket általában az idő múlásának indikátoraként ismerünk. Ez a szimbolizmus számos vizsgált filmben visszaköszön.
Az idő relativitását, annak szabálytalan érzékelését tematizálja Shyamalan és Martel filmje is. Az Időben a szereplőknek azzal kell szembesülniük, hogy a rejtett partszakasz, amelyre szállásuk dolgozói kísérték őket, drámaian felgyorsítja öregedésüket. A sürgető idő arra kényszeríti őket, hogy nem várt gyorsasággal reflektáljanak saját helyzetükre, életükre, hibáikra. Ezzel szemben Martel filmjében megáll az idő. Az Ingoványban egy családi nyaraláson vagyunk, ahol látszólag nem történik semmi. Éppen ellentétes folyamat ez: a semmittevés, az unalom feszült, nyomasztó légkört hoz létre.
A végtelen hosszú, medenceparti csendespihenők, eseménytelen délutánok, zsibongó gyerekek azonban kiélezik, felnagyítják az addig lappangó feszültségeket, szinte elviselhetetlenné téve a nyaralást.
Az argentin vidék mocsaraiban elhelyezkedő házban minden rohad. Ez a film az elvesztegetett időről és a tétlenség lélekörlő folyamatairól szól. A szereplők lassan, észrevétlenül merülnek alá a helyzetüket szimbolizáló képletes mocsárban.
Michel Franco mexikói rendező filmjében, a Sundown-ban egyszerre jelenik meg ez a két álláspont: a középkorú Neil éppen Acapulcoban nyaral családjával, amikor megtudja, anyja meghalt. Míg családja hazautazik, ő Mexikóban marad, ahol a külvilágról teljesen megfeledkezve kezd új életet. Végtelen tengerparti sörözések, egy új barátnő és a valóság teljes kizárása jellemzi számára ezt az időszakot. Környezetét frusztrálja látszólagos közömbössége, Neil különös hozzáállásának hátterében azonban más áll. Sokkal kevesebb ideje van már hátra életéből, mint azt korábban gondolta, viselkedésével az ezzel való szembenézés súlyát igyekszik kompenzálni.
A Lesülve öregedő főszereplője, a negyvenes Kostis (Makis Papadimitriou) háziorvosnak érkezik egy gyönyörű görög üdülőszigetre, a főszezon kezdete előtt. A nyár beköszöntével a sziget megtelik élettel. Egy rutinvizsgálat során találkozik Kostis a 21 éves Annával (Elli Tringou), aki strandolni hívja őt. A nudista strandon a fiatal, egyenletesen lebarnult testek mellett kontrasztos Kostis zöldes altónusokban gazdag, az egyenetlen naptej csíkoktól fehér bőre. Ugyan próbál beilleszkedni, és a fiatal társaság is eleinte befogadó vele szemben, zavaróan egyértelmű, hogy nem tartozhat közéjük. De nem a film által kihangsúlyozott korbeli és testi különbségek miatt. Olyan életszakaszbeli eltérésekről van szó, amelyek áthidalására Kostis képtelen, és végül a teljes morális csődbe vezetik őt. A film antiklimaktikus befejezése kellemetlen nézői élményt eredményez.
A generációs és a különböző élethelyzetek okozta konfliktusokat dramatizálja Luca Guadagnino Szólíts a nevedenje is. Ez a film azonban egy sokkal finomabb, reménytelibb álláspontot vesz fel. A 17 éves Elio (Timothée Chalamet) első szerelmét éli át apja friss-diplomás tanítványával. Bár látszólag két fiatal srác története ez, a nyár végével egyértelművé válik, hogy életük teljesen más szakaszát élik, és nem folytathatják kapcsolatukat. Míg Elionak ez a katartikus első szerelem élménye, addig Olivernek (Armie Hammer) csak egy nyári kaland.
Kettős felnövéstörténet az idei év egyik legfontosabb filmje a Volt egyszer egy nyár. Wells filmje a 11 éves Sophie (Frankie Corio) utolsó, édesapjával töltött nyarának emlékfoszlányaira épül, ahol az önfeledt szórakozásba lassan szivárognak be a problémák.
A film töredékes, időrendfelbontó felépítése pontosan ragadja meg az emlékezés működésmechanizmusát.
Míg Sophie számára ez a nyaralás egy kedves emlék, az első kiskamaszként töltött nyáron, addig apja, Calum (Paul Mescal) számára egzisztenciális krízisének kiteljesedése. Sophie először fedezi fel önállóan a világot, és gyermeki módon nem veszi észre apja anyagi és lelki küzdelmét. Ezzel szemben Calum számára egyre terhesebb a nyaralás, ahol Sophie kérdéseinek következtében szembe kell néznie életének jelenlegi helyzetével. A felismerések szinte elviselhetetlen módon nehezednek rá, de mindezt teljesen elrejti lánya elől. Az árnyalt színészi játék a néző számára láthatóvá teszi azt, ami a kislány előtt rejtve marad: Calum súlyos problémákkal küzd.
Sajnos a magyar fordítás nem őrizte meg Wells filmjének eredeti, címét, pedig az nagyon kifejező. Ez angolul Aftersun, ami magyarul napozás utáni krémet jelent. Míg a Lesülve (és annak alcíme, a “néhányan barnulnak, mások leégnek”) a napégés fájdalmas, feszítő érzését emeli ki, addig az “aftersun” egy hosszú napozással teli délután utáni, ápoló krém adta gondoskodásra utal. A film sejtelmes befejezése valójában nem hagy kétséget affelől, hogy Calum a nyaralás után nem sokkal meghal. Ennek tudata azonban nem éles gyászként elevenedik meg. A film hangulata a napozás utáni krém hűsítő, nyugtató hatását idézi. A nyaraláson készült videók megőrzik az emlékeket, amelyek így a gyász nemlineáris folyamatában nosztalgiával kevert megnyugvást adnak Sophie számára.
Szegény Gazdagok
A kortárs filmgyártás gyakran tematizálja szatirikus hangvétellel a leggazdagabb társadalmi rétegek életét. Az itt vizsgált alkotások sajátos szociológiai problémát járnak körül: míg a társadalom egy szűk rétegének a nyár az önfeledt szórakozás és a nyaralás időszaka, addig a vendéglátásban dolgozóknak, a helyieknek ezek a napok kemény munkával telnek. A vendégek személyzettel való interakciói gyakran vezetnek abszurd, humoros, de valójában egyáltalán nem vicces helyzetekhez. Östlund filmjében a film egyik fő helyszínéül szolgáló yachton egy vendég ráparancsol az egyik dolgozóra, hogy ő is jakuzzizzon, pezsgőzzön velük, munkája részeként. A lány kelletlenül mond igent, hisz bármit is válaszol, valójában rosszul dönt: vagy megsért egy vendéget, vagy megszegi munkahelyi előírásait. A lány egzisztenciáját kockáztató esemény a vendégnek csak egy hecc.
A Fehér Lótuszban lassan bontakozik ki a luxushotelbe érkező vendégek és a helyiek közötti feszültség, illetve a hotel személyzetének különös belső szinergiája.
Az első évad helyszínéül szolgáló Hawaii, majd a második évadban Szicília rámutat a helyi miliőben rejlő extrém társadalmi és pénzügyi különbségekre.
Kai (Kekoa Scott Kekumano) a hotel alkalmazottja, a Fehér Lótusz luxushotel az ősei földjére épült. Családja nem áll szóba vele, amiért ott dolgozik, neki azonban ez az egyetlen pénzkereseti lehetősége. A helyiek költséges pert indítanak a hotel ellen, hogy kártérítést kapjanak elkobzott földjeik után. Kai támogatni szeretné őket, egyben ezt látja az egyetlen módnak arra, hogy megbocsátást nyerjen, amiért munkát vállalt a hotelben. Az egyik nyaraló biztatására (Paula (Brittany O’Grady) ellopja egy tehetős család ékszereit a széfből. Kai lebukik és letartóztatják. Az amerikai család és Paula hamarosan elrepül a szigetről, míg Kai sorsa örökre megpecsételődik.
Szicíliában két fiatal lány, Lucia (Simona Tabasco) és Mia (Beatrice Grannò) történetén keresztül látunk bele a helyiek világába. A két lány mesterien manipulálja környezetét, mégis ők a leghitelesebb karakterek az évadban. Történetük rávilágít a régiót sújtó problémákra: a fiataloknak kevés lehetősége van, a kitörés tisztességes úton szinte lehetetlen. Míg az első évad vége komor hangvételű, ahol a helyiek minden igyekezetük ellenére a turizmus igazi vesztesei, úgy a második évadban a vendégek távoznak megrendülve életük talán legkényelmetlenebb nyaralásáról. A helyiek folytatják megszokott életüket, míg a nyaralóknak visszatérve megszokott életükbe szembe kell nézniük a vakáción előtérbe kerülő problémáikkal.
Ezen alkotások végtelenül gazdag szereplői abban az illúzióban élnek, hogy státuszuk, vagyonuk védetté teszi őket a természeti katasztrófák, a betegségek, az öregedés és végső soron a halállal szemben. A mesterségesen fenntartott ideális körülmények – légkondi, helikopterrel jachtra repített nutella – nélkül szembe kell nézniük saját és szeretteik esendőségével.
Délibáb
A Naphoz és a hőséghez társított jelenségek, testi érzetek kifejező eszközei a nyomasztó, kellemetlen hangulatoknak. Képben ez a hatás jellemzően a bizonytalan kamerakezelés, úszó, lassú, émelyítő mozgások által jön létre. Ezt a megoldást alkalmazza Aster a Fehér éjszakákban, Martel az Ingoványban a folytonos mozgásban lévő kamerával vagy Östlund az A szomorúság háromszöge mesteri vacsorajelenetében. Szintén ennek a kellemetlen érzésnek előidézői, a nyugtalanító, szuperközeli, hirtelen vágások, mint például a Fehér Lótuszban vagy a Lesülvében.
A nyugtalanító hangulatot tovább erősítik a bántóan rikító, túlexponált, fókusztalan képek, amelyek a napfénytől való hunyorgáshoz hasonló reakciót váltanak ki belőlünk.
Aster már említett horrorjában ezek a képek a nézőben a szorongást keltenek, és egyben fokozott óvatosságra késztetik. A főszereplő, Dani (Florence Pugh) sem a körülötte zajló, furcsa események, sem saját párkapcsolata dinamikáját nem látja át. Családja tragikus halála után a húszas évei elején járó lányt barátja a haverjaival közösen szervezett tanulmányi útra hívja Svédországba. Kettejük kapcsolata romokban, a fiú képtelen empatizálni a lány nehézségeivel, és az útra is csak kényszerből hívja el. A svédországi, rémisztő rituálék reprezentálják a kapcsolat szétesését, rávilágítva annak egészségtelen mivoltára. A film elején használt kifejezetten sötét és komor képi világhoz képest az északi, nyári napforduló örök napsütése zavaróan tiszta. A patyolatfehér ruhák, a gyönyörű virágkoszorúk ellentétei a főszereplő belső, kavargó lelkivilágának. Ez a disszonancia hozza létre a kifejezetten kellemetlen nézői élményt.
A nyár jellemző terei, jelenségei – tenger, rovarok, homok, vihar – nemcsak képileg, de hanghatásaikban is kifejezőek. A tenger nyugtalanító hangja, morajlása visszatérő motívum a vízparton játszódó alkotásokban (Idő, Sundown, Fehér Lótusz, A szomorúság háromszöge). A kabócák összetéveszthetetlenül nyáridéző dala is érzékletes (Ingovány, Lesülve és a Szólíts a neveden). A kihangsúlyozott zörejeken túl jelentőséget kap a kánikulához társított csend, mely dramaturgiai hatással bír. Bizonytalanságot, készenléti állapotot idéz elő, és ezzel kifejezetten alkalmas a horror műfajának építőelemeként. Kiemelt szerepet kapnak tehát a a cselekmény aláfestésére is szolgáló, filmnyelvi szempontból negatív hatással bíró eszközök.
A napsütötte, idilli környezet újító színterét adja a megszokottan sötét látványvilágú drámáknak. Izgalmas és új megvilágításból közelítenek a nehezebb témákhoz, miközben az utazás egy távolabbi, elvontabb betekintést enged a szereplők és a nézők számára is a konfliktusforrások vizsgálatára. Jelentős különbségeik ellenére a vizsgált filmek között felfedezhető egy egyedi hangvétel, amely alkalmassá teszi ezeket a filmeket fontos témák sajátos feldolgozására.
