A könyv borítóján filmjelenet. Hatalmas farokúszó takarja ki a napot, szétszórva a fényt a tenger hullámain. A tengerben négy ember, az ámbráscet hamarosan a vízbe merül, vadászait sorsukra hagyva. Emblematikus jelenet: az ember és a természet találkozásának kiélezett pillanata. Az Essex bálnavadászhajó pusztulása, melyet egy ámbráscet süllyesztett el, sokkolta az akkori közvéleményt.
A történetről megemlékezett naplójában Ralph Waldo Emerson is, aki találkozott George Polarddal, az elsüllyedt hajó kapitányával, Edgar Alan Poe egyetlen – és be nem fejezett – Arthur Gordon Pym, a tengerész című regényében is több motívumot felhasznált a történetből. De ez ihlette Hermann Melville Moby Dick című művét is. Jellemző, hogy míg Melville a transzcendens felől közelítette meg a történetet, Poe-t főként a fantasztikum izgatta. Melville a hajó eposzi pusztulásáig követte az eseményeket, Poe déltengeri Odüsszeiát faragott a történetből. Mindketten jelentősen, majdnem a felismerhetetlenségig megváltoztatták a történetet.
A tragédia óta eltelt majd kétszáz év alatt nagyon sokan újramesélték már a történetet, William H. McGuffey elemi iskolás olvasókönyve (William H. McGuffey’s Eclectic Fourth Reader) például iskolások nemzedékeivel ismertette meg. Első igazán tudományos feldolgozását Thomas Farel Heffernan végezte el, 1989-ben Stove by a Whale címen, melyben főként Owen Chase naplójára koncentrált. A rendkívül alapos munka az összes elérhető írott forrást tartalmazza, jegyzetekkel ellátva. Az írott forrásokon túl Heffernan kapcsolatba lépett nem csak Owen Chase leszármazottaival, de a túlélőket megmentő angol hajó kapitányának utódaival is.
Nathaniel Philbrick harminc évesen, 1986-ban költözött a Massachusetts állam legkeletibb csücskétől ötven kilométerre fekvő Nantucket szigetére. Azóta foglalkozik a sziget és a sziget lakóinak történelmével. Első igazán sikeres művét 2000-ben fejezte be és publikálta In the Heart of the Sea: The Tragedy of the Whaleship Essex címen. Ez a könyv jelent meg most magyarul az azonos című film apropóján.
A könyvet olvasva egyértelműen kiderül, hogy Nathaniel Philbrick inkább magáról a kiélezett helyzetről írt könyvet. Könyvét leginkább történelmi esszének lehetne nevezni, központjában egy mikrotörténelmi eseménylánccal. Komoly tényanyaggal dolgozott és minden lehetőséget megragadott arra, hogy a lehető legtöbb nézőpontból vizsgálja meg a történéseket.
Főként Thomas Nickerson és Owen Chase beszámolóira hagyatkozik, de kiegészíti más hasonló tragédiák túlélőinek beszámolóival, tudományos eredményekkel, hogy közelebb kerüljön tárgyához. Bár a könyv igen jól szerkesztett, néha mégis úgy tűnik fel, nem képes egy-egy, a kutatás során megismert adatról lemondani.
Műve szociográfiaként is olvasható, hiszen elég pontosan kirajzolódik Nantucket városka és kvéker közössége a XIX. század elején, ahogy a bálnavadászat világába is elkalauzol minket a szerző. Éppen ezért egy szakirodalomjegyzék mindenképpen hiányzik könyvéből, ami alapvetően, s hangsúlyozottan nem fikciós mű. Ez a hiány azért is meglepő, hiszen maga Philbrick szerkesztette 2000-ben azt az egyébként jegyzetekkel gondosan ellátott kötetet (The Loss of the ship Essex) melyben a tragédia eredeti beszámolói olvashatók, sőt Melville Owen Chase naplójához írt feljegyzései is.
Philbrick gyakran él, ahogy ez már a kötet címéből s az első mondatból is kitűnik, szépirodalmi eszközökkel: „Akár egy óriási ragadozó madár, a bálnavadászhajó lustán haladt Dél-Amerika szeszélyes nyugati partvidéke mentén észak felé az eleven olajtengeren.” Ahogy ez az idézet mondatból is látszik, néhol hatásvadász, néhol érzékletes módon közvetíti az egykori eseményeket. A könyv legutolsó mondata is magán viseli e stílusjegyeket.
Az amerikai szerző stílusa amúgy hol szikár és lényegre törő, hol szószátyár. Képes a gyors nézőpontváltásra, ami mindenképpen a teljesség illúzióját kelti. A történetmesélést meg-megakasztja, hogy bemutasson néhány tényt, mellyel az a célja, hogy még inkább rávilágítson egy-két olyan dologra, amely felett talán elsiklanánk. Sok helyen azonban ezek a kitérők nem mindig illeszkednek szervesen a szövegbe, ilyenkor bántóan idegenek, könyvtárszagú adatok maradnak.
Philbrick műve, ahogy fent már említettem, hibáival együtt is a mikrotörténetírás művei közé sorolható. Charles Joyner gyakran idézett megfogalmazása szerint „a mikrotörténelem a nagy kérdésekre kis helyeken keresi a választ”. A tudományos kérdésfelvetés talán ezúttal elmaradt, nehezen körvonalazható, ám Philbrick kérdései mindenképpen lényegesek, hiszen az általa feltárt történet szereplői egyszerre tettek tanúbizonyságot a bátorságról, kitartásról és a rendkívül szűklátókörű önhittségről, amely kiteljesítette tragédiájukat.
Philbrick műve mögött kísértő kérdés talán úgy foglalható össze: meddig gondoljuk még úgy, hogy büntetlenül kizsákmányolhatjuk a természetet? A szerző XIX. századból (és a XVIII. századból) felelevenített történetei tükröt tartanak elénk. A történet felkavaró részei miatt csak erős idegzetű olvasóknak ajánlom.
