A spanyol és a magyar humor egy tőről fakad. A lecsúszott, nihilista karakterek diszkrét bája ugyanúgy megszólít bennünket, mint a kisstílű álmokat kergető, értelmetlen ötletekkel előálló szájhősök botladozásai. Nem véletlenül ismerjük mindannyian Csoki bácsit és Rókát. És nem véletlenül imádjuk az egy személyben megvalósuló szimbiózisukat, a hispán Bond-parafrázist: José Luis Torrentét.
A magyar műélvezők számára Torrente és Csuja Imre annyira összetartoznak, mint a spanyol nyomozó szerint a helyszíni megfigyelés az időtöltő recskázással: ha kell, az ember külön-külön is nekivág, de együtt nyújtanak igazán felejthetetlen élményt. A pazar magyar szinkron híre a Torrentét megálmodó, megalkotó, megformáló Santiago Seguráig is eljutott, aki budapesti látogatásakor meglebegtette Csuja cameoszerepének lehetőségét is a sorozat következő darabjában.
A franchise azonban kultikus szerepét mégsem a remek szinkronnak köszönhetően tölti be, hanem azért, mert Torrente bár a felszínen meglehetősen lokális, valójában kifejezetten univerzális karakter. Megjelenésével, viselkedésével, gondolkodásmódjával egymagában testesít meg mindent, amit a nyugati kultúrán szocializálódott néző gondolkodás nélkül elítél. A soviniszta, nacionalista, rasszista, homo-, xeno- és egyéb fóbiákkal boldogan élő, nagyképű, igénytelen, gyáva suttyó jelenetről jelenetre pellengérre állítja jó ízlésünket, és arra figyelmeztet bennünket, hogy az aljasságnak nincsenek alsó korlátai, és véglényekként is vígan élhetünk. Csak nem biztos, hogy érdemes.
„007 – az mi, valami partyvonal?”
Ha eddig még nem láttad, de tudni szeretnéd, miről is szól a Torrente, nézz meg egy James Bond-filmet és az összképet szorozd meg mínusz 1-gyel. Vagy vedd elő bármelyik Torrente nyitányát. Az eredmény ígyis-úgyis egy megjelenésében és viselkedésében is gusztustalan, ostoba törtető lesz, aki az élet minden területén egy igazi vesztes, és aki epizódról epizódra képes mélyebbre süllyedni. A Torrente-filmek pontosan így tartanak görbetükröt a héroszok által vezérelt kultúrának: a képregényhősök és James Bond óta mindenki tökéletes akar lenni, és elismerésre vágyik, még ha valójában alacsony, kövér és büdös is.
Egyszóval összefoglalva Don José Luis nem más, mint egy kiforgatott, legalja karakter, akinek jellemfejlődése is (ha egyáltalán van neki) negatív irányba történik: a kezdetektől fogva is bunkó figura egyre mélyebbre süllyed saját gátlástalanságban. Ennélfogva a film jellemkomikuma – mint ahogy feltehetőleg a folyamatosan izzadó címszereplő testszaga is – mindvégig bivalyerős. Mindenkivel fordult már elő, hogy a tegnapi zokniban ment dolgozni, de Torrenténél ez a fajta igénytelenség egyenesen életfilozófiává nemesedik. Amitől igazán kultikussá válik a sorozat, az lényegében az izmos alpári humor, a polgárpukkasztó helyzetkomikum és a poénbombákra kiélezett dramaturgia tökéletes keveréke mellett a félreismerhetetlen, retro-spanyol atmoszféra és az idézhető aforizmák tömkelege.
„A whiskey a legjobb. Abban van a legtöbb vitamin.”
A Torrente-világ alapjait már a Torrente, a törvény kétbalkeze lefekteti. A késő ’90-es évek Madridjának francóista antibondja minden jellemző kelléktárát felvonultatja: az izzadságtól ragadós, divatjamúlt inget, az agyonhallgatott El Fary kazettákat, az ütött-kopott Seatot és a posztmodern filmes kiszólásokat, idézeteket. Az akcióbuzi Malaguita egy személyben foglalja össze a harcművészfilmek minden letűnt báját, Torrente csapata pedig a heist-történetek zsánerét idézi meg. A szedett-vedett lúzertársaság minden részben ugyanazt a funkciót tölti be: Torrente szándékosan olyan idiótákkal veszi körbe magát, akik közül kitűnhet, és akik természetesen folyamatos humorforrásként működnek. A történet lényegében eltörpül a gegek sorozata mellett, egy olyan jelenet sincs a Törvény kétbalkeze esetében, ami nem poénra lenne kihegyezve. Újszerű stílus, alpári, de egyedi humor, szállóigévé vált dialógusok: tényleg ebben van a legtöbb vitamin. Értékelés: 8/10
„Na mi az? Nem szereted a túrót?”
A Torrente 2 – a Marbella küldetés továbbépíti Torrente legendáját, és a kelléktár bővítésével posztmodern elemeket is felvonultat. A magánnyomozóként tevékenykedő José Luis világa egyre anakronisztikusabbá válik, korábban elhunyt karakterek újra előbukkannak, ugyanazok a színészek pedig más és más karaktereket formálnak meg (ilyen például Tony Leblanc, aki Torrente édesapját, nagybácsiját is eljátssza, de felbukkan a további két folytatásban is). A Marbella küldetéstől kezdve menetrendszerűek lesznek a jobbnál jobb cameo-szereplések (bár az első részben is felbukkan a leginkább csak spanyol fölön ismert Poli Diaz professzionális boxoló): hol Carlos Moyát kell kioktatni a fonákütés rejtelmeiből, hol a részeg Oliver Stone-t pakolják össze a Real Madrid játékosai, hol Fernando Torres ment meg mindenkit a tömegkatasztrófától, hol pedig Cesc Fabregas fenyegeti meg Torrente alakulatát. Az egyébként ügyesen végigvezetett noir klisék (kiábrándult magánnyomozó) és kémtörténetekből ismerős alapelemek (jól szituált antagonista, várospusztítással fenyegető zsarolók) megteremtik egy pompás folytatás lehetőségét, de Marbellán Torrente poénjai már kicsit megfáradtnak tűnnek. Igaz ez akkor is, ha két olyan parádés geg is befért, mint a túró vagy az uszodai jelenet. Értékelés: 6/10
„Reggelizni kellett volna, Linares!”
Az első két rész közönségsikere után megemelt büdzsé a Torrente, a védelmező esetében markánsan érezteti a hatását. A látványos akciójelenetek mellé a híressé vált Puskás-mondás analógiájára elmondható: nagy pénz nagy bunkóság. Torrente testőrként leginkább azért vicces, mert megpróbál Kevin Costner lenni, azonban védence lábai közé férkőznie annyi esélye van, mint kedvenc csapatának, az Atlético Madridnak belátható időn belül Bajnokok Ligáját nyerni. Az akciójelenetek látványosak és nevetségesen túlzóak, a történet és a poénok is elrugaszkodottabbak az előzőeknél, és az edzetlen néző gyomrát ki is kezdhetik. De egy igazi Torrente-fannak katarzist hoznak az egyébként ötletes szituációk, a gátlástalanul lecsapott magas labdák, a kreatív filmes kiszólások és az infantilis helyzetek. Értékelés: 7/10
„Már megint pancsot iszom.”
A Torrente 4 környezetváltása bár alapvetően nem sikerült rosszul, és címszereplőnk minden eddiginél gusztustalanabb félcsövessé süllyedt az idők folyamán, a börtönvilág ábrázolása mégis meglehetősen sablonos, és a poénok is sokat veszítettek már eredetiségükből. A kötelező körök lefutása mellett alig jut energia új elképzelésekre, a 3D technológia, és a még nagyobb költségvetés látványvilága is csak sokkolásra alkalmas, igazán kreatív húzást ez az újítás sem tud felmutatni. A Bruce Lee és Malaguita alteregóként tetszelgő Peralta, valamint a focicsapat összeállítása azért jó pár humorbombát tartogat, illetve a záró táncjelentért is jár a piros pont. Összességében a börtönfilmek kliséit megidéző epizód is a nézhető kategóriába tartozik, rajongók számára pedig egyenesen kötelező darab. Értékelés: 6/10
Végszóként elmondható, hogy Torrente kiemelt helyét az eddig elkészült 4 filmen túl számítógépes játék, képregény-adaptáció, a sorozat tervezett folytatása, és egy amerikai remake ötlete is jelzi. Santiago Segura sikere nyilvánvalóan a figura megragadásában rejlik, akinek magabiztosságában van egy kis Ron Burgundy, világában egy kis Európa, fellépésében pedig stílusteremtő alpáriság. Másrészről kultuszát táplálja az olyan igényesebb közönséget megcélzó alapfilmek megidézése, mint a Taxisofőr, Rocky, Dr. Strangelove, Carrie, Menekülés a győzelembe és természetesen a Bond-sorozat darabjai, valamint a ZAZ (Zucker-Abrams-Zucker) filmekre jellemző műfajparódia jelenléte. Politikai korrektségtől mentes, groteszk, megalkuvást nélkülöző, de nagyon is működő humora valóságos rajongóbázisnak örvend. Hogy ez ártalmas lenne? Megkarmol? Odaugrik, aztán tökön rúg? Ugyan, nem árt ez senkinek!
Torrente-filmek már DVD-n is elérhetőek hazánkban!
